narancs.hu: Utoljára mikor kellett reptéri túlsúlyt fizetnetek?
Cseke Eszter: Valahogy mindig megússzuk, kézipoggyászokkal bűvészkedünk. Pápua a kivétel, ott biztosan túlsúlyt kellett fizetnem, mert néhány szoborral és egy fából faragott pajzzsal tértem haza.
narancs.hu: Ennyi utazás megtanított praktikusan pakolni?
CSE: Persze, megtanultuk, hogy csak a legszükségesebbeket vigyük, de azért a kelleténél mindig legalább kétszer annyi technika, elem, lámpa és egyéb kütyü van nálunk. Amikor Afganisztánba mentünk, küldött nekünk az amerikai hadsereg egy listát azokról a dolgokról, amikkel jó, ha fel vagyunk szerelkezve. A lelkünkre kötötték, hogy csomagoljunk szemvédőt, arra az esetre, ha valami netán fel találna robbanni a közelünkben. Be is vásároltunk ezekből a goggles nevű szemvédőkből; az, hogy hülyén néztünk ki bennük, csak a kisebbik probléma, de hogy az égvilágon semmitől sem védtek, az már bosszantóbb volt. A katonák mindenesetre dőltek a röhögéstől, amikor a helikopteren felvettük a szemvédőinket. Senkinek sem ajánlanám, hacsak nem telik valami rendes, törésálló cuccra, ami viszont rengetegbe kerül. Bár a kabuli feketepiacon minden kapható, az amerikai hadsereg szállítmányaiból kilopott dolgok éppúgy, mint a koppintások. Tetőtől talpig fel lehet ruházkodni a legutolsó amerikai katonai divat szerint. Fegyveren kívül minden van, amihez nem szabadna hozzájutnod. Persze valószínűleg fegyver is van, csak jobban kell kutakodni. Humvee-kban használatos GPS-eket mi magunk is láttunk, a piacon árulják, bárki hozzájuthat.
Fotó: Galló Rita
narancs.hu: Ha a katonák jót nevettek rajtatok, mit csináltak az afrikai törzsek, amikor megpillantották a két On the Spot-os újságírót?
CSE: Néha megmosolyogtak, például amikor látták, hogy a két fehér ember a legnagyobb hőség közepette tetőtől talpig beöltözve trappol az erdőben, miközben ők egy szál ágyékkötőben mászkálnak. De be kellett öltöznünk, mert rettegünk a kígyóktól.
narancs.hu: Kicsit úgy hangzik ez, mint Rejtő Jenő valamelyik története…
CSE: Van benne egy kis Rejtő, igen. Rejtővel egyébként vigyázni kell, mert a Francia Idegenlégióban, ahol egyébként valóban egy csomó Rejtő-szerű figura szolgál, gyűlölik, ha a Rejtő-analógiával jössz, ki ne ejtsd a szádon Rejtő nevét!
narancs.hu: Rendben, nem ejtem ki.
CSE: Komplikált szabályrendszere van ennek a militáns világnak. Minket például leszidtak azért, mert nincsen óránk. Milyen emberek vagytok, hogy nincs órátok – kérdezték megrökönyödve.
narancs.hu: Tényleg, milyen emberek vagytok, hogy nincs órátok?
CSE: Újságírók vagyunk, akik az egész életünket a telefonjainkban tároljuk. Az elmúlt három évet elég olcsón megúsztuk, nekem eddig két telefonomat nyúlták le a forgatások alkalmával, és 300 dollárunkat lovasították meg, ha mindent összeadunk.
narancs.hu: Mi igényel nagyobb szervezést: bekerülni egy hivatalban lévő, híres politikushoz, vagy bekerülni egy kannibál törzs tagjai közé?
CSE: A törzshöz nehezebb. Nehezebb jól eljutni egy törzshöz. Úgy, hogy ne rakjanak rögtön a turistakalapba. Nehezebb megszervezni a kommunikációt, nehezebb egy olyan embert találni, aki a szívét is beleadja kicsit, s nem tök közömbös a számára, hogy mi célból is kalauzol két fehért. De mert volt ilyen emberünk, remek beszélgetéseket folytattunk a törzs tagjaival, például a kannibalizmus természetéről. Ami persze sosem az emberhús élvezetéről szólt, hanem mindig volt valami komoly spirituális háttere. Húsz éve azonban senki nem eszik embert, nagyon komoly retorziókkal sújtja az állam az ilyesmit. Bár azt hiszem, az emberevés a legkisebb problémája Pápuának.
narancs.hu: Hogyan indultok el, ha katonai diktatúrák által üldözött vagy szemmel tartott emberekhez keresitek az elérhetőséget?
