"Nem akarnám korlátozni magam" - Bobby McFerrin énekes

Zene

A New York-i zenészfamíliából származó hatvanéves művész önmeghatározása szerint improvizáló zenész. Mi hozzátehetjük: a kortárs vokális zene jelentős újítója, továbbá aktív karmester. Egyedülálló technikájának köszönhetően egy egész zenekar hangzását képes pusztán énekhangjával viszszaadni. 1984-es The Voice című albuma volt az első dzsesszlemez, amit egy énekes teljesen egymaga, kíséret nélkül készített. Négy év múlva egy világsláger is összejött neki: Don't Worry, Be Happy. Karrierje során eladott vagy húszmillió lemezt, és bezsebelt tíz Grammyt. Hét év után idén új lemezt adott ki VOCAbuLaireS címmel. Ebből is kaphatunk ízelítőt világ körüli turnéja záró állomásán, a budapesti Syma Csarnokban, augusztus 22-én (ahol vendégként három magyar énekesnő, Kolonits Klára, Szőke Nikoletta és Szvorák Kati is fellép). Előző este a debreceni Kölcsey Központ nagytermében ad koncertet.

*

Magyar Narancs: Új lemezével ismét feszegeti az emberi hang lehetőségeinek határait.

Bobby McFerrin: Tökéletesen eredeti, újszerű albumról van szó, igaz, néhány szám zenei alapját korábban énekelt és felvett dalok képezik. Ezúttal Roger Treece zeneszerző alkotótársamra hagyatkoztam, aki rengeteg általam összegyűjtött improvizációs felvételt végighallgatott, kielemzett, majd meghangszerelt kompozíciókká szerkesztette őket. Lényegében ő írta és hangszerelte a CD új felvételeit: az általa kiválasztott témákból teljesen új kóruszenét komponált.

MN: Folyamatos kísérletezés jellemzi - a világhírnevet viszont egy popszámnak köszönheti. A Don't Worry... kifejezi valahol az életfilozófiáját?

BM: Nem hinném, hogy egyetlen mondatba, dalba lehetne sűríteni az életfilozófiámat. Különben is, ezt a számot már több mint húsz éve írtam! Bár nem tagadom, ma is örömmel tölt el, ha sokaknak tetszik. A kifejezés egyszerűségével együtt ezek a szavak jó kiindulási pontnak bizonyulhatnak. Mindamellett azt gondolom, hogy az élet valódi értékeihez éppúgy hozzátartozik a béke, az adakozás, a részvét.

MN: Milyen komponisták, előadók hatására jegyezte el magát a hangszeres, illetve a vokális zenével?

BM: Kétségkívül a szüleim gyakorolták rám a legnagyobb hatást. Anyám, Sarah Cooper dzsesszénekes és hangképzéstanár volt. Apám pedig vélhetően a legszebb baritonhang tulajdonosa, amit valaha is hallottam. A nővérem, Brenda is zenész, énekesnő és zenepedagógus. Szóval otthon, a családi közegben minden a zenéről szólt. Amióta csak az eszemet tudom, ének és hangszeres zene közelében élek. A levegővétellel egyenértékű számomra zenélni, zenét hallgatni. Ha nevesíteni kell, a legfőbb hatások Mozarttól, Miles Davistől, Charlie Parkertől, Leonard Bernsteintől értek.

MN: Édesapját, az idősebb Robert McFerrint az egyik legjelentősebb afroamerikai operacsillagként tartják számon.

BM: Apám egy lelkész fia volt, egyházi zenén nőtt fel. Sok bátorítást kapott a környezetétől, aminek a hatására magánúton folytatta operaénekesi tanulmányait. Tehetségére a New York-i Metropolitan Operában is felfigyeltek, így kezdődött szólista karrierje az első afroamerikai operaénekesként. Számos előadásban lépett fel, a legjelentősebb Rigoletto szerepe volt. Emellett éppúgy énekelt spirituálékat és folkszámokat is, továbbá nagy dzsesszrajongó volt. ' énekelte többek között Sidney Poitier dalait a Porgy és Bess filmváltozatában. A későbbiekben aztán önálló dalesteket tartott, és visszavonult az operaénekléstől. Valahol én magam is az apám által bejárt úton haladok a műfaji sokoldalúságot illetően.

