Magyar Narancs: Te most akkor rendező lettél?
Kárpáti Péter: Amikor három éve elkezdtem improvizációkkal foglalkozni, épp az érdekelt, mi lehet az alternatívája ezeknek a hagyományos szerepeknek. Mi van akkor, ha nem egy nagyon erős egyéniség irányítja a munkafolyamatot, ha megpróbálunk másképpen dolgozni. Ha felmegyek a hegyre, meglökök egy követ, és megnézem, merre gurul. Nekem az a feladatom, hogy a kő tovább guruljon, de nem én irányítom - akkor sem, ha olykor elkerülhetetlen, hogy úgynevezett rendezői döntéseket hozzak.
MN: Eleged lett a klasszikus színházi struktúrából?
KP: Inkább önmagamból lett elegem, abból, ahogy én ebben részt vettem. Hogy nincs az előadáshoz valódi közöm. Ahhoz volt közöm például, amikor Derzsi Jánossal és Novák Eszterrel (Kárpáti állandó alkotótársa, hét drámáját rendezte eddig - U. P.) ültünk a tóparton, és dumáltunk, de az előadás, A negyedik kapu hiába volt sikeres, lement tizenötször, és úgy éreztem, nem történt semmi. A színház csak sűrű közegben működik: ez az alkotófolyamatra és a befogadásra egyaránt igaz. Sűrű befogadói közeget szerettem volna. Fantasztikus volt Eszterrel dolgozni, máshol sem éreztem magam feltétlenül rosszul, mégis: radikális változást akartam.
MN: A fentiek logikus következménye lenne, hogy egy időre felhagysz a drámaírással.
KP: Nem ez történt, de talán megváltoztak az írói ambícióim. Nem az motivál, hogy egy őrült jól megírt szöveget tegyek le az asztalra, hanem hogy a darab keretet nyújtson, alkalmat adjon valamire.
MN: Az első ilyen darab a Szörprájzparti.
KP: Amit bár én írtam (idén meg is jelent a szerző negyedik drámakötetében - U. P.), de az egész akkor működik jól, ha a közönség elhiszi: itt minden az adott pillanatban születik. A nézők mindig az Astoria környékén találkoztak, ahonnan valaki felkísérte őket a "titkos lakásba". Az előadás határátlépések sorozata, mivel a játékot újra és újra kiemeljük az ismerős kontextusból, és új közegbe helyezzük. Mint amikor egy békát kiraksz az asztalra, és az attól rögtön borzasztó különös lesz: elvileg színházba jössz, de egy lakásba érkezel, ahol olyan a tér és a hangulat, mintha házibuli lenne. Ehhez képest elkezdődik egy teljesen korrekt színházi előadás. Utána viszont egy vőfélyszerű figura - Polgár Csaba vagy Bánki Gergő - a nézőkkel együtt szervez meglepetéspartit az egyik szereplőnek, és ha sikerül, akkor ez több mint a szokásos színház a színházban játék, és a nézők tényleg belevarázsolódnak. Aközött, hogy "a színház kedvéért úgy teszek, mintha egy partin lennék", és hogy valóban partihangulat keletkezik, két milliméter a távolság, de ezen a két milliméteren egy fal van. Ezt próbáltuk áttörni. Megjegyzem, ez az esetek felében sikerült csak, de hát épp ez volt az izgalmas: mi sem tudtuk, mit hoz az este.
MN: A május 15-i bemutatótok, a Nick Carter viszont meglehetősen szorosan követi az azonos című, régebbi, stilizált nyelvű darabod szövegét. Mitől más ez, mint egy hagyományos előadás?
