„Nem a nosztalgiáról szól” - Erdély Mátyás operatőr

szerző
Greff András
publikálva
2016/3. (01. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Digitális korszakunk kellős közepén neves filmesek állnak ki a hagyományos filmszalag mellett. Nolan, Spielberg és Tarantino mellett a frissen Oscarra jelölt Saul fia készítői is közéjük tartoznak – a film operatőrét kérdeztük a témáról.

Magyar Narancs: Amikor te a főiskolára jártál a 90-es években, akkor még nyilván tanítottak ott filmre forgatni. Ez a digitális dominancia korában is így van még?

Erdély Mátyás: Nem tudom, de az biztos, hogy döbbenetesen kis hangsúly van a cellu­loidon. Ami szerintem baromság, mert az általa megtanulható fegyelmezettség és tudatosság jól átültethető a digitális munkára is. A film ugyanis segíti a koncentrációt. Digitálisnál van, hogy le sem állítják a kamerát, megy reggeltől estig, és rengeteg terabyte-nyi szemétből kell kikotorni aztán a hasznos részeket. A filmnél viszont minden limitálva van: az is, hogy hányszor lehet egy jelenetet felvenni, vagy hogy milyen hosszú lehet, és ezt persze a színészek is tudják – tudják, hogy nagyobb a tét, mert a lehetőségek száma véges, így nekik is sokkal jobban kell összpontosítani.

MN: Többször is nyilatkoztad, hogy teljesen más élményt kapunk, ha ugyanazt a szekvenciát digitálisan vagy analógban nézzük. Az a döntő, hogy mi volt a nyersanyag, vagy az, hogy hogyan vetítik?

false

 

Fotó: Németh Dániel

EM: Négy verzió van, hiszen ha egy film digitálisan forog, azt lehet utána digitálisan vagy analógban vetíteni, és ugyanez igaz a cellu­loidra is. A nézők valószínűleg nem tudnák megmondani, hogy amit látnak, pontosan melyik, de abban biztos vagyok, hogy a hatás más. Rám sokkal mélyebb és erőteljesebb hatással van, ha valamit filmen nézek, és érdekes, hogy a digitálisan felvett, majd celluloidra átírt filmek között is vannak egészen szép és érdekes darabok. A digitális vetítés viszont irritál. Gondolj bele: ha van egy jó monitorod otthon, akkor jobb körülmények között tudsz megnézni egy filmet, mint azon a digitális kópián (DCP-n), amit a mozikban láthatsz. A DCP ugyanis egy JPEG 2000-es tömörítés, ami egy szemét. Érthetetlen, hiszen bent akarják tartani a mozikban a közönséget, de ahelyett, hogy olyan minőséget kínálnának, amilyet otthon soha nem lehet megteremteni, lefelé tolják a lécet, és nagyjából annyit kapsz a pénzedért, mintha beraknának egy Blu-rayt. Ez átverés. Tarantino mondta erre, hogy tv in public – vagyis ez nem mozi, hanem csak egy nagy tévé, amit sokan néznek egyszerre.

MN: A vászon mérete nem ellensúlyozza ezt?

EM: Persze a vászon mérete is fontos, de csak az egyik összetevő. A legutolsó moziélményem például a Macbeth volt, amit Londonban néztem meg egy szuper moziban. A film digitálisan forgott, úgy is vetítették – én pedig megőrültem közben. Iszonyatosan tehetséges, hatalmas szaktudású emberek készítették, én meg azt néztem, hogyan röcög a füst a képen, mert nem bírja a tömörítést, és hogy az egész látvány olyan, mint egy BBC-s természetfilmé. Vajon miért gondolják a filmkészítők, hogy ez így jó? Ha egy első filmes magyar rendező megteheti, hogy nem ezt választja, akkor egy sztárokkal dolgozó ausztrál csapatnak is nyilván adott lenne a lehetőség.

MN: A köztudatban az él, hogy a celluloid bizonyára drágább mulatság.

EM: Ez hülyeség! A Saul fia költségvetése például nagyjából másfél millió dollár volt: ha mi meg tudtuk ezt engedni magunknak, akkor más is ki tudja gazdálkodni, ha akarja.

MN: Szóval azt mondod, hogy ha a Macbeth filmre forgott volna, akkor a digitális mozikban is jobban mutatna?

