"Mázlim volt" (Urbán Tamás fotós)

szerző
Legát Tibor,- pki -
publikálva
1999/49. (12. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az Ifjúsági Magazin fotóriportereként fedezte fel Magyarországot, de dolgozott a Sternnél is, "nehézbulvárként" pedig a Blikknél. Számtalan díjat nyert, kiállításai viharokat kavartak, mégis csak most, huszonöt év után jelent meg az első albuma. Urbán Tamással a Teve utcai rendőrkapitányságon beszélgettünk. Most ugyanis itt dolgozik.

Az Ifjúsági Magazin fotóriportereként fedezte fel Magyarországot, de dolgozott a Sternnél is, "nehézbulvárként" pedig a Blikknél. Számtalan díjat nyert, kiállításai viharokat kavartak, mégis csak most, huszonöt év után jelent meg az első albuma. Urbán Tamással a Teve utcai rendőrkapitányságon beszélgettünk. Most ugyanis itt dolgozik.

MaNcs: Meglepett, hogy itt van a munkahelye. Hogyan került a rendőrséghez?

Urbán Tamás: Nem fotósként. Bármilyen furcsán hangzik, a rendőrségnek nincs honlapja, ami hát eléggé snassz dolog. Tulajdonképpen ezzel kapcsolatban keresett meg a Garamvölgyi Laci, megcsinálnám-e ennek a készülő honlapnak a tartalmi részét. Miért is ne? Éppen állás nélkül voltam, ez pedig egy teljesen új kihívást jelentett számomra. Most az a helyzet, hogy amelyik szerkesztőség kéri, annak elküldjük e-mailen a megyei sajtóközleményeket és az országos jelentést, de igazából majd márciusban indul be a dolog. Túlzás nélkül állíthatom, hogy fantasztikus lesz, ugyanis négy világcég, a Microsoft, a PanTel, a Compaq és a Cisco magyarországi képviselője állt össze, hogy együtt csinálják meg a honlap technikai részét. Ez lesz az első közös munkájuk, aminek voltaképpen promóciós célja van. Különben meg végeredményben logikus, hogy itt dolgozom: nagyon régóta foglalkozom a bűnözéssel, és akár "előtanulmányokként" is értelmezhetők azok a riportok, esszék, amelyek most album formájában megjelentek.

MaNcs: Nem hiszem, hogy pályakezdőként az Ifjúsági Magazinban "kötelező lett volna" marginális témákkal foglalkoznia.

UT: Akkoriban ez a lap volt a csúcs a fiatalok körében. Hatalmas példányszám, nagyon komoly népszerűség. Hogy itt dolgozhattam, meghatározó volt a számomra. Fiatalok között éltem, és valószínűleg engem érzékenyebben érintettek meg azok a problémák, amelyekről más még beszélni sem akart: fiatalkorú-bűnözés, kábítószer, ilyesmik. Ahogy járkáltam az országban, állandóan ebbe ütköztem bele. Hogy isznak, szipuznak a gyerekek, hogy úgy rongálják magukat, ahogy tudják. Aztán bekerülnek a nevelőintézetbe, később a börtönbe. De ezekről a dolgokról legfeljebb csak az érintettek tudtak, tabunak számítottak. Mégis hagytak dolgozni, csak éppen nem voltak publikusak a felvételek. Emlékszem, a Szántó Gáborral csináltunk egy anyagot a kábítószeresekről, azt egyszerűen elzárták. A pártközpont széfjébe.

MaNcs: Az Ifjúsági Magazin sem volt azért egy független lap.

UT: Hát, nem. Természetesen beleszóltak, mit hogyan csináljunk, de azt hiszem, nekem mázlim volt. 1975-ben elkészítettem egy anyagot az aszódi nevelőintézetről mint az Ifjúsági Magazin fotósa. A lapban ugyan nem jelent meg, de Aszódon kiállítást rendeztek a képekből. Siker volt, sokan kivonatoztak megnézni. Más kérdés, hogy Budapesten nem lehetett bemutatni. Azt már nem engedték. De tulajdonképpen akkor figyeltek fel rám, a szakma is, a közönség is, ennek köszönhetem azt, hogy fölvettek a szövetségbe.

MaNcs: Mennyi időbe került egy-egy ilyen riport elkészítése?