KP: Először is: a közeg miatt. Ma már trendnek nevezhető, hogy egyre több produkció születik nem színházi környezetben, ami eleve elbizonytalanítja a nézőt: mi az, amit lát? A Fogasház egy nagyszerű és színházilag is izgalmas hely, de nem csak erről van szó. Az a vékony sáv érdekelt - ez megint két milliméter -, ami a játékot a színháztól elválasztja. A játékhoz is elementárisan hozzátartozik a szerep, akkor is, ha az ember önmagát játssza. Az egyetlen különbség, hogy a színháznak van közönsége. Amit mi kerestünk, az a fából vaskarika: olyan játékhelyzet, amikor közönség nélkül szerepjátszanak a színészek, miközben nyilván tudjuk, hogy abban a szobában emberek ülnek. Ezt először a nézők totális kizárásával akartuk elérni, de rájöttünk, hogy az hazugság, az giccs: ha fél méterről átbámulunk a nézőn, akkor zavarba jön, mint amikor egy asztaltársaságban keresztülnéznek rajtad. Az a kérdés, hogyan tudunk természetes kapcsolatot teremteni a nézővel, hogy ne vonjuk be, és ne zárjuk ki, hogy azt mondjuk: gyere, nézz, dolgozz velünk, használd az agyadat és a fantáziádat velünk, és figyeld meg, milyen az, amikor három ember egymásba zárva hülyíti egymást a végtelenségig.
MN: A tavaly bemutatott "improvizációs színházi szappanoperában", a Vándoristenekben azonban semmi nincs előre megírva.
KP: Eredetileg egy botrányos legendát szerettünk volna feldolgozni, de elbuktunk vele, csak nyomaiban került bele az imprókba, és végül kénytelen voltam megírni A pitbull cselekedetei címmel, mint egy ideális improvizáció forgatókönyvét.
MN: Elmeséled a történetet?
KP: Melyik változatot? A zsidót, a keresztényt vagy a mohamedánt?
MN: A zsidót. Gondolom, az a legrégebbi.
KP: Az isteni erejű prófétát, Illést megkéri barátja, Josuá Ben Lévi, hadd kísérje el csodatévő útjain. Illés húzódozik, de végül belemegy, ha Josuá megígéri: nem szól semmit, nem kérdez semmit. Josuá boldog - de nem sokáig. Először egy szegény ember vendégeli meg őket nagy szeretettel, mire Illés ellopja az egyetlen értékét, egy poharat, és másnap a zsugori gazdagnak ajándékozza. A hídon szembejövő férfit szó nélkül belöki a vízbe. És ez így megy tovább: felkel éjjel Isten prófétája - a magyar népmesékben Krisztus -, és kést szúr egy csecsemő szívébe. Josuá nem bírja tovább, és kifakad. Illés viszont szépen elmagyaráz mindent: a csecsemőből iszonyatos gazember lett volna, a szegény embernek már csak ez hiányzott az üdvözüléshez és így tovább. Illés pedig nem sarlatán: ő tényleg Isten prófétája, ő nem hazudik, ő tényleg tudja, és amit csinál, az tényleg igaz. De ettől még az egész nem lesz kevésbé felháborító. Ez egy feloldhatatlan ellentmondás.
MN: Hát, ebből tényleg nem sok maradt a produkcióban.
KP: De, az alaphelyzet ugyanaz: egy ember megszólít, és megváltoztatja az életed. Erről szóltak az utcán eljátszott helyzetek. A lakásszínházban pedig mindig bejön egy ember, a Vándor, vagyis Nagy Zsolt agárdi lakos, és ez indítja be az eseményeket. De ezenkívül minden más alkalmanként változik, és a színészek reakcióitól függ. Zsolt sok esetben azt sem tudta, kik lesznek aznap este a partnerei, csak miután belépett az ajtón - arról pedig, hogy az érkezéséig mi zajlott az előadásban, végképp fogalma sem volt.
MN: Hogyan lehet erre próbálni?
KP: Zsolttól tanultam meg, hogy nincs különbség: minden próba érvényes előadás, és minden előadás érvényes próba. 20-25 játszó vett részt a Vándoristenekben, csak Zsolt volt ott minden alkalommal. Nagyjából száz improvizációt csináltunk, harmincat fizető nézők nélkül. Tíz olyan alkalom volt, ahol sikerült a határátlépés, és a nézők nem színházként tekintettek arra, amit láttak. Ilyenkor látszott, hogy azt gondolják, ez már biztosan előadáson kívül van: az attrakció valóságélménnyé vált. Ami nagyon erős, és nem feltétlenül jó élmény. De egyre világosabb, hogy ezeknek az improvizációknak a legjobb közege a kis létszámú közösség, mondjuk egy diákcsoport, amelynek tagjait bevonhatjuk a játékba.
