Magyar Narancs: Mit gondol a magyar zenekultúra külföldi elismertségéről, exportképességéről?
Szakcsi Lakatos Béla: Még mindig nagy hírneve van a magyar zenének, de mi már érezzük, hogy nem annyira jelentős, mint régen. A kommunizmusban az volt a hajtóerő, hogy megmutassuk a kapitalistáknak, hogy mi is vagyunk olyan jók, mint ők. Még a dzsesszt is ezért támogatták. Az elmúlt húsz év alatt ez megszűnt, nem igazán törődnek vele. Nagy zeneszerzőink, a nemrég elhunyt Ligeti György, Kurtág György és Eötvös Péter, mindhárman elmentek Magyarországról. Minden koncertjükön rengetegen vannak, itthon meg nem annyira érdeklik az embereket. Még Bartókot sem szeretik igazán idehaza.
MN: Ön nem gondolt arra a nemzetközi karrierje beindulásakor, hogy külföldre költözzön?
SZLB: Túl késő volt. Negyvenen túl kezdődött a külföldi karrierem, akkoriban már Amerikában is hanyatlásnak indult a kultúra. 1986-ban mentem először oda lemezt készíteni. Amikor összedőlt a két torony, végképp letettem róla. Amúgy pedig az amerikaiak nem szeretik a dzsesszt. A közönség hetven százaléka a countryzenét szereti. Huszonöt százaléka a popzenét és egyebet - öt százalékán osztozik a dzsessz és a komolyzene. Az amerikai dzsesszzenészek főként Európában és Japánban koncerteznek.
MN: Európán belül Magyarország kimagaslik dzsessz-szempontból?
SZLB: Nem. De ahhoz képest, hogy kis ország vagyunk, nagyon sok jó dzsesszzenész van.
MN: Állami szinten, a kulturális évadok rendezésével eddig is elég nagy hangsúlyt fektettek a magyar kultúra terjesztésére. Ön is koncertezett, legutóbb afroamerikai zenészekkel, New Yorkban.
SZLB: Ilyen rendezvények mindig is léteztek, de ez is megy tönkre, mert nem tudják fenntartani a külföldi kulturális centrumokat. Hiller miniszter úrnak is mondtam, és ő egyetértett velem abban, hogy a kulturális intézetekbe jelenleg magyarok mennek el megnézni a magyarokat. Holott az lenne a cél, hogy a külföldiek ismerjenek meg minket. Nem akarok megbántani senkit, de nem mindenki Bogyay Katalin, aki Londonban ezt megvalósította. Sokan azért töltenek be kulturális funkciókat külföldön, mert jó haverjai ennek vagy annak. A tehetségtelen embernek nem az a baja, hogy csak úgy foglalja a helyet, hanem az, hogy nem mer semmit csinálni, mert fél, hogy elveszti az állását, a pénzét. Ezáltal nem tudnak odakerülni azok, akik mernének próbálkozni. Amikor meghívnak mondjuk egy tehetséges festőművészt, meg kéne szervezni, hogy egy ottani híres festőművésszel együtt legyen kiállítása. Mivel a magyarok nincsenek jól képviselve, külföldi megjelenésük nem lesz olyan sikeres.
MN: Amiről beszél, az javarészben menedzselési probléma.
SZLB: A menedzsmentszint nagyon alacsony. Behozzák a legnagyobb pop- és dzsessz-sztárokat. Amerikai zenészektől hallottam, hogy Magyarországra akarnak jönni, mert egész Európában nálunk fizetnek a legtöbbet. Ezek a menedzserek vagy inkább booking agentek a nagy menedzsmentektől veszik át nagy pénzekért a művészeket, de eszükbe sem jut kitartóan dolgozni azon, hogy a világszínvonalú magyar művészekből legalább egyet-egyet eladjanak nekik.
MN: Ön gyakran hangoztatja, hogy a műfajok végét éljük, és hogy a dzsesszben sem lehet már újat kitalálni.
SZLB: Nem éljük a műfajok végét, hanem valószínűleg valami új irányzat fog létrejönni úgy öt-tíz év múlva.
MN: És ön szerint milyen lesz ez az új irányzat?
SZLB: Nem tudom pontosan. A klasszikus zene már nem olyan zárt, szemellenzős, hogy lenézze a popműfajt vagy a dzsesszt, amit korábban tánczenének tekintettek. Igaz, valaha Bach is tánczenéket komponált. A fiatal klasszikus zenészek, akik elvégzik a Zeneakadémiát, éppúgy járnak diszkóba, mint dzsesszkoncertekre. Nyilvánvaló, hogy egy klasszikus zenész vagy zeneszerző már többféle műfajt befogad. Egy jobb dzsesszzenész pedig éppúgy hallgat klasszikus zenét, mint popot vagy népzenét. Mint ahogy a popzenészek, a népdalénekesek is próbálkoznak dzsesszel. Ez egy megállíthatatlan folyamat. Először azt mondtam, nem kívánok részt venni benne, aztán elkezdtem gondolkodni rajta, hogy ha akarom, ha nem, ez van - akkor miért ne álljak mellé?
MN: Régóta a műfajok közötti átjárhatóság jellemzi a munkáit. Írt például egy world musicalt.