EM: Sokkal jobb lett volna. Nézd, ha a 90-es évek elején bekapcsoltad a tévét, és megnéztél egy mosóporreklámot, akkor az biztosan 35-ös filmre forgott. Aztán persze röhejes felbontásban ment le a tévében, de az alap, amiből le lett butítva, nagyon jó volt, és ez látszott. Vagyis nem annak a minőségnek kell megfelelni, amiben aztán majd vetítesz. Én persze nem azt mondom, hogy mindenki forgasson filmre – mindenki forgasson arra, amire akar, de iszonyatosan fontos, hogy a választási lehetőség megmaradjon.

MN: Tavaly Cannes-ban a versenyfilmek közül a Saul volt az egyetlen, amely hagyományos technikával forgott. Ha Magyarországon 2015-ben eljutott a mozikba, mondjuk, kétszáz film, abból mennyi foroghatott celluloidra?

EM: Nagyon kevés. Bár most, úgy érzem, van egyfajta visszatérés. Azt például tudom, hogy a Saul óta az egyik magyar labor három magyar és egy külföldi celluloidfilmet is készít, ami nagy előrelépés.

MN: Itthon egy filmes továbbra is be tudja szerezni a nyersanyagot, aztán elő tudja hívatni, és így tovább?

EM: Abszolút. Magyarországon két működő labor is van, miközben sok nyugati nagyvárosban bezártak. A szakembereink pedig nagyon jók. Ez hatalmas kincs: a gépállomány is, de leginkább a szaktudás. Világviszonylatban is változik a helyzet: volt egy igen komoly mélypont, de a Kodak például már újra nyereséges – nagymértékben Christo­pher Nolan és társai kiállása miatt. Az analóg életben tartása ugyanis leginkább a filmkészítők felelőssége.

MN: Quentin Tarantino például el tudta most érni, hogy a 65 mm-es nyersanyagra forgott filmjét, az Aljas nyolcast sok helyen az eredeti formájában vetítsék.

EM: Ő nagyon sok mindent elért, például optikákat építettek neki Dan Sasaki, a Panavision optikai zsenijének vezetésével. 65 – illetve a hang miatt 70 – mm-es filmet egyébként egyik magyar mozi sem tud levetíteni. Pedig ha valaki okos lenne, akkor most ráállna arra, hogy csináljon egy luxusmozit: szuper kép- és hangminőséggel, nagy vászonnal, iszonyú jó székekkel. Legyen Európában 50 ilyen mozi, hogy továbbra is fontos maradhasson a mozizás!

MN: Mindennek ismeretében mi lehetett a fő oka annak, hogy rengeteg filmkészítő nagyon gyorsan átváltott a digitálisra?

EM: Jó kérdés. Roger Deakins például azt mondja, hogy ő így tud nyugodtan aludni. Pedig fantasztikus operatőr, és nem hiszem el, hogy rémálmai lennének, amikor filmre forgat. Beszéltem azzal a coloristtal (fénymegadó, aki a film képi részét ellenőrzi, korrigálja – G. A.), aki csinálta a teszteket a Deakins fényképezte Skyfall előtt: ott ültek a moziban, nézték a verziókat, és egyértelműen gyönyörűbb volt a filmváltozat, de Deakins meggyőzte a rendezőt, hogy legyen mégis az egész digitális. De talán nem véletlen, hogy az új James Bondot aztán ismét filmre forgatták…

MN: Nem lehet, hogy ez csupán a technika fejlettségének a kérdése? Tehát, hogy a digitális még nem tudja azt, amit a celluloid, de majd egyszer tudni fogja?

EM: Persze, ha majd a digitális is ugyanakkora élményt fog adni, mint az analóg, akkor nem fogok szólni. Nem vagyok luddita, és nem is a nosztalgiáról szól ez, hanem csakis az élményről. Mindig azt a hasonlatot mondom, hogy ha elmész egy múzeumba, és megnézel egy festményt, amit olajjal készítettek vászonra, akkor ne mondd, hogy az nem nagyobb élmény, mint amikor ugyanazt a festményt egy – akár a legszuperebb – digitális nyomdában kinyomott változatban nézed. Az egyik egy tárgy, amelynek mélysége van, tökéletlenségei, anyagszerűsége – és így tovább.

