magyarnarancs.hu: Alig egy évvel ezelőtt a Kodály Methodról mint tetszhalott projektről beszéltetek. Hol a fordulat?
Szimler Bálint: Egyszerre túl sok vasat tartottunk a tűzbe, felapróztuk magunkat, így nem csoda, hogy a projekttel kapcsolatban a stábon belül is lankadt a lelkesedés. Az viszont már a Kodály Method aktív időszaka alatt felmerült bennünk, hogy a sorozat megkoronázásaként össze kellene hoznunk egy nagyobb szabású, egész estés mozit, ám akkor nem sikerült ehhez szponzort találnunk.
Aztán pár hónappal ezelőtt épp a Kodály Method Facebook-oldalát böngészve ugrott be az ötlet: ha az a néhány ezer rajongónk fejenként bedobna egy ezrest, abból le tudnánk forgatni egy filmet. Így jutottunk a közösségi finanszírozás ötletéhez, amely ráadásul már csak igényfelmérésnek sem utolsó: minden szempontból ez volt a mi belépőnk, hogy kellünk-e még vagy sem.
magyarnarancs.hu: A Kodály Method hagyományosan nonprofit vállalkozásként működött.
| ||
Rév Marcell: A Kodály Method epizódjai szinte nulla forintból készültek, de volt, mikor mi magunk, illetve Muhi András Pires producer egészítette ki a költségvetést. A sorozattal párhuzamosan tartottunk tematikus bulikat, amelyeken az epizódokban szereplő zenekarok gyakorlatilag szívességből léptek fel: ezen estek bevételéből tudtuk finanszírozni a legszükségesebb technikai kiadásainkat.
SZB: Örökké viszont nem lehet szívességeket kérni. A főiskoláról kikerülve indítottuk a Kodály Methodot, ahogy viszont az évek alatt minden segítőnknek állása, komolyabb projektjei lettek, egyre nehezebbé vált havi szinten ingyenmunkára összecsődíteni azt a néhány jóakarót.
magyarnarancs.hu: Mennyire bizonyult hatásos megoldásnak az új típusú finanszírozás?
SZB: Három hónapot adtunk magunknak, hogy összegyűljön a minimálisnak belőtt összeg az egyik közösségi finanszírozó oldalon. Bár ezt sikerült határidőn belül elérni, a film költségvetése és vele együtt a forgatókönyv is tovább és gyakorlatilag folyamatosan bővült. Mikor belevágtunk, legfeljebb kilenc-tíz zenekarral szerettünk volna dolgozni, ám a végén a résztvevők felduzzasztott listáját már egy egész estés játékfilmbe is csak nagy nehezen tudtuk beleszuszakolni.
Úgy álltunk hozzá, hogy a hír, amelyet a sikeres közösségi finanszírozás generálhat, legalább annyit ér, mint maga a pénz. És valóban, a kampánynak köszönhetően sikerült megnyernünk olyan szponzorokat, mint az OTP vagy a MasterCard.
magyarnarancs.hu: Szerintetek mennyiben jelenthet valós alternatívát a magyar független filmnek a közösségi finanszírozás?
SZB: Pont azért jöhetett egyáltalán szóba ez a módszer, mert a Kodály Method sohasem az önmegvalósításról szólt számunkra. Persze, nem tudtuk magunkat teljesen kiradírozni a filmekből, de ez mindig is inkább szólt a közösségről és az alázatról, mintsem a saját mániáink vászonra viteléről.
A közösségi finanszírozás szempontjából ez hálás dolog: a film zenéről szól, a zenekaroknak pedig vannak rajongóik, tehát eleve már csak miattuk is sokan támogatták a projektet. Pedig a társadalmi és közösségi felelősségvállalás, ha úgy tetszik, csapatmunka, ma nem nevezhető bevett formának Magyarországon. Itt alaphangon azok a finanszírozási kampányok vannak előnyben, amelyek a felajánlott pénzért cserébe valami konkrét terméket képesek szolgáltatni: egy menő cipőre sokkal nyugodtabb szívvel dobnak össze az emberek, mint egy filmre.
RM: A Kodály Method ráadásul már egy ismert projekt volt, adott közönséggel. Ha viszont a semmiből jössz, frissen végeztél és szeretnéd körbeadni a kalapot, nem valószínű, hogy működni fog. A közösségi finanszírozás tehát pont azoknak nem járható út, akik a legjobban rászorulnának.
magyarnarancs.hu: Miért nem a Filmalaphoz fordultatok?
RM: Ez nem az a film. A Balaton Method piaci alapú produkció, popzenével és többé-kevésbé jól futó zenekarokkal, amely – egyelőre úgy tűnik – képes eltartani önmagát. Miért kérjünk hozzá állami pénzt?
magyarnarancs.hu: A Balaton Methoddal egy fejezetet zártok le. Kőbe van vésve a finálé?
RM: Gyakorlatilag puszta jó kedvünkből kezdtünk bele a Kodály Methodba, sohasem szántuk annak a zenei tablónak, amelynek sokan mondják. Annyi igaz, hogy ez a közeg kevéssé, de leginkább sehogy sem dokumentálja saját magát, ahogy az is, hogy nem lenne jó, ha ebből az időszakból is ugyanúgy kellene előkaparni az információmorzsákat, padlásfelvételeket, mint a nyolcvanas évek underground termését manapság.
magyarnarancs.hu: Mennyire lehet esszenciális egy ilyen gyűjtés?
RM: A Balaton Method valóban nem a gyermekkorunk legszebb nyara ihlette játékfilm, ahogy nem is nevezném átfogó tablónak, csak egy filmnek, amelyért azt hiszem, senkinek nem tartozunk elszámolással.
Amit megörökítettünk, a mainstreamnek azon része, amely számunkra befogadható, és amely óhatatlanul körülvesz, beszivárog az életedbe, megfűszerezve néhány rejtettebb, mondhatni underground előadóval a saját, szubjektív gyűjtésünkből.
magyarnarancs.hu: Milyen felelősséggel jár egy ilyen alulról építkező projekt?
RM: Egy szubkultúráról forgattunk egy szubkultúrának. A Balaton Method innentől járja a saját útját, nekünk pedig hagyni kell, el kell engednünk, és tovább haladni. Mi filmeket készítünk, most csináltunk egyet, és még fogunk párat.
