Magyar Narancs: Hogyan született meg az új Parno Graszt-album?
Oláh József: Hat hónap alatt készült el. Volt úgy, hogy reggel felkeltem, kávéztam, cigarettáztam, és olyan gyorsan jött magától az egész, hogy csak a papírt kellett előkapni, már meg is lett a nóta. Ha megfog egy dallam, két-három órán keresztül éneklem megállás nélkül, és akkor szépen jönnek rá a szövegek. Aztán átmentem a többiekhez, és eljátszottam nekik, amit itthon összeraktam. Nem úgy ment nekik egyből, ahogy szerettem volna. Minél többet próbáltunk, annál rosszabb lett. Gézu és Sanyi mondták, hogy te, fiú, miért menne nekünk úgy, ahogy neked a füledben van, mikor te már minden porcikáját ismered? Akkor kezdtem el gondolkodni, hogy tényleg igazuk lehet, mert én előtte három hónapig ültem az anyaggal. Végül is hagytam, hogy menjen minden a maga útján, nem nagyon gyakoroltunk a felvétel előtt. Bíztam bennük, hogy tudni fogják. Ha valaki rontott, de a nótának megvolt a húzása, akkor az úgy maradt, nem játszottuk fel még egyszer, mert attól nem lett volna jobb.
MN: Sok újítás van a lemezen?
OJ: Nem igazán jó a mai világban, ha az ember leragad valaminél, muszáj fejlődni. Ha a zenénket olyan formában adtuk volna ki, ahogy nálunk otthon anyuék éneklik, akkor azok nyávogós lemezek lettek volna. Próbáltuk hát ezt az újat is a magunk stílusában megcsinálni. Megmutattam az anyagot a családtagoknak, zenészbarátaimnak. Többségében dicséretet kaptunk, azt mondták, hogy ez valami más, mint a két előző lemez. Nem mentünk el az autentikus zenétől, de változtattunk rajta.
MN: Mi lesz a kiadással?
OJ: A harmadik albumot külföldön próbáljuk kiadni. Régebben azt hittem, hogy megcsináljuk a lemezeket, és utána otthon várjuk a pénzt, de ez nem így működik. Nekünk az a fontos, hogy ha megjelenik a lemezünk, akkor minél többet tudjunk koncertezni. Így talán jobban megindul a szekerünk. Szerencsére sok helyütt ismernek minket Európában. Vannak érdeklődők, de ha nem kapunk megfelelő ajánlatot, akkor kezünkbe vesszük a dolgot, és kiadjuk mi. Nem akarok már várni vele, így is rengetegen kérdezik, hogy mi van az új lemezzel. Egy-két hónapon belül biztos kiderül.
MN: Magyarországon nem érdemes próbálkozni?
OJ: Szerintem a cigány folklórzene itthon egyre inkább kihalóban van. Nem akarom azt mondani, hogy mi ezen túl sokat változtattunk volna. Ha elmész egy kazettaárushoz, és azt mondod, hogy kéne valami jó kis autentikus cigányzenei anyag, kitesz neked kettőt vagy hármat, de többet nem tud, ennyi a választék. Ha viszont olyat kérsz, amit szintivel játszanak, akkor kirak eléd tízet vagy húszat. Mi is játszunk szintivel, de csak itthon, a magunk szórakoztatására. Van úgy, hogy összeáll itt a hegedűtől kezdve a szintin át a cimbalomig minden. Magyarországon velünk együtt négy-öt cigányfolklór-zenekart tudok, tőlük lemezt is lehet venni, és ez borzalmasan kevés. Mikor egy itthoni koncertszervező azt mondja a telefonba, hogy "majd visszahívom", akkor az már biztos nem fog összejönni. Külföldön viszont imádják ezt a zenét. Mikor először kint voltunk, láttam az emberek arcán a megdöbbenést: mit akarnak ezek a kannával, a kanállal meg azzal a kis gitárral? Az első három szám alatt nem tudták felfogni, a hatodik-hetediknél már kezdtek ráállni a ritmusra, aztán teljesen átvették. Egyszer egy franciaországi koncerten megjelentek ilyen festett fejű punkok. Nekifogtak tombolni, fel-felugráltak a színpadra. Félelmetesek voltak, gőzöm sincs, hogy kerülhettek oda. Ennek a zenének eszméletlen hatása van a kintiekre. Úgy fogadnak bennünket, mintha a Holdról jöttünk volna. Ezek az élmények megmaradnak bennünk, és ilyen helyekre szívesen megyünk. A mi családunkban biztos meg fog maradni ez a zene, a fiam és a bátyámnak a fia is nagyon ráérzett az ízére, de ez csepp a tengerben. Nem nagyon tudsz ez ellen mit tenni, mert az emberek olyan műfajban zenélnek, amelyből meg tudnak élni.
MN: Előfordult, hogy úgy éreztétek, abba kell hagyni?
OJ: Azt vettem észre a többieken, hogy amikor koncertezni megyünk, nem azt kérdezik először, hogy mennyi a pénz, hanem azt, hogy hová kell menni. Szerintem addig minden rendben lesz, amíg az elsődleges szempont az, hogy tudjunk menni, mert vágyunk rá, és csak utána jön a gázsi. Mi nem vagyunk gazdag emberek, játszhatnánk más zenét is, ha akarnánk, de nem biztos, hogy azt szívvel tudnánk csinálni. Ha pedig valamit nem szívből csinálsz, csak azért, mert megfizetik, akkor már gáz van. A közönség ezt kiszűri. Szerintem ezért van még meg ez a csapat. Egy család az egész, és nincs bizalmatlanság, segítünk egymásnak, mindent meg tudunk beszélni.
MN: Mi foglalkoztat még?
OJ: Elsőnek ezt a lemezt kéne kiadni. De saját terveim is vannak, szeretném valahogy összeszedni a tehetséges zenészeket Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. Rengetegen vannak, de nem tudnak kitörni innen. Nincs miért azt mondaniuk, hogy nem hagyom abba, mert ezt megéri csinálni. Ugye, falun mi van? Nincs mivel elfoglalja magát az ember, elmegy a kocsmába, először csak beszélget, utána iszogat, azután meg kajakra iszik. Fiatalkorában tehetséges zenész volt, három év múlva meg lett belőle egy alkoholista, mert egyszerűen nem volt, aki kiemelje. Vannak páran, akiken látom, hogy nagyon meg akarnak tanulni brácsázni, cimbalmozni, hegedülni. Járnak hozzám, foglalkozom velük, próbálom őket arra nevelni, hogy tartsanak ki, ne hagyják abba. Ez nem is annyira elérhetetlen, mert a fülük megvan hozzá, más meg nem igazán kell. Annak vagyok a híve, hogy a gyerek magától tanuljon zenélni, találja meg szépen a hangokat. Engem sem tanított senki, magamtól jöttem rá mindenre, és ez megfizethetetlen.