MN: De ha nincs közönség, akkor az már nem (csak) színház, inkább pedagógia vagy pszichoterápia. És egyelőre nehezen tudom elképzelni, hogyan zajlik egy ilyen improvizáció.
KP: Mindig van közönség, egy őrzőangyal, aki elkíséri az improvizálót. Színészt soha nem hagyunk magára, mert a gerjesztett érzelmek nagyon intenzívek és nehezen kontrollálhatók. Ezekbe bele lehet őrülni. Szedtem már vissza színészt az ablakból.
MN: De mégis, mondj egy példát.
KP: Nagy Zsolt és Láng Annamari megismerkednek a Csendes kávézóban. Annamari felviszi őt a lakására, ahol a férje fekszik kómában. Csodálatosan csinálták: ez a két ember, akik mindent tudnak egymásról, a szerepben olyasmiket mondtak el egymásnak, mint még soha. "rákon át suttogtak a konyhában. Aztán Zsolt odalépett az ágyhoz, hogy megnézze a férfit, és hirtelen gondolt egyet, lerántotta a takarót az ágyról: "Hiszen itt nincsen senki!" Merthogy tényleg nem volt ott senki.
MN: És ilyenkor vége a játéknak?
KP: Nem, Annamari először röhögőgörcsöt kapott, de végül nem esett ki a szerepből, és megtörtént a dolog, nagyon szépen folytatták. Muszáj folytatni, és csak véresen komolyan érdemes játszani. Egyszer Terhes Sanyinak arról kellett beszélnie a barátaival, hogy most jött haza Franciaországból, és eltűnt a felesége. Én pedig megcsináltam azt a rohadtságot, hogy a jelenet közepén felhívtam, és közöltem: a feleségét megtalálták holtan Szigetszentmiklósnál, az erdőben. Nem volt mese: Sanyi elindult Szigetszentmiklósra. Le kellett állítani. Egy másik alkalommal Kapa (Mucsi Zoltán - U. P.) - egyébként a játékból következően teljesen logikusan - kihívta a rendőröket. Elég kínos volt. Szerencsére a rendőrök ismerték Kapát és Zsoltot, és elintéztük annyival, hogy "a művész urak túlságosan beleélték magukat a játékba".
MN: Itt azért nagy a felelősséged, hogy senki ne sérüljön, semmilyen értelemben.
KP: Igen, van olyan határátlépés, amikor rosszul érkezel meg a valóságba. Például amikor Zsolt születésnapján kicsit berúgtunk, ledobott egy tál forró rizst, ami megégetett egy színészt és valakit a közönségből. Az undorító volt.
MN: Az ország legmenőbb színészei jönnek hozzád játszani. Kapnak ezért fizetést?
KP: Sokan meglepődnek, akik igent mondanak, és aztán kiderül, hogy - nevetséges összeget, de mégis - tudunk valamit fizetni. Voltak, vannak produkciós partnereink, a Sirály, a Fogasház és a Trafó, a HOPPart és a Krétakör, és az NKA-tól is kaptunk támogatást.
MN: Hogyan vonzó a színészeknek az, amit csináltok: mint színházi kísérletezés, vagy mint önismereti tréning?
KP: A kettő ugyanaz. A színész munkaeszköze önmaga, az önmagában való kutakodás a munka része.
MN: Mi a közös ezekben az előadásokban? Kik az állandó résztvevők?
KP: Ez az egész egy folyamat. Lassan nevet is kell találnunk magunknak, hiszen ha a Trafó melletti Tündérgyárban elkészül A pitbull cselekedetei, akkor már négy előadásunk lesz repertoáron. Valószínűleg Titkos Társulat lesz a nevünk, amelynek gerincét négy ember alkotja: Nagy Zsolt, Sebők Bori dramaturg, Kulcsár Viktória produkciós vezető és én, de van még öt-hat színész, aki majdnem mindegyikben szerepel. Ez a négy kísérlet a színház és a valóság közötti határátlépésekről szól, hogy percről percre változhat ennek a határnak a helye és a mi helyünk a történetben. Jó esetben az történik, mint egy igazi beszélgetésben: elengeded magad, elengeded az időt, nem ismétled önmagad, hanem gondolkozol, és szenvedélyesen érdekel, mit mond a másik.