MN: A digitális ellenben homogenizál, amikor átír valamit számokká.

EM: Nézd, a film szerves dolog: zselatin az alapja, amit marhacsontból főznek. Minden egyes kocka szemcséi különbözőek. Ettől van egyfajta organikussága, és mi, emberek is organikusak vagyunk – de nem akarom túlmisztifikálni, úgyhogy maradjunk a tényeknél: a digitális kép egy nézetrács, a filmkocka pedig véletlenszerűen rendeződő organizmus különböző rétegekkel egymás felett. Ez azért valahol számít.

MN: Produceri részről hogy néz ki ma ez a meccs? Ellenkeznek, ha valaki filmre akar forgatni?

EM: Van ilyen, persze. Meg hát van egy erre vonatkozó összeesküvés-elmélet is, aminek azért van realitása, vagyis hogy egy iszonyatosan erős lobbitevékenység eredménye a digitális kamerák térnyerése. Ehhez tudni kell, hogy ha nekem odaadnák a Méliès által 1900-ban használt filmkamerát, és beleraknék egy tekercs nyersanyagot, akkor tudnék vele forgatni. Ha rendben tartják a gépet, akkor időtálló. Egy digitális kamera ellenben elég gyorsan elavul, öt év múlva egy vicc lesz a mai csúcstermék – és máris lehet újakat eladni.

MN: Túl a cannes-i díjon, a Golden Globe-on és most már az Oscar-jelölésen is, hogyan alakul a nemzetközi karriered? Kaptál már ellenállhatatlan ajánlatot?

EM: Jön mindenféle ajánlat, de még várok. Nehéz a Saul után olyat találni, ami ugyanennyire bátor lenne. Olyan filmet szeretnék, amiben igazán tudok hinni. Más, ha az ember odamegy, és csak lefényképez valamit, mint amikor igazi filmkészítőként vehet részt a projektben.

szerző
Greff András
publikálva
2016/3. (01. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Kommentek

Rendezés:
  1. 12 reuters
    reuters
    2016. február 11., csütörtök 21:52
    tiszapolgári, egy kicsit túlpolitizáltad
    nem, nem a KDNP, de még csak nem is OV mondja meg, hogy melyik film komoly (vagy komolytalan)
    itt csupán arra próbáltam utalni, hogy elnézőbb lennék, mondjuk egy amerikai romantikus vígjáték kép-minőségét illetően (ha megnéznék ilyen filmet), mint voltam pl. az említett A nagy füzet esetében.

    Roger Deakins pedig jól tette, amit tett. A Coen fivérek egyébként is nagy kedvenceim.
    Sajnos az új filmjüket állítólag csak szinkronosan mutatják be. (No, ezt is nagyon utálom.)
  2. 11 tiszapolgári
    tiszapolgári
    2016. február 11., csütörtök 21:29
    reuters: De engem, komoly filmnél roppantul irritál a digitális kép.

    De ki mondhatná meg azt (a KDNP-t leszámítva), hogy meddig komolytalan egy film, és mettől kezdve komoly? Mert az elég otromba felosztás lenne, hogy a Saul fia komoly, annak nem szabad digitálisnak lennie, a többi meg húzzon a Film+-ba. A klasszikus Ördögűző, ami horror, komoly film vagy komolytalan? Vagy A félszemű, ami western? Az Amarcord, amiben rejszolnak?
    Roger Deakins az Ó testvér, merre visz az utadat filmre forgatta, utána a színeket digitális színkorrekciós eljárással fakóbbá változtatta, amitől ez a burleszkes, énekelgetős film olyan gyönyörű képekben tobzódó lett, hogy na.