UT: Évekbe. Beköltöztem a börtönbe, az elvonóba, együtt éltem az ottaniakkal. Vagy a kábszeresek. Volt egy faház a Róbert Károly körúton, na ez volt akkor a narkóelvonó. Nemhogy beköltöztem ide, de én lettem a kultúrfelelős, például elintéztem, hogy a Benkő Laci vagy a Szigeti Feri eljöjjön, hogy ezzel kössük le a srácokat néhány órára. A fiatalok befogadtak, de nem is emiatt, hanem mert az orvosokkal ellentétben én kipróbáltam az akkor divatos kábítószereket. Gyógyszer, ragasztó, máktea, ilyenek voltak. Éreztem, hogy mit érezhetnek ők, és tényleg nem volt rossz. Másnap persze majdnem meghaltam. A lényeg, hogy befogadtak, és az itt készült fotók valóban a legintimebb pillanatokban készülhettek. Élesben. Ezek a képek nem megjátszottak, beállítottak. Persze ezt sem lehetett bemutatni, mégsem volt céltalan az egész, mert például ebből az anyagból zártkörű kiállítást rendezett a KISZ KB, és az akkor még afféle partizánként dolgozó orvosok találkozhattak a hatalom képviselőivel. Legalább elmondhatták a problémát.

MaNcs: Hogyan jutott be ezekre a helyekre?

UT: Az az elvem, hogy nincs megcsinálhatatlan kép. Minden csak idő kérdése. A börtönökkel kapcsolatban például az volt a szerencsém, hogy a nyolcvanas évek közepén akartak indítani egy könyvsorozatot a témában. Egy kötet készült el, a márianosztrai. Én viszont nem hagytam abba a fényképezést, továbbra is jártam a börtönöket.

MaNcs: Hogy ment ez akkoriban? Szólt a fegyőr a raboknak, hogy fotóhoz sorakozó?

UT: Soha nem történt ilyen. Egy idő után megtanultam, ha azzal megyek oda bárkihez, hogy hadd csináljak egy képet, akkor egészen biztosan azt fogja mondani, hogy nem. Képzeld el, tíz éve ül már, és végre egyszer azt mondhatja: nem. Természetes dolog. Ezért azt csináltam, hogy az első napon elő sem vettem a fényképezőgépet. Kivártam, hogy megszokják a jelenlétemet, és a végén már ők szóltak, hogy csináljak képet. Megcsináltam. Onnantól kezdve pedig már magától ment a dolog. Ismerősként kezeltek, megkínáltak dobival ("túladagolt" tea - a szerk.), persze lehet, hogy előtte belehugyoztak, de a lényeg az volt, hogy nem zavarta őket a jelenlétem, talán még örültek is neki. Egy börtönben ugyanis mindennek örülnek, ami valamelyest az otthoni életet idézi.

MaNcs: Az egyik rabból, Deák Ferencből, vagyis a Pillangóból már-már médiasztárt csinált.

UT: A Feri a tetoválásaival tényleg egy jelenség volt a szegedi Csillagban, de először szándékosan nem foglalkoztam vele. Csak azután, hogy láttam, baromira idegesíti, hogy már mindenkiről készült kép, csak róla nem. Amikor kijött a börtönből, gondoskodtam róla, zsebpénzt adtam neki, megpróbáltam vigyázni rá. Aztán mégis lebukott, és amikor kiszabadult, már más volt a viszonyunk. Azt hiszem, a vesztébe rohant. Részegen belefulladt a Dunába.

MaNcs: Úgy tudom, írt egy végrendeletet, miszerint a fejét önre hagyta.

UT: Nem rám, hanem a gyűjteményemre. Ugyanis még a börtönriportok idején elkezdtem gyűjteni azokat a tárgyakat, amiket a rabok készítenek maguknak odabent, ami illegális. Egyébként tetoválni sem szabad. A lényeg, hogy van egy ilyen "múzeumom", és ennek ajánlotta fel a fejét szegény Feri. Csakhogy mire megtalálták a holttestét, a víz a fejével "olyan munkát végzett", hogy már lehetetlen volt preparálni.

MaNcs: A Pillangóról készült riportot látva hívták meg a német Stern magazinhoz?

UT: Igen. Az első könyvem ugyan most jelent meg, de házilag készítettem albumokat, amit azért elég sokan láttak, többek között a németek is. Elhívtak a Sternhez, két évig dolgoztam ott. Fantasztikus, magyar fotós számára elképzelhetetlen körülmények között. Akkor készült az albumban is látható kelet-berlini és hamburgi szexipar-anyag.

MaNcs: Miért jött vissza két év után?

