Magyar Narancs: Mit szólt a családja, amikor megtudta, hogy főszerepet osztott rá az első regényében?
Eva Menasse: Meglepően jól fogadták a hírt. Abban nagyon is hasonlít a regénybeli család a sajátomra, hogy nálunk is mindig nagy rivalizálás folyt, hogy sztorizásban ki a nyerő. Az adta meg a családi asztalnál ülők rangját, hogy ki mennyire tudta túllicitálni a másikat. Így tulajdonképpen természetesnek vették, hogy a magam módján én is beszálltam a kollektív történetmesélésbe, ámbár az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy nálunk a nők nem nagyon vétették észre magukat a családi hangzavarban. Én voltam az első, aki nő létére felvette a kesztyűt.
MN: Mire kihozták a levest, már forrt a hangulat az asztal körül?
EM: Nem kellett a levesig várni, már az előszobában parázs hangulat volt. Mire a kabátok lekerültek, már nagyban folyt a vita, ment a viccmesélés, egymást érték az anekdoták. Gyerekként csak kapkodtam a fejemet. Az biztos, hogy jó iskola volt, éles versenyben tanultam ki a történetmesélés fogásait. Én 16 évesen csatlakoztam a családi diskurzushoz, amikor Kurt Waldheimet elnökké választották, és a náci múlt, az övé és Ausztriáé a felszínre került. Ez volt a belépőm az otthoni politizálásba; apámmal heves vitákat folytattunk a Waldheim-ügyben.
| ||
MN: Végül is a Viennában megrajzolt családkép mennyire fedi a Menasse család képét?
EM: A kettő körülbelül úgy viszonyul egymáshoz, mint egy alaprajz az elkészült épülethez. Igen, a nagyapám zsidó volt, a nagyanyám meg nem. Igen, az apámnak, a nagybátyámnak és a nagynénémnek a nácik elől el kellett menekülniük Ausztriából; így kerültek Kindertransport gyerekekként Angliába. És igen, a nagybátyám a brit hadsereg katonájaként Burmában harcolt a második világháborúban. Ezek azonban puszta tények csupán, ezek köré nekem kellett történeteket kerekítenem. Az egész onnan indult, hogy meg akartam ismerni a családom történetét. Szakmám szerint történész és újságíró vagyok, gondoltam, ki, ha én nem. De bármennyire is híresen történetmesélős család vagyunk, nem jutottam el az igazi történetekig. Vagy mert már nem volt kitől kérdeznem, vagy mert az élők, a fájdalmas emlékektől tartva nem szívesen nyilatkoztak. Mivel szegény család voltunk, akiktől a nácik nem sokat tudtak elvenni, legalábbis az anyagi javak tekintetében, a hivatalos nyilvántartások sem sokat segítettek, hiszen nem volt mit nyilvántartani. Az alaprajz tehát megvolt, a tények a rendelkezésemre álltak, de a történeteket, a házat nekem kellett felépítenem.
| ||
MN: Ezzel elég jó pozíciót vívhatott ki az otthoni történetdömpingben; új, részben igaz, részben kitalált történetekkel gazdagította a közszájon forgó családi anekdotatárat.
EM: A vicces az egészben, hogy az általam kitalált epizódok közül a családom néhányat olyannyira a magáévá tett, hogy mostanában már maguk is hajlamosak úgy hivatkozni rájuk, mintha valóban megtörténtek volna. Nem, nem, ez nem így volt, nézzétek csak meg Eva könyvében! - szokták mondogatni egy-egy vitás kérdés kapcsán. Nem egy olyan családi szóváltásnak voltam a tanúja, amikor megfellebbezhetetlen érvként a Vienna került elő, annak is valamelyik fiktív részlete. Már a kitalált neveket is privatizálták, a nagynénémre például ráaggatták azt a becenevet, amit a regénybeli alakjához kreáltam. Ilyen az én családom: ha megtörtént, jó, ha nem, az is jó, a lényeg, hogy egy nekik tetsző egyveleg kerekedjen ki az egészből.
MN: És a megtörténtek közül is mindent elfogadtak?
EM: A megtörténtekkel nem voltak ilyen megengedők. A kutatásaim során kiderítettem, hogy a nagyapám még jóval a háború előtt börtönben ült, zűrös üzleti tranzakcióit kipihenendő. Apám és nagybátyám erről mit sem tudtak, ők abban a hitben éltek, hogy az apjuk beszerző körúton van, a regényben viszont ott van a börtön feketén-fehéren. Kíváncsian vártam, mit fognak szólni, de nagy volt a hallgatás. Amikor pedig rákérdeztem, mintha a falnak beszéltem volna. A valóságnak ezt a megtalált szeletét, szemben a fikcióval, nem tudták a magukévá tenni. Elvették, ami a könyvből a kedvükre volt, és nem vettek tudomást a többiről.
MN: Nagyon leegyszerűsítve mintha két fő témája lenne a könyvben szereplő családi vitáknak: a zsidó-nem zsidó és a náci- nem náci kérdéskör. Ezek váltják ki a szereplőkből a leghevesebb indulatokat. Ez is otthonról hozott megfigyelés?