  3. 10 yoyo
    yoyo
    2016. február 11., csütörtök 20:30
    nagy kérdés, volt-e toplákabb mozi annál, amikor a sportban vagy a betty blue-ban a híradó meg a krimi után a csapos egy partfisnyéllel átkapcsolta az adást a videóra és lement egymás után egy chuck norris film meg egy szoftpornó, és estéről estére minden film ugyanazzal a fád női hangrámondással.
    Ahogy most a bem moziban celluloidról vetítik a jó a rossz és a csúfot, tuti lesz ilyen nosztalgia vhs mozi is (bár lehet, hogy már rég van, csak én nem követem elég éberen a világ változását).
    és tuti lesz dévédé retró meg multiplex retró is. Ami nem jelenti azt, hogy ezek egyenértékű minőségek volnának, csak azt, hogy az emlékezős dolgok ilyenek.
    .
  4. 9 reuters
    reuters
    2016. február 11., csütörtök 19:37
    "És végső soron pedig van a jó film és vannak a szar filmek, és vannak jó képek meg rossz képek."
    Végső soron, persze.
    De engem, komoly filmnél roppantul irritál a digitális kép. Valahogy nagyon hamisnak érzem.
    Innentől kezdve akár jó is lehetne egy film, de ha a képeit zavaróan művinek, hamisnak érzem, akkor az hazavágja az egészet.
    Pohárnok Gergely operatőrt idéztem már itt valahol:
    "...szerintem a film valahogy még mindig sokkal szebb, mint a digitális. Nagyon nehéz már észrevenni a különbséget, de a filmnek még mindig van egy olyan esztétikája, amit nehéz utánozni a digitálissal. A digitálisnak van egy nyersesége, ha nem gyúrja agyon az ember, akkor olyan lesz, mint amikor az RTL Klubot nézed."
    Hát pl. A nagy füzet c. filmnél nem nagyon gyúrtak.
  5. 8 yoyo
    yoyo
    2016. február 11., csütörtök 18:13
    Mivel már vagy húsz éve fotóztam, mielőtt digitális gép került a kezembe, megerősíthetem az interjúban elhangzott másik fontos szempontot, nagyon más megpróbálni 12 vagy 32 kockára "beosztani" a látványt, mint egy x gigabájtos memóriakártyára nyomni tét és vég nélkül.

    A türelem faktorhoz tartozik, hogy a filmet előhívni, a képet kinagyítani is nagyon más, mint a display-n azonnal visszanézni, a gépre dugva a monitoron azonnal nagyban viszontlátni.

    Az, amiről Tiszapolgi utolsó kommentjében ír (Ez az idő hamarosan el fog jönni, gyorsabban, mint hinnénk, ha akarjuk, ha nem), részben szerintem már majdnem érvényes, részben talán sose lesz teljesen az.

    Elmondok egy friss élményt: nemrég zárt be a nicolas schöffer kiállítás a műcsarnokban. A művek egy része valahogy pont ebben a digitális korszakban kapott teljesen új értelmet. A művésznek ki volt állítva pár olyan alkotása, amelyek elképesztően emlékeztetnek a weben milliószám pörgő animgif-ekre, esetleg reklámbannerekben futó pármásorperces vektoranimációkra. Látható volt az egyik ilyen fényanimáció forgatókönyve, tán a 60-as évekből, aki a flash animációs programot valaha használta, az első ránézésre felismerte benne az egyik ősforrást.

    de a lényeg: leírhatatlanul szép volt a lámpákkal, üveglapokal, maszkolt sablonokkal létrehozott látvány, ez jól nem körülírható, de valahogy érezni lehetett rajta, ezeknél az örvénylő mozgásoknál, színátmeneteknél nincsenek fokozatok, nem képez korlátot a felbontás. És nem tudom jobban kifejezni, mintha teste lett volna annak, ami így keletkezett.


    amúgy egyáltalán nem vagyok analóg/fotófasiszta vagy -fetisiszta, a diginek is már megvan egy sor saját mágiája, ami azelőtt vagy méregdrágán vagy erős korlátokkal, vagy sehogy nem létezett, fillérek kompakt gépek olyan 1-2 centis makroképeket csinálnak, hogy még, megjelent a hdr, a timelapse, és bármennyire ördögtől valónak is szokták tekinteni a photoshopot, zseni egy konstrukció az.