SZLB: Az Operettszínház felkérésére írtam a Szentivánéji álomból. Van benne popzene, népzene, török, román, cigány, spanyol, indiai zene, és kevés operabetét. Sajnálatos dolog, hogy még Kelet-Európában sem tudják tálalni a magyar musicaleket. Nincs hozzá megfelelő menedzsment. Sok darabot próbáltak eladni külföldön, mégsem tudták. Nem ismerik a magyar történelmet, Báthory Erzsébetet leszámítva, akiről írtam egy rockoperát.
MN: A Szentivánéji álommal nem igazán foglalkozott a kritika.
SZLB: Zavaró, ha valaki sokoldalú. Hallok olyan visszajelzéseket, hogy fantasztikus zenész, dzsesszzongorista vagyok, de zeneszerzőként nem ismernek el. 1992-ben írtam egy balettet az Operának, a Cristoforót, amit szintén elhallgattak. Azóta se írt senki százperces magyar balettet. Ha már állandóan cigányozunk, akkor miért nem azt mondják, hogy örülünk neki, hogy van egy cigány származású ember, aki zenéket ír. Akkor miért nem úgy tálalnak engem, mint cigány zeneszerzőt? Vélhetően azért, mert nem szeretik.
MN: Kik nem szeretik?
SZLB: Honnan tudjam? Ismert ember vagyok ebben az országban. Nem veszem el mások kenyerét. Akiket nagyon elismerek a színházi musical műfajában, az Presser Gábor, Dés László, Szörényi Levente és esetleg Tolcsvay László. Többről nem tudok. Ha vannak, azok nem olyan jók.
MN: Sérelmezi, hogy a zeneszerzői munkásságát nem becsülik meg?
SZLB: Ez nem sérelem. Ilyenkor arra gondolok, hogy talán azért van, mert cigány vagyok. Ha viszszagondolok az egész életemre, a tehetség kevés. Azért kerültem be mindenhová, mert szimpatikus voltam bizonyos embereknek. Nem törekedtem, nem furkálódtam, nem mondtam senkire rosz-szat. Néha a fiataloknak el szeretném mondani, hogy vigyázzanak, mert az, hogy valaki tehetséges, csak egy alap ahhoz, hogy legyen belőle valaki.
MN: Valóban úgy érzi, hogy ilyen sokat számít ezen a pályán is a roma származás?
SZLB: A kultúra területén léteznek különböző bizottságok, kuratóriumok, amelyeknek döntési joguk van, de egyikben sem ül cigány származású ember, aki képviselné a cigány művészeket.
MN: A komolyzenét gyakran ötvözi dzsesszimprovizációkkal.
SZLB: Chick Corea meg Keith Jarrett csinálta már előttem. Ha visszamegyünk az időben, Mozart kadenciákat hagyott azért, hogy improvizáljanak a klasszikus művészek. Később csak leírt improvizációkat csináltak a klasszikus zenészek, én meg dzsesszt improvizálok Mozart dallamaival. Nemrég játszottam Hollerung Gáborral és a Dohnányi zenekarral az V. brandenburgi versenyt dzsesszkadenciával, és annak is nagy sikere volt.
MN: Eredetileg milyen előadók hatására kötelezte el magát a dzsesszel?
SZLB: Többek között Oscar Peterson és Stan Getz hatására. Könyörögtem a szüleimnek, míg végül kaptam egy orsós Terta magnót. Akkoriban még nem voltak az országban külföldi dzsesszlemezek, valahonnan beszereztem őket. Otthagytam a konzervatóriumot, és elkezdtem a zenében mindenfelé kalandozni. Később a dzsesszen keresztül visszajutottam a klasszikus zenéhez olyan zongoristák hatására, mint Keith Jarrett, Chick Corea, Herbie Hancock.
MN: Úgy tudom, hogy Leonard Bernstein a példaképe.
SZLB: Nem hasonlítom magam Bernsteinhez, én egy törpe vagyok mellette. Világhírű karmester volt, a New York-i Filharmonikusokat vezette. Megírta a West Side Storyt, szerette a popzenét, a dzsesszzenét. Többek között a Kinks rockegyüttessel és dzsesszzenészekkel is fellépett, támogatta az elektronikus zenét, kiváló zongoraművész volt, az amerikai klasszikus zene egyik komoly szereplője, könyveket írt, tanított.
MN: Manapság mennyire elégedett mindazzal, amit elért?
SZLB: Részben teljesítettem, amit kitűztem magam elé. Nem lettem világhírű, de én egy világszerte ismert zenész vagyok, akit az egész nyugati zenésztársadalom ismer. Lehet, hogy ennél még sokkal több lehettem volna, ha nem ide születek.
MN: Hanem mondjuk hová?
SZLB: Kultúra szempontjából Franciaország a legjobb egész Európában, sőt talán az egész világon. Két évvel ezelőtt Eötvös Péter meghívott Lyonba egy modern zenei fesztiválra, ahol két koncertem volt a jóvoltából. Közben megnéztem az operáját. Fantasztikus siker volt, majdnem sírtam. Kérdem, Eötvös Péternek miért nincsen sikere Magyarországon? Mint ahogy Cziffra György sem kapott elismerést itthon, bántották a cigány származása miatt. Elment először Amerikába, aztán Franciaországba, ahol rögtön felkarolták kormányszinten. Azt mondták róla, hogy ő az új Liszt Ferenc, kapott egy kastélyt Párizstól tíz kilométerre (inkább 40, Senlis-ban, ahol a Cziffra Alapítvány is működik - a szerk.). Valamikor a kezembe került egy DVD, amin ott szerepel a huszadik század legnagyobb zongoristái között.