EM: Nem, ez nálunk nem így zajlott, de ezek azok a témák, amelyek a mai napig foglalkoztatják az én generációmhoz tartozó zsidókat. Hogy hogyan élhetsz zsidóként egy olyan országban, mint Ausztria vagy Németország? Hogy mennyire zsidó az, aki keresztényhez megy hozzá? És változtat-e ez valamit a gyerekek helyzetén? Vagy hogy kötelességünk-e zsidónak maradni, és ha igen, ez még inkább kötelességünk-e a holokauszt után? Már fiatal koromban is ezek a kérdések foglalkoztattak, és valahol erről szól a felszín alatt a Vienna is.
MN: És kapott a családjától - a sok anekdota mellett - valami választ ezekre a kérdésekre?
EM: Sem egyértelmű választ, sem egyértelmű identitást nem kaptam. Végül ezért írtam meg a Viennát. Gyakran megkérdezik tőlem, főleg persze Németországban, mert a németeknek szinte rögeszméje ez a téma, hogy akkor most mi is vagy te tulajdonképpen: zsidó, vagy nem zsidó? Azt szoktam erre mondani, hogy épp azért írtam meg ezt a több mint 400 oldalt, mert nem tudom. Szeretem idézni az osztrák filozófust, Franz Schuht: ő írta, hogy azok az emberek, akik töredezett identitásról beszélnek, nyilvánvalóan abban a hitben élnek, hogy léteznek törésmentes identitások is.
MN: Szemben a németekkel az osztrákoknak is rögeszméik a fent említett kérdések?
EM: Ellenkezőleg, az osztrákok szívesen szabadulnának a múltat feszegető kérdésektől. Talán egy kicsit igazságtalan megjegyzés ez a részemről, de igaz, ami igaz, Ausztria egészen 1986-ig úgy állította be magát, mint Hitler első áldozata. Senki sem beszélt arról a 200 ezer emberről, akik a Heldenplatzon éltették Hitlert, és arról sem esett szó, hogy milyen sok osztrák vett részt magas rangban a koncentrációs táborok vezetésében. Amint csak lehetett, Ausztria megpróbálta megúszni a múltját. 45-ben megvoltak a bűnösök: a németek - mindenki más megpróbálta megúszni. Ez persze nem csak Ausztriára igaz, igaz ez más országokra is. Lengyelországban például csak a közelmúltban indult meg a kollaborációról szóló közbeszéd, és bizonyára Magyarországon is sokan segédkeztek a zsidók deportálásában. Ezeknek az országoknak megvolt az a luxusuk, hogy évtizedekig nem kellett szembenézniük a saját szerepükkel.
| ||
MN: "És hirtelen senki sem volt már náci" - ezt a nagybátyja jegyzi meg keserűen, aki a brit hadsereg őrmestereként tért vissza Bécsbe, és "a háború utáni első hónapokban egyszerűen, ha beledöglött, se tudott rábukkanni Bécsben egyetlen nácira sem".
EM: Ez történetesen egy valós idézet a nagybátyámtól. ' 15, apám meg 8 éves volt, amikor el kellett hagyniuk Ausztriát. És ez a korkülönbség sorsdöntőnek bizonyult. Mert míg az apám gyerekfejjel nem igazán értette, mi folyik körülötte, a nagybátyám tökéletesen átérezte az őket ért megaláztatást, és ettől az élménytől, az emiatt érzett haragjától a haláláig nem tudott szabadulni. Apám viszont, miután Angliából visszatért Bécsbe, ahol visszakapta a szüleit, majd sikeres focista lett, legszívesebben elfelejtette volna az egészet. Persze ő sem úszhatta meg, idős korára őt is elővette a múltja. Az olyan kérdések például, hogy életben marad-e, ha nem mennek el Bécsből.
MN: A Viennában a bátyja kavarja fel az állóvizet egy osztrák népi hős, egy ünnepelt sportvezető náci múltjának a felderítésével.
EM: Igen, a Popelnik-ügy. Teljes egészében fikció. Az osztrák és német olvasók közül rengetegen utánanéztek, hogy ki is ez a Popelnik, és bosszúsan újságolták, hogy semmit sem adott ki a Google. Pedig, mint mondták, olyan ismerős az eset, csak a konkrét részletek, azok nem ugranak be. Erre csak azt tudom mondani, hogy egy osztráknak aligha kell nagy fantázia ahhoz, hogy egy ilyen esetet kitaláljon. Persze a valódi bátyámat is sokan belelátták a könyvbeli történész alakjába.
MN: A bátyja, Robert Menasse elismert író. Őt nem zavarta, hogy "belekeverte" a nem létező Popelnik-ügybe?
EM: Éppen mivel ő is író, pontosan tudja, hogy a fikció hogyan működik. Azt például senki sem firtatta, hol vagyok én a történetben. Pedig ott vagyok, a báty, a húg, az unokatestvérek alakjában. Hát így működik. A bátyám, ha dühös volt, nem rám volt dühös, hanem azokra a hülye újságírói kérdésekre, amelyek például azt firtatták, hogy valóban részt vett-e a regényben szereplő csoportterápián.
