Magyar Narancs: Nem voltam meglepve, hogy ott vagy.
Csákányi Eszter: Ott kell lennem. Amúgy a politikai nézeteimről nem szívesen beszélek, ez magánügy. De amikor ki kell menni az utcára, mert a politika bele akar szólni a művészet dolgába, az közügy. És igen, ott álltam, a törött gerberával a kezemben, én, a művészet szabadságharcosa - hát persze, hogy nevetni kellett rajta. De közben szomorú voltam, hogy a színészkollégáim közül nemigen jöttek el; igaz, a délután öt óra nem a legjobb időpont.
MN: Szabadúszó vagy már két éve. Megtaláltad magad ebben az életformában?
CSE: Ha például a Dolcsaja vita című előadásra gondolok, akkor igen. Ha a Fédrára gondolok, akinek a drámája minden nő életében felbukkan, akkor pláne. Ha A hét asszonyára gondolok, akkor is. A Krétakörben másfajta színészi létezés volt: "találd meg magadban", ez volt a dolgunk - most jólesett újra belebújni valamibe, egy figurába, egy emberbe. Ebben a belebújásban persze benne van, amit eddig tanultam, ezért aztán nem törekedtem arra, hogy minden figura a rámismerhetetlenségig el legyen maszkolva... Nem egy átváltozóművész dolgozik ott, hanem én, az én arcommal. A Dolcsaja vita pedig valami olyan színészi újdonságot hozott az életembe, amiről azt sem tudtam, hogy létezik. Brezsnyev lányának a figurájában megfogott a mérhetetlen fájdalom és nyomor, de még jobban a "kinek a lánya vagyok?"-ból fakadó példátlan öntelt gátlástalanság. Ambivalens dolog ez: a gátlástalanságtól sok minden megbocsáthatatlan, ugyanakkor a nyomora a gátlástalanságától szánandó. És nem kezdetben, a bemutató idején, hanem mostanra találtuk meg a színpadi létezésben azt a rétegzett játékot, amely a gátlástalanságból fakad; a néző voltaképpen már nem is tudja, mit lát: előadást, próbát, tévéfelvételt, a valóságot. Improvizálunk, valóság van, Csákányi Eszter van, és persze a Brezsnyev lánya is van - a színpadon mindent szabad, és ezt mi ki is használjuk. Volt, aki megszagolta a színpadi pezsgőt, hogy igazi-e... Igazából ezt akartuk mi Ardai Petrával, a rendezővel, aki egyébként is dolgozik a valósággal mint színházi anyaggal, csak amikor te láttad, akkor még nem találtuk meg. És fontos szerepem az Elnöknőkben Mariedl; ezt lassan tizenöt éve játszom a Kamrában. Pogány Judittal és Szirtes Ágival mostanra öregedtünk bele a szerepünkbe; már nincs más dolgunk, mint figyelni egymást, követni az aznapunkat. Nem tudunk belefásulni, mert az mindig új, mindig más. Szóval megtalálom én magam, bár... azt írtad az egyik kritikában, hogy többekkel kellene dolgoznom. Hát erre én abszolút nyitott vagyok. De csak olyan szerepre megyek el, amiért érdemes feladni a szabadúszás egyetlen értelmét, hogy azt csinálok, amit akarok. Ezért mérlegelem, hogy mi a darab, ki rendezi, kikkel játszom.
MN: És hogy ki a közönség? Az is fontos?
CSE: Ez bonyolultabb probléma. Annak idején nagyon el voltam kényeztetve Kaposváron, a Katonában és a Krétakörben: rettentő jó közönségnek dolgoztam. Amióta szabadúszó vagyok, nagyon nehezen találom a közönségemet, illetve a közönségem nehezen talál meg engem. Lehet, hogy ezért nekem is többet kellene tenni; most például honlapot csinálok, mert szükségem van rá. Egy ideig azt hittem, hogy az a közönség, amelyiknek én játszani szerettem, az már nincsen. Aztán elmentem Pintér Béláék előadására, és megnyugodva láttam, hogy nem tűnt el, megvan.
MN: Szabadúszni manapság még neked sem könnyű.
CSE: Nem bizony, de van segítségem: elolvasok neked egy részletet Ariane Mnouchkine csodás könyvéből, a 2005-ös színházi világnapra írott szövegéből: "Színház, segíts rajtam, alszom, ébressz fel. Eltévedtem a sötétben, vezess, ha más nincs, egy gyertyaláng felé. Lusta vagyok, szégyeníts meg, fáradt vagyok, emelj fel, közömbös vagyok, üss meg. Közömbös maradok - verj össze. Közömbös vagyok, vágj pofon, félek, bátoríts, tudatlan vagyok, nevelj." Nagy igazságok vannak ebben, ez a színház értelme, legalábbis számomra.
MN: Kivonultál a társulatos színházból?
