Rainer Werner Fassbinder halálának 25. évfordulója alkalmából a tavalyi Berlini Filmfesztiválon mutatták be Berlin Alexanderplatz Remastered címmel a rendező nevezetes tévésorozatának felújított változatát. A Fassbinder's Germany c. könyv és a nálunk is megjelent alapmű, A német újfilm szerzőjével a közelgő budapesti Fassbinder Fesztivál (ahol ugyancsak levetítik a 15 és fél órás sorozatot) alkalmából beszéltünk.
*
Magyar Narancs: Ön szerint az amerikai tévésorozatok közül a Twin Peaks volt az, amely elsőként alkalmazta a Berlin Alexanderplatz elbeszéléstechnikáját. Meglepő párhuzam, már csak azért is, mert David Lynch sorozata nagyon népszerű, nagy becsben tartott darabja a popkultúrának. Fassbinder sorozata is elérte volna ezt a fajta népszerűséget, vagy továbbra is inkább a beavatott kevesek, a filmértők filmje?
Thomas Elsaesser: Nem hiszem, hogy elérte volna az úgynevezett popkultúra rétegeit, de amikor tavaly a felújított formájában bemutatták, a világ nagyvárosaiban szép sikert aratott. Ami a Twin Peaks-párhuzamot illeti, nem valami tényszerű, tudományos megállapításról van szó, csupán valami közelebbi, könnyebben azonosítható fogódzót akartam adni a mai közönségnek, hogy mégis mire számítsanak, amikor egy annyira szokatlan alkotással találkoznak, mint ez.
MN: Annyiban klasszikusnak nevezte az elbeszélést, amennyiben itt is a személyiségfejlődésre tett kísérlet áll a középpontban, ugyanakkor rámutatott, hogy épp e klasszikus törekvés ellen hat, hogy a történet valójában a személyiség kiürülésének irányába halad.
TE: Elég nagy sokk is lehetett ez annak idején (1980 karácsonyán adta a német ARD tévécsatorna - a szerk.) a közönség számára, hogy egy ilyen kiüresedési folyamatnak volt kitéve, amikor hétről hétre követte a sorozatot. Korábban ilyet aligha láthatott a tévéjén. Szerintem sokan ezért is kapcsolták ki a készüléket. Nem számíthattak pozitív fordulatra, a sorozat nem kínált esélyt a happy endre, sőt, ahogy haladt előre, egyre csak romlott a helyzet. Különösen erős egyéniség kell ahhoz, hogy valaki beleélje magát egy olyan történetbe, ami másról sem szól, mint a főhős lehető legteljesebb sárba tiprásáról. A másik, ami segíthette az azonosulást és együttérzést, ha valaki ugyanezeken keresztülment. Lehet, hogy Biberkopf átlagember, de ami történik vele, az nagyon is szélsőséges. A regényben csak képes valamennyire megállni a lábán, de a filmben ennek már semmi nyoma.
MN: A sorozatnak nemcsak a hangulata, de a képi világa is kifejezetten sötét, olyannyira, hogy a nézők közül sokan reklamáltak, hogy alig látnak valamit a tévéjükön. Szándékos volt ez a hatás Fassbinder részéről, vagy nem számolt az új médium korlátaival?
TE: Mindenképpen szándékos volt, azt akarta elérni ezzel, hogy a néző minél inkább koncentráljon. De az is igaz, hogy a mozivászon sokkal jobban kiadta a részleteket, a moziban távolról sem hatottak olyan sötétnek a képek, mint otthon, kis képernyőn. 1980-at írtunk, hol voltak még a plazmatévék! Fassbinder amúgy sem tévéfilmnek szánta a sorozatot, és mindent megtett azért, hogy átmentse a filmet a jövő mozijába. Egyébként tökéletesen tisztában volt a tévés technikákkal, már a hetvenes évek elejétől készített tévéfilmeket.
MN: A panaszt tevők csak a "sötétséget" kifogásolták?
TE: A levelek rendszerint azzal kezdődtek, hogy semmit sem lehet látni, és azzal folytatódtak, hogy a levélíró kikérte magának a durva szexjeleneteket. A baj forrása az lehetett, hogy bár nagyon is kíváncsiak voltak, nem látták tisztán, mi történik a képernyőn, ez okozhatta a frusztrációt.
MN: Fassbinder állítólag majdnem az összes filmjének a jogait elosztogatta kokainért cserébe. A maga idejében bevett szokás volt az efféle tranzakció művészkörökben?
TE: Hollywoodban is biztosan megesik ilyesmi, de amennyire tudom, Fassbinder esete egyedülállónak és szélsőségesnek számított Németországban, bár ami azt illeti, a filmfinanszírozás is hasonlóképpen extrém módon zajlott.
MN: Fassbinder követői között Lars von Triert, Pedro Almodóvart és Francois Ozont szokás emlegetni. Kit tart a legközelebbi rokonnak?
TE: A felsoroltak közül mindannyian jól ismerik Fassbinder életművét, és ha már itt tartunk, így van ezzel Steven Soderbergh is. Azt mondanám, hogy tehetségben és mentalitásban Ozon áll a legközelebb Fassbinder könnyedebb énjéhez, a sötét oldalhoz pedig Gaspar Noé.
MN: Milyen élmény volt tavaly, a felújítás alkalmából újranézni a Berlin Alexanderplatzot? Élvezte?
TE: Először úgy éreztem, mintha túlságosan is világosak lennének a képek, de aztán oly sok finomságra, apró részletre lettem figyelmes, hogy teljesen magával ragadott az élmény. Az "élvezni" szó talán nem a legjobb a Berlin Alexanderplatz esetében, inkább azt mondanám, hogy "újraéltem" a filmet: magával ragadó, megsemmisítő élmény.
