A nagy szakállú, pókhasú bácsi széles mozdulatokkal sző gesztushálót mondanivalója köré, pedagógusi hevület hajtja, empátiával és odafigyeléssel magyaráz. Filmjeiben a kétkezi munkából élőkről mesél, akiknek semmi sem jár ingyen. De amikor a Mezítelenül, a Titkok és hazugságok rendezője a Szarajevói Filmfesztiválon megjelent a város egyetlen nagyszállójában, s a reggelinél kénytelen volt tudomásul venni, hogy nincs homár, olyan csalódott lett, mint egy burzsoá. Egy hét múlva diadalmasan állt a La Fenice Operaház színpadán, kezében a Velencei Filmfesztivál Arany Oroszlán díjával, és öklével bemutatott Cannes-nak, mert visszautasították a filmjét: a Vera Drake e héttől megy a magyar mozikban.
H
Magyar Narancs: Középosztálybeli zsidó családban nőtt föl...
Mike Leigh: Manchester munkásnegyedéből származom. A város, akárcsak az önök Budapestje, két részre oszlik. Az egyik a protestáns, a másik a katolikus negyed, ahol mi is éltünk. Családunk felmenői között voltak litván, orosz, belorusz és német nemzetiségűek. Nagyapám hentes volt, apám orvos, anyám nővér. A nagy világválság idején apai nagyapám nem tudta eltartani a családját. Korábban fényképek színezéséből élt, de az embereknek akkoriban egy vekni kenyérre volt szükségük, nem kipingált fotográfiákra. Apámból nem lehetett kitörölni az éhezés élményét, ellenezte, hogy művész legyek. Nem volt műveletlen, értett a kultúrához, de attól félt, én is hasonló sorsra jutok. Erre csak jóval később jöttem rá.
MN: Környezete hatott a későbbi látásmódjára?
ML: Mint mindenki más, én is egy olyan világban cseperedtem, amelyben az élet groteszk és nevetséges. Ilyen volt az én családom is! A nagyapám temetését fontos inspirációként tartom számon. Képzeljen el egy manchesteri zsidó gyászszertartást! Azon az eszméletlenül hideg decemberi reggelen öreg rokonok baktatnak a kis ház felé, hogy nagy nehezen lekecmeregjenek a lépcsőn a föld alatti szintre, ahol a koporsó állt a sötétben. Ott az egész család, és akkor jön egy nagy orrú pasas, akit annyira megviselt a hideg reggel, hogy átkozódás gyanánt antiszemita propagandának beillő fordu-latokat vagdosott az összegyűltekhez. Egy náci sem mondhatta volna szebben. Emlékszem, ahogy átfutott az agyamon: "De hiszen ezt filmre kellene vinni! Igen, ezt akarom csinálni, ha nagy leszek!" Tizenkét éves voltam.
MN: Nehéz megtalálni az egyensúlyt az élet tragikus és komikus oldala között?
ML: Nézze, semmi sem humoros önmagában, csak ha a felszín alatt van benne komoly tartalom, ha megragad valami relevánsat a világból. Az én fejemben nem tudnak egybefolyni a vidám dolgok a tragédiákkal. Ám mivel filmes vagyok, dramatikus alkotó, módomban áll öszszerázni e kétféle elemet, és vagy ebbe, vagy abba az irányba eltolni az adott jelenetet, attól függően, hogy az milyen spirituszt kíván. Olykor a legkétségbeesettebb pillanatokba is kell egy kis humor, vagy fordítva. Csak így ünnepelheti a mozi azt, hogy mit jelent "élőnek" lenni. Életben maradni ebben a fene nagy felfordulásban. Filmjeim alaptétele, hogy amit mutatok, annak valódinak kell lennie, és a nézőnek szükségképpen hinnie kell benne. Nem csinálok szürreális filmeket. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek a munkáimban metaforikus szintek, de nem szabad, hogy a néző elkiáltsa magát: "Oh, ez egy metafora!" Ezért nem bírom Antonioni filmjeit. Mindig aludni támad kedvem, ha leülök megnézni valamelyiket. Jean Renoirt és Ermanno Olmit viszont nagyon szeretem. Másik nagy szenvedélyem Ozu.
MN: Új filmjének címszereplője, Vera Drake önzetlen, csupaszív háziasszony. Szabad idejében abortuszokat végezÉ
ML: A történet 1950-ben játszódik, amikor illegális volt az ilyen tevékenység. Vera nem pénzért teszi, nem tartja magát angyalcsinálónak. Csak segíteni akar azoknak, akik nem tudnak gyermeket vállalni.
MN: Nyilván időszerűnek érezte a problémát 2004-ben is. Nem félt a velencei bemutatótól? Egy katolikus országban felhördülhetnek, ha nem ítéli el az abortuszt, sőt szimpatizál a jó szándékú "magzatgyilkossal"É
ML: Csak akkor tudunk felelősséggel világra hozni egy gyermeket, ha az anyagi körülményeket biztosítva látjuk a felnevelésére. Egy túlnépesedett világban, amelyet egyébként is a promiszkuitás jellemez, az abortusz fontos kérdés. De nem az én feladatom, hogy megoldjam.
MN: A film pontos képet ad arról, milyen volt az 50-es évek Londonjában élni.
ML: Akkoriban az emberek sokkal megviseltebbnek látszottak. Ipari negyedben nőttem fel. Nehéz élet, sok gürcölés, emészthetetlen kaják, kozmetikumok hiánya. Még a gyerekek is koravénen öltöztek.
MN: Úgy tudni, sokáig improvizál a színészekkel, míg végül formát ölt a film.
ML: Hat hónapig dolgozunk a forgatás előtt, ami valószínűleg egyedülálló a szakmában. Nagyon hosszadalmas, komplex és kifinomult folyamatról van szó. A helyszínen próbálunk, mert kizárólag úgy tudok ráérezni a jelenetek drámaiságára, a szereplők pszichológiai rezdüléseire, a látványvilág dinamikájára és minden egyébre, ha ott vagyok. Arra kérem a színészt, hogy valós időben bújjon bele a figurába, és törekedjen rá, hogy felfedezze, mit érezhet a figura. Nem baj, ha az egész dögunalmas! Ne próbáljon meg az író szemével látni, és ne akarjon elbűvölő lenni. Aztán elpárologtatjuk az alapanyagból a feleslegeket, és dramatikus művé desztilláljuk. Együtt hozzuk létre a karaktereket, az egész mikrokozmoszt. Már próba közben lejegyezzük a párbeszédeket. Mire forgatunk, minden ki van dolgozva. Csak éppen sokkal organikusabban jutottunk el a végeredményhez, mint az író, aki otthon, egyedül készíti el a könyvet. Így improvizációt emlegetni a munkáimmal kapcsolatban nem más, mint figyelem-elterelő hadművelet.
Kriston László