CSE: Nem. Amikor a Krétakörnek vége lett, az nekem annyira fájt, hogy elgondolni sem tudtam, hogy bárhová elmenjek. És valószínűleg most sem szerződnék el társulatba.
MN: Miért?
CSE: Mert nem lennének ilyen feladataim. Annak idején úgy kerültem a Katonába, hogy a Zsámbéki az Akárkire hívott. És aztán tíz évig csak néha kaptam megint olyan komoly feladatot.
MN: Azért... a Stella. Aztán Uttaganga a Szent György és a sárkányban. Aztán Márta asszony az Eltört korsóban...
CSE: Valószínű, hogy egy idő után már nem inspiráltam őket, mármint a színház vezetőit.
MN: Úgy látom, hogy ebben a mostani helyzetben viszont túlerőben vagy. Egy komoly rendező nem hiányzik?
CSE: De igen, hiányzik. Kicsit furcsa lett a helyzetem, olyan "megmondós" lettem, magamnak való, és ez nem mindig szül jó vért.
MN: Számodra mikor ért véget a Krétakör-történet?
CSE: Amikor először nem volt elég bátorságunk őszintének lenni. Nem akarom ezt konkrétabban megmagyarázni, hiszen a lényeg tényleg ez.
MN: Kívülről nehéz látni, mi romlott el a Krétakörben, de hogy valami elromlott, azt a legutolsó közös előadásokban már lehetett látni. Erős művészközösség volt, erős vezetővel - nyilván túlhabzott az erő valahol... A vendégrendezők sikere - Zsótér, Mundruczó - a csapat erejét igazolta.
CSE: Ezeknek a sikereknek Schilling Árpád örült, tényleg. De számára fontos volt, hogy - erő ide meg oda - a hierarchia azért világos legyen. És egyszer csak mást akart, elege lett a klasszikus színházvezetői feladatokból. Vége lett.
MN: Fáj még?
CSE: Persze hogy fáj. Fáj még a Katona is, csak az másképp. Ott az fáj, hogy érzem, hogy nem fognak meghívni.
MN: Kaposvár?
CSE: Az már nem fáj. Amikor Kulka Jánossal sok év után visszamentünk a közös estünkkel, amelyben Kaposvár is nyakig benne volt, és vittük a régi emlékeinket - valahogy már nem találkoztunk semmivel és senkivel.
MN: Aki társulatban van, nem maga tervezi a pályáját. Aki szabadúszik, annak sokszor a véletlen szervezi a munkáját. Te vajon magad tervezed-e?
CSE: Teljesen, és ez a jó benne. Persze beleszól a véletlen is, hiszen nyitott vagyok, mindig beeshet valami. Megismerkedtem például Csató Katával, és abból született a gyerekeknek játszott Tündérkeresztanya. És vannak még terveink.
MN: Orlai Produkció ez is, mint a legtöbb előadásod. Orlai Tibor egyszemélyes társulatában te vagy a társulat - és van sok vendégművész -, neked mintha ez a megszállott producer lenne a bázisod.
CSE: Így van. Ez nagy szerencsém. Vele lehet beszélgetni arról, mit szeretnék; vannak ötletei, nekem is vannak, együtt átgondoljuk.
MN: És mit szeretnél? Újabb monodrámát, vagy majdnem monodrámát?
CSE: Jaj, ne! De a hagyományos darabjátszás hagyományos módon engem nem nagyon érdekel. Ha valami meglepetés van benne, az igen.
MN: Kit akarsz meglepni?
CSE: Saját magamat.
MN: Ez bizony elég nehezen fér össze egy "normál" darabbal.
CSE: Nem hiszem. Vannak rendezők, akik mindig másként és nem hagyományosan látják a hagyományos darabot sem.
MN: Ha kitalálsz valamit, te keresel hozzá rendezőt?
CSE: Igen.
MN: Jó ez? Nem "kényelmes" rendezőt keresel ilyenkor?
CSE: Nem. Tudtam például, hogy a Dolcsajához nő kell. Ardai Petra pont nyáron ért rá, és Szentendrén megcsinálhattuk. Aztán van olyan rendező, akivel összevesztem; van, akivel többször is. De nem tudom, hogy lehetne másként - persze hogy én keresek rendezőt. Néha nem jön össze, egyeztetés vagy más miatt. Esetleg azért, mert az illető nem akar velem dolgozni.
MN: Egy ilyen súlyos színészethez szerintem súlyosabb rendező kell. Hogy ne azt csináld, amit akarsz, hanem valamit akarjanak tőled.
CSE: De hát ezt én hogyan...? Ha nem hívnak...
MN: Nem tudom felfogni, miért nem kapkodnak utánad a színházak, miért nem akarják, hogy Csákányi Eszter a társulatuk tagja legyen.
CSE: Mit csináljak szerinted?
MN: Hogyan tervezed egy évadodat? Jelenleg nyolc előadásban játszol.