UT: Leginkább a család miatt, de az is közrejátszott, hogy Magyarország már nem volt érdekes a németeknek. Jugoszláviába kellett volna mennem, teljesen ismeretlen terepre. Szóval hazajöttem, és a Blikkhez kerültem, de nem úgy, mint egyszerű fotós, hanem a saját magam által felállított szabályok szerint, ami azt jelentette, hogy négy évig 365 napos szolgálatban voltam. Bűntényeket, baleseteket fényképeztem. Éjjel-nappal állandó készenlétben vártam, mikor történik valami. Volt egy Land Roverem, abban aludtam, és ahogy rádión megtudtam valamit, egyből ugrottam. Volt, hogy még a mentősök előtt értem a helyszínre. Ez alatt az idő alatt négyezer esetnél voltam ott. Ezeket a felvételeket azonban nem tartom kiállításra méltó fotóknak, sokkal inkább dokumentumoknak. Egy-egy ilyen esetnél nem lehet elmélyedni, ráadásul színesben kellett dolgoznom. Mindössze egy olyan kép van, amit értékesnek tartok, de ennek ellenére talán egyszer ezt az anyagot is feldolgozom. Tanulságos lenne.

MaNcs: Mégis eljött a Blikktől.

UT: A bulvárlap egy termék. Ott nincs etika meg hitvallás, ott semmi más nincs, csak az, hogy el kell adni az újságot. És mivel csak a példányszám fontos, abból is szenzációt kellett csinálni, ami abszolút nem volt az. Hogy csak egy példát mondjak: az óbudai polgármester, a Tarlós esete. Elütött egy gyereket. Nyár volt, befordult egy utcába, a gyerek kiszaladt a bokor mögül, egyenesen az autó alá. A helyszínen meghalt. Két évre rá, amikor a polgármester-választás volt, kértek egy képet a balesetről. Aztán megírták, hogy a Tarlós részeg volt, pedig tudom, hogy nem volt az, ott voltam, amikor megfújta a szondát. Sok ilyen példát tudnék mondani, és ebből különféle konfliktusaim voltak. Ezzel együtt nem én hagytam ott a Blikket, hanem eltanácsolt a Pallagi Feri azzal, hogy neki sokkal gátlástalanabb emberekre van szüksége.

MaNcs: Akar még olyan komoly és igényes riportokat készíteni, mint amilyenek az albumban láthatók?

UT: Gondolom, életkori sajátosság, de mostanában egyre inkább foglalkoztat az öregség, a halál gondolata. Ezt szeretném egyszer feldolgozni. Akkor is, ha tudom: ma már szinte lehetetlen elmélyedni, évekig dolgozni egy-egy témán, a lapok nem vevők az ilyesmire, valamiből viszont élni kell.

Legát Tibor

Nem egy mosolyalbum

Urbán Tamás: Fotóriportok

Ez az a fotóalbum, amiről bízvást elmondhatom, hogy az öcsém halála óta nem nevettem ilyen jót, pontosabban már a borítótól depressziós lettem. Nevelőintézet, bódulat, mentők, a rácson túl, D. F., a Pillangó, szexipar, megannyi téma, amitől általában menekülök, elég nekem az én nyomorom, majd hülye leszek másokét nézegetni, aztán persze végignézem, és elsősorban azon gondolkodom el, hogy mennyi munkába, időbe és tehetségbe kerülhetett, míg ezek a periferikus alakok, helyzetek befogadták a fotóst, mert az látszik a képeken, hogy - leszámítva a mentős képeket - nem az történt, hogy odaállított Urbán Tamás, jó napot kívánok, a Hungaronektár üzemi lapjától jöttem, tessék úgy csinálni, mintha hat éve börtönben lenne, maga meg ott hátul legyen nagyon szegény.

Nem.

Urbán Tamás, és ezt pozitíve tudom Pillangó kapcsán, belemászik minden témába, hónapokat, ha nem éveket szán alanyaira, miközben óhatatlanul belebonyolódik érzelmileg, tudatilag, anyagilag az egész katyvaszba.

Na, ez a belebonyolódás látszik az egyébként rettenetes képeken, nem beszélve a magyar rögvalóság azon szépségeiről, melyekbe minduntalan mi is belekönyökölünk újságírás közben. (Miközben ezt írom, azon gondolkozom, hogy hiába lett Urbán Tamás régi témái közül néhány, például a börtön vagy a drog időközben felkapott tágabb körben is, arról még nem hallottam, hogy a mentők környékén olyan sokan sertepertélnének, mondjuk hála istennek.) Szóval riportok, ultraszoció és deviancia-hardcore, képek, amiket jobb lenne nem látni, de ha már itt vannak, muszáj megnézni őket.

Borzadjanak önök is.

- pki -

Interart Stúdió Kft., 1999, szerk.: Gera Mihály

szerző
Legát Tibor,- pki -
publikálva
1999/49. (12. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Ugrás a semmibe
Mi lesz a Néprajzi Múzeummal?
Veszélyes takarékoskodás?
Vita a rákgyógyszerek finanszírozásáról
Interjúk
Péterfy-Novák Éva, Thierry Frémaux
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...