    És végső soron pedig van a jó film és vannak a szar filmek, és vannak jó képek meg rossz képek.
    Mindegy, hogy egy szemüveglencsével vagy egy hasselbladdal készültek, ha jók jók, ha nem, nem.
  6. 7 tiszapolgári
    tiszapolgári
    2016. február 11., csütörtök 15:43
    reuters

    Lehet, hogy úgy fogok meghalni, hogy nem láttam eredetiben ezt vagy azt a festményt, de hidd el, hogy ez fog engem a legkevésbé zavarni akkor, amikor meghalok.
    Másrészt, Erdély Mátyás is azt mondja, hogy „ha majd a digitális is ugyanakkora élményt fog adni, mint az analóg, akkor nem fogok szólni”. Ez az idő hamarosan el fog jönni, gyorsabban, mint hinnénk, ha akarjuk, ha nem.
  7. 6 reuters
    reuters
    2016. február 11., csütörtök 13:30
    Erdély Mátyás - természetesen. Sorry!
  8. 5 reuters
    reuters
    2016. február 11., csütörtök 09:56
    Erdélyi Mátyás világosan megfogalmazza a lényegi különbséget a celluloid és a digitális közt: az előbbi olyan, mint az eredeti festmény, az utóbbi olyan, mint egy repró.
    Én, mint néző az eredetit preferálom. De el tudom képzelni, hogy vannak, akik nem látják a különbséget.
    Az óriási különbséget!
  9. 4 sálinger
    sálinger
    2016. február 11., csütörtök 08:30
    ...aki nem hallja, annak tökmindegy, aki meg hallja, annak e feje meg úgyis csurig van rémképekkel, legendákkal, fikciókkal.

    Jellemző. Az egyedüli, aki tökéletesen hall mindent a hi-fiből, az a zenész, őt meg viszont nem igazán érdekli. Reflexszerűen a tartalomra figyel, mindig külön szólni kell neki: "Te öreg, hallod, micsoda minőség? - Mi? Hogy minőség? Ja, igen persze... Most, hogy szólsz..."

  10. 3 Rumata
    Rumata
    2016. február 11., csütörtök 00:05
    Ez az analóg-digitális vita pont olyan baromság, mint a CD és az LP közötti hitvita volt.

    Emlékszem, a vájtfülűek mennyit mondogatták, hogy nem elég a 16 bit és a 44kHz-es mintavétel, mert a 96dB-es dinamikájú digitális CD hangja közelébe se ér a max. 60dB-es dinamikát produkáló analóg hanglemeznek.

    Aztán kiderült, hogy az élettelen "CD-hang" csupán amiatt van, mert az első generációs készülékekbe a mindenen spórolni próbáló gyártók szar analóg előerősítőket és 16 bites helyett csupán megpatkolt 12 bites átalakítókat raktak.

    De amint sikerült tisztességes készülékeket építeni, rögtön kiderült, hogy ha puszta szarrágásból nem rontják el, akkor a 16 bit és a 44kHz is bőven elég a tökéletes hangzáshoz.

    Erdélyi Mátyás is csak hadovál az analóg és a digitális közti teológiai különbségekről.

    De végül ő is kinyögi, hogy valójában semmilyen értelmes érvet nem tud felhozni a digitális filmkészítéssel szemben, csak a szar digitális vetítőkkel van baja.

    Ami nyilvánvalóan mellébeszélés, mivel a digitális kópiák tömörítési foka kizárólag csak döntés kérdése. Ugyanis a filmipart biztos nem vágja földhöz az, ha a kétórás filmet 40GB helyett 400GB kapacitású tárolón adják ki a moziknak.

    Mint ahogy az is erősen valószínű, hogy a Mátyás által sérelmezett röcögés oka nem a JPEG2000 tömörítő szabványban, hanem csupán a vetítő dekóderének korlátozott teljesítményében keresendő.

    Aminek oka megint csak az lehet, hogy valaki spórolni akar, és hülyének nézi a vevőt.

    - - -

    Az már régen rossz, ha csak azért veszik a színészek komolyan a forgatást, mert drága a celluloid.

    Jack Nicholson ezt sokkal egyszerűbben oldotta meg: már az első napon is tökéletesen felkészülten érkezett a próbára, és minden forgatási napért egy millió dollárt kért.
    Fuck the celluloid, mondhatnánk joggal ezek után.

    Azt pedig végképp nem értem, hogy a hazai filmgyártás szűkös anyagi keretei között Mátyás miért tartja mellékesnek a digitális felvétel olcsóságát, ami sokkal kisebb büdzséből is lehetővé teszi a filmek készítését.

    Vagy sokkal több film készítését ugyanakkora költségkeretből.

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Laktanyabiznisz Hajmáskéren
A fideszes mindig jól jár
Történelmi glóbusz
Magyarok a spanyol polgárháborúban
Interjúk
Gigor Attila, Pál Tamás, Marky Ramone
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...