CSE: Igen, most sokat dolgozom. Úgy tervezem, hogy minden évadban legyen egy nagy munka - ez volt nyáron a Dolcsaja vita... És vannak a kisebbek, amelyek különféle alternatív helyeken mennek. Rengeteg energiát emészt fel mindennek a kézben tartása... És persze, mielőtt újra megkérdezed, vágyom egy nagy, csodálatos rendezővel való közös munkára, Mundruczó, Zsótér és mások - de most ez van.
MN: Miben reménykedsz?
CSE: Abban, hogy színházat csinálni fontos, még akkor is, ha épp reménytelennek látszik. Milyen reménytelen volt, amikor a HOPPart tagjainak nem volt állásuk és munkájuk - együtt maradtak, és színházat csináltak. Aztán ma már szinte mindenki dolgozik valahol, és még mindig együtt vannak, még mindig csinálják, és milyen nagyon jók.
MN: Lennél ma pályakezdő?
CSE: Lennék bizony. Mert amikor én gyerek voltam, még hazudni kellett, nem lehetett elmondani, hogy voltunk a templomban, hazugságban éltünk. Ma azért nem így van. Igaz, ma másképp ijeszti meg a világ a fiatalokat - de szerintem nem kell megijedni. Engem az aggaszt, hogy ez a kor megöli a kíváncsiságot - fájdalmas látnom, hogy a mai főiskolások nem járnak színházba. Annak idején a kaposvári színházban ott ültem Zsámbéki minden próbáján - addig nem is kezdte el a próbát, míg nem látta, hogy ott könyökölök oldalt. Kíváncsi voltam, mindent látni akartam.
MN: Beszéljünk a jövőről. Mik a terveid?
CSE: Hamarosan lesz Tasnádi István Paravarietéja - előszilveszteri bemutató lesz. Aztán lesz egy Bernarda Alba háza című amerikai musical a MűPában, azt Böhm György rendezi. Tetszik a gárda, a zene, a koreográfus - bízom benne, hogy jó dolog születik belőle. Aztán szeretnék csinálni egy lemezt, de nem olyan színészlemezt, hanem másmilyent, de erről még nem mondok többet.
MN: Kire hallgatsz, mielőtt döntesz?
CSE: Van néhány ember. De ők általában rám bízzák, hogyan döntök.
MN: Könnyen döntesz?
CSE: Nem. Végiggondolom, nem kapkodok, rágódom rajta.
MN: Meg szoktad bánni egyik-másik döntésedet?
CSE: Nem. Ha művészi kudarc, akkor azért nem, mert az természetes, abban sok munkánk van... A nagy döntéseimet - amikor eljöttem egyik vagy másik színházból - nem volt okom megbánni. És... történt velem most egy jó dolog: múlt nyáron forgattam egy filmben, egy Berlinben élő erdélyi lány rendezte, Kincses Réka. Ez egy emigránsfilm, Haza a címe, nem nagyot játszom benne, de nagyon jót, és azt hiszem, a film is jó lett. Ez egy olyan film, amiben azt tudom megmutatni, amit színházban is csinálok. És ebből kialakult egy kapcsolat, aminek talán lesz folytatása. És mintha alakulna egy másik filmterv is.
MN: Miért gondolják rólad, hogy nehéz ember vagy?
CSE: Talán azért, mert maximalista vagyok és kíméletlen. De magammal szemben is. Nem bírom a megúszást, a felelőtlenséget. Sem a munkában, sem másban. És ennek általában jelét adom.
MN: Ettől még...
CSE: Talán félnek tőlem.
MN: Hogy azt fogod mondani, hogy három mondatra nem mész el?
CSE: Nem, nem attól, hiszen arra is elmegyek. Mármint ha érdekel az a három mondat, mert van értelme.
MN: Nem vagy nagyon egyedül a pályádról való gondolkodásban?
CSE: Nem tudom. Szerintem nem. De ezen a pályán csak úgy lehet jót csinálni, ha az ember kíméletlenül a maximumra tör. Ugyanakkor mégsem tudom, miért félnek tőlem. De a kíméletlenség, az igaz.
MN: Csak a színházban, vagy egyébként is?
CSE: Ahogy öregszem, talán egyébként is.
MN: Barátok?
CSE: Vannak. Civilek is. Régről is, újabban is. Például Cselényi Nóra több évtizede van meg nekem, és bármikor ott folytatjuk, ahol régen abbahagytuk. És vannak fiatalabbak is. Egyébként is szeretem a fiatalokat, boldogan mennék fiatal rendezővel dolgozni. De szólni, azt azért nem tudok.
MN: Mit csinálsz, ha nem színházról gondolkodsz?
CSE: Nem tudok nem színházról gondolkodni. Filmet is úgy nézek, hogy a színészt figyelem benne. Járok színházba, mert érdekel, mi történik, és mindig várom, hogy meglepjenek. Ha sikerül - na, akkor nagyon boldog vagyok.
