Magyar Narancs: Már nem ragaszkodsz annyira az avantgárdhoz, mint néhány korábbi filmedben.
Dér András: Lehet, hogy paradoxon, de most annyira alternatív a világ, hogy a klasszikus szerkesztésmód vált igazán progresszívvé. Az egyszerűhöz térünk viszsza, a világos meséhez. Amikor megcsináltam a Szibériai nyarat vagy az Árnyékszázadot, akkor azt találtam megfelelő kifejezési nyelvnek. Most meg azt gondoltam, hogy történetet mesélek, de nem úgy, ahogy azt Hollywoodban teszik. Ez nem egy kerek történet, hanem kimetszettünk egy időfolyamból egy részt, és csak azokat a momentumokat szerettem volna megmutatni, amik változást hoznak a szereplőim életében. Nem volt szándékomban, hogy lineárisan felfedezzem az ősokokat, inkább a nézőre bíztam, hogy reagáljon. Hiánydramaturgiával, illetve káoszdramaturgiával dolgoztunk.
MN: Az mi?
DA: Olyan állapot, ami a "normális" embernek egy másfajta idő- és térélményt jelent. Aki szert használ, vagy transzcendens kapcsolata van valamivel például, az másképp érzi a teret, másként kezeli az időt. Azt szerettük volna elérni, hogy ebből a megborult tér- és időélményből a néző rakja össze magának a történetet, mozaikszerűen. Gondolkozzon rajta, hogy vajon ennyire balfaszok-e az alkotók, hogy nem tudják, mi micsoda. Zökkenjen ki az előítéletes gondolkodásból. Ott van például az a csaj, aki nagyon szánalmas, közben meg szemét, vagy ott van az a jelenet, amikor a két lány beszélget a pap ágyán. A vallásos segítő, a hittel átitatott, a jó, és közben a berúgott lány mondja ki az erkölcsi szabályokat. Aztán van valami egymásra találás a segítővel, aki segítségre szorul.
MN: Miért a drogot választottad témának, arról már ezer bőrt lenyúztak.
DA: Sajnos nem új a téma, és elég ciki, hogy ma is majdnem úgy kell filmet készíteni a drogról, mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt. Ez továbbra is egy kirekesztett, megbélyegzett helyzet. Nemcsak azok megbélyegzettek, akik a szenvedő alanyai, hanem a segítők is. Az egyébként furcsa, hogy amikor egy szerelmes filmet látunk, arra nem azt mondjuk, hogy régi téma, hanem hogy örök téma.
MN: Az I. Nemzetközi Ökumenikus Filmfesztiválon szerepelt a Keresztút című filmed. Ezt is simán beválogatnák. A filmben megjelenő katolicizmus a személyes ügyed?
DA: Mindig ott volt az életemben, egyrészt egy ilyen családba születtem bele, zsidók, evangélikusok, katolikusok vannak a felmenőim közt, és ez így forog. Aztán az életem különböző pontjain szembesülnöm kellett velük, választanom. Ez a film is választásokról szól, nem politikai, hanem a mélyebb választásokról, amiket mindig gyakorolnunk kell. Van egy téves felfogás, ami talán Révai elvtársnak köszönhető, hogy a hit az magánügy. Ennek az alternatívája az, hogy a hit az politika. Egyik sem igaz. A hit nem politika és nem magánügy. Hogy hogyan nézem a világot, az attól függ, melyiket választom. Nagyon sommásan - bár sokfelé lehet elhelyezkedni a színképskálán -, alapvetően az a két út van, mint amit Szilvi megél a film végén. Erről szól a népi mondás, hogy elválik a szar a májtól. Ez nagyon egyszerű, de ide eljutni bonyolult. A növényvilágban is a legmagasabb rendűek a legegyszerűbbek. Abban már munkája van a természetnek, az letisztultságot jelent, csak nem látjuk meg. Ezek a srácok, akik a szer használói lesznek, ugyanezt keresik, a pontosan megfogalmazható világot, a tisztaságot, mert azt látják, hogy amiben vannak, az nem ilyen. A drog pedig nagyon is alkalmas arra, hogy hirtelen nagyon tisztán lássuk a világot.
MN: A rendőrök nem túl szimpatikusak a filmben. A drogpolitikáról alkotott véleményedet fogalmaztad meg így?
DA: Iszonyúan ellenszenves, hogy a drogot, a drogosságot csak mint kriminalisztikát képesek szemlélni. Ez nagyon durva dolog, mert ez ennél sokkal bonyolultabb. Sokkal személyesebb, sokkal áttételesebb, sokkal emberibb történet, semhogy így kezeljük. Az a jelenet is arról akart szólni, hogy az, aki nem rendelkezik megfelelő jogosítványokkal, aki nem integrálódik a társadalom által vélt struktúrába, azt kiközösítik, megvetik, vagy ezerszer annyi energiát kell befektetnie, hogy elérjen oda, ahova el akar érni. A kirekesztés, a meg nem értés az egyház és az erőszakszervek részéről is megvan.
MN: Neked mennyire személyes élmény a drog? Ismerted azt, akinek az emlékére csináltad a filmet?
DA: Szabó János katolikus pap volt, őt sajnos nem ismertem. Elsőként foglalkozott nálunk az egyházon belül a témával a hetvenes évek közepétől. Nyolcvanhétben halt meg, rákban. Láttam egy-két riportot, és olvastam róla sokat. Találkoztam követőivel, védenceivel, munkatársaival. Ezenkívül elég sok ismerősöm és barátom volt, aki drogfogyasztás következtében halt meg. Az a monogramgyűjtemény, ami a végén van, azoknak a drogosoknak szólt, akik ebbe halnak bele. És annyi van, mint csillag az égen.
- sisso -