CSE: Ez sokkal érdekesebb, mint például bejutni a bolíviai elnökhöz, ami egyébként a vak véletlenen múlott. Sokkal érdekesebb, amikor elnyomó rendszerekben élő emberekkel dolgozol együtt titokban. Én ezt nem is nevezném interjúnak. Burmában például együtt dolgozhattunk a Democratic Voice of Burma nevű szervezettel, amelynek tagjai turistaguide-nak adták ki magukat, hogy minket kalauzolhassanak. A helyi látványosságok helyett olyan emberekhez vittek el, akik információkat szolgáltattak arról, mik történtek például a sáfrányos forradalom alatt. Találkozó reggel ötkor egy tömbház nyolcadik emeletén egy szerzetessel, aki a forradalom óta bujkál – ilyesmiket kell elképzelni. Vagy ott van U Win Tin, őt a fixerünk, a helyi összekötőnk ajánlotta azzal, hogy most jött ki a börtönből, s egy picit mintha lankadt volna a junta figyelme, mert azt képzelik, annyira öreg, hogy úgysem fog már sok vizet zavarni. Együtt gondoltuk ki a módját, hogyan lehetne vele egy védett helyen találkozni, miközben persze állandóan követi a titkosszolgálat. A helyiek rengeteget, sokévnyi börtönt kockáztatnak, mi csak egy keveset. Velünk mi történhet? Maximum egy-két hétre lecsuknak. A te felelősséged, hogy még csak véletlenül se lehessen senkit beazonosítani a felvételeken. Szíriában nemrég elkaptak egy hozzánk hasonló újságírót: mindenkit elfogtak, akit felismertek a felvételeken.
narancs.hu: Biztos vagy benne, hogy ha elkapnának benneteket, néhány hét börtönnel megúsznátok?
CSE: Nem vagy amerikai, nem vagy angol; magyar vagy, és ez nagyon-nagyon hasznos az ilyen helyzetekben, mert vagy nem tudják, hogy az mi, vagy tudják, de nem tulajdonítanak neki politikai jelentőséget. Ebben a műfajban hálás dolog magyarnak lenni, hogy egy kicsi, kelet-európai országból jövünk.
narancs.hu: Van valamilyen akciótervetek, ha például a szíriai esethez hasonlóan titeket is elkapnának?
CSE: Konkrét terv nincs. Van egy itthoni háló, amit az ember próbál fenntartani, hogy ha baj van, akkor ki kinek szól. Sok minden az itthoni emberünkön, a produkció lelkén múlna, és az ő gyorsaságán. Gondolom én. Ő a mi line producerünk, Gál Krisztián. Ha baj van, először őt hívnánk. Szívesen hívnám apukámat is, de valószínűleg nem tudna annyit segíteni.
narancs.hu: Bár számos, papíron veszélyes helyen jártatok, de – mint az a blogotokból kiderül – a testi épségedre nézve legveszélyesebb helyzetbe Kairóban kerültél.
CSE: Kairóba az egyiptomi forradalom miatt mentünk. Leszálltunk a repülővel, bementünk a szállásunkra, majd elindultunk egy találkozóra. Tipikus munkaszituáció. Ahogy az is tipikus, hogy a holtidőben történnek a legváratlanabb dolgok. Találkoznunk kellett a fixerünkkel egy gyorsétteremnél, amit én jól ismertem, csakhogy most köztünk és az étterem között ott volt kétmillió ember is a Tahrir téren. Mi meg úgy döntöttünk hülye fejjel, hogy átvágunk a tüntetés szélén. Persze bementünk volna így is, úgy is a tömegbe, legfeljebb nem akkor, hiszen milyen filmes újságíró vagy, ha nem mész. De akkor és ott nem volt veszélyérzetem.
narancs.hu: Hogyan írnád le a történteket?
CSE: Felrobbant a tesztoszteron. Nem egy, nem két férfi, hanem rengetegen támadtak meg, mi meg ketten voltunk. Az egyetlen szerencsénk az volt, hogy voltak normális emberek is, ők mentettek ki a tömegből. Gyakorlatilag a fejük fölött adogattak át minket, hogy ne történjen sokkal nagyobb baj. Ha sikerül Andristól elszakítaniuk, ha nem tudjuk egymást kezét fogni, lehet, hogy úgy járok, mint egyébként sok helyi lány ugyanazon az estén: összevernek, megerőszakolnak. De ma már elég nyugodtan tudok visszagondolni az esetre. Azért vagyok oké a dologgal, mert pontosan tudom, milyen természetű a munkám, pontosan tudom, hogy történhetnek rossz dolgok is. Sokkal kellemetlenebb, ha a hétköznapokban történik valami. Azt sokkal nehezebb feldolgozni. Persze megszenvedtem, nagyon rossz volt, de aztán helyreraktam a dolgot.
Pancsajat tanács, India
narancs.hu: Adódtak helyzetek, amikor túl nagy volt a veszély, és inkább elálltatok a tervetektől?
CSE: A thai–burmai határon szerettünk volna forgatni. Oda csak úgy lehet eljutni, ha a thai határon átszöksz Burmába. Ott voltunk a határon, és az ember, aki átvitt volna minket ezen az elaknásított terepen, valamiért olyan furcsának tűnt. Húzta az időt, már ott voltunk öt-hat napja, és csak vártunk és vártunk. Aztán valahonnan jött egy rossz érzés, hogy nem biztos, hogy ez az ember tudja is, amit ígér, hogy tényleg át tud minket vinni. Micsoda baromság lett volna felrobbanni a semmi közepén, a dzsungelben, egy aknamezőn! Azt mondtuk, hogy jó, akkor ezt hagyjuk. Persze itthonról is jöttek a telefonok, hogy nehogy már Robert Capának képzeljétek magatokat, tessék szépen visszafordulni!