MN: A vokális technika terén kiktől tanult?

BM: Megint csak a szüleimre hivatkozhatom, tőlük lestem el a zenei alapokat. Megengedték, hogy figyeljem őket tanítás közben. Nagy énekesek hallgatása során fejlesztettem ki a saját technikámat. Minden arányérzék kérdése - a megszerzett rutin és a napi gyakorlások mellett. Vélhetően azzal járok egyedi úton, hogy a hangszerutánzó képességem fejlesztésére legalább annyi időt szántam, mint az énekhangomra.

MN: Úgy tudom, sokat köszönhet Keith Jarrettnek.

BM: Lényegében az ő szólózongora-lemezének hatására váltottam a hangszeres zenéről a szólóéneklésre. Fordulópontot jelentett számomra az általa meghonosított gondolat, hogy egy szólista képes tökéletes zenét alkotni, és mindeközben improvizációkat alkalmazni.

MN: A nyolcvanas évek végén életre hívta a Voicestra kórust.

BM: Kísérletezés a vokális improvizáció lehetőségeivel: ez a Voicestra. Tíz improvizatív zenészből álló kórusról van szó, amely messzemenően eltér a szokásos kórusoktól. Nem azzal a szándékkal alakultunk, hogy már meglévő kórusműveket interpretáljunk. Koncertjeinken teljesen új, egyedi dalokat improvizálunk a tagok által kifejlesztett zenei elképzelések alapján. Ebből a szempontból is tökéletesen demokratikus értékeket vallunk.

MN: Mi késztette arra, hogy a karmesteri pálcát is magához ragadja?

BM: Erre csak azt tudom felelni, hogy különböző képességek és lehetőségek különböző eredményeket szülnek. Valahol ahhoz tudnám hasonlítani a karmesterségemet, mint amikor egy festő szobrászként is alkot.

MN: Gyakran működik együtt a világ legnagyobb zenekaraival, a Chicagói Szimfonikusoktól a Bécsi Filharmonikusokig. Fontos, hogy dirigensként is elismerjék?

BM: Valójában azon van a lényeg, hogy a zene az egyik legnagyobb ajándék, amit meg tudunk osztani másokkal. Ehhez képest másodlagos, hogy szavakkal, hangszereken vagy énekhangon keresztül törté-nik-e mindez. Szerencsémre az adottságaim lehetővé tették, hogy megtanuljak pár hangszeren játszani, hogy egyaránt képezzem magam a klasszikus repertoárban, a karvezetésben és karmesterként. Nem akarnám egyfajta kifejezésre korlátozni magam. A zenéről az a hitvallásom, hogy üzemanyag a léleknek.

MN: Néhány éve írt egy a capella operát Bobble címmel, amit a bibliai Bábel tornya inspirált.

BM: Apám emlékére írtam a Bobble-t. A Carnegie Hallban volt az ősbemutatója. Nem számítottunk folytatásra, de annyira jól sikerült, hogy a menedzsmentem kiajánlotta mint kísérleti operát írott libretto nélkül. Valóban a bibliai történet újraértelmezéséről van szó a zene nyelvén. Arról szól, ahogy a különböző népek a nyelvek bábeli zűrzavarában megzavarodnak, elvesznek. Ezt az alapötletet fejlesztettük tovább improvizatív módon. Ahány város, ahány helyszín, annyi résztvevő, kulturális, zenei hatás, nyelv, interakció a közönséggel. Eddig Svájcban és Oroszországban mutattuk be a Bobble-t, legközelebb pedig Londonban. Nagy élmény tapasztalni, ahogy a különféle nemzetközi ízek, hatások összességéből minden alkalommal valami új, performansz-jellegű előadás születik. Soha nem ugyanaz, mindig valami más.

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.