Magyar Narancs: Négy évig jártál az Új Színház stúdiójába, közben minden évben felvételiztél a Színművészetire, végül ötödikre vettek fel. Hogy kerültél a zenés színész osztályba?
BE: Amikor negyedszer próbálkoztam az egyetemen - bénán, iszonyúan begörcsölve -, Ascher közölte velem, hogy soha többet ne felvételizzek: színész lesz belőlem, de a felvételizésre alkalmatlan vagyok - ezzel mélyen egyetértek -, felejtsem el. Aztán meghallottam, hogy Ascherék is osztályt indítanak, így kihagyhatatlan "balhé" volt. Sejtettem, hogy nem klasszikus musicalosztály lesz.
MN: Az egyetemről kikerülve mennyire tudtad felhasználni, amit a zenéről tanultatok?
BE: Teljesen. Amit ott tanultunk, hogy a próza elszakíthatatlan a zenétől és a zene a prózától, mélyen igaz. A versnek is zenéje van: a hexameter lüktetése nélkül nincs Hetedik ecloga. És a hozzáállás szempontjából is fontos, hogy mindenbe belekóstoltunk az operától a dzsesszen át a sanzonig. Én ugyan csak gyerekkoromban csellóztam, aztán kicsit az egyetem végén, és most megint, de mégis az egyik legnagyobb boldogság, ha zenélhetek, annak ellenére is, hogy kezdő vagyok. Ha ott az ember melléfog, az hamis, és ez nagyon precízen lemérhető: zenélni csak állandó egymásra figyeléssel lehet.
MN: És ez kihat a prózai játékra is?
BE: Abszolút. A jeleneteknek is van ritmusa, levegője, tere. A ritmus az, ahogyan a színészek egymáshoz viszonyulnak a színpadon.
MN: A Nemzetiben az Úri muriban feleséget, a Jeremiás avagy Isten hidegében szeretőt, az Ármány és szerelemben menyasszonyt, az Amalfi hercegnőben kurvát játszottál. Csupa olyan szerep, amely erősíti azt a képet, hogy a színházban a nő csak a férfi(fő)szerepek kiegészítője, függvénye lehet.
BE: Ez fordítva is igaz, a férfi is a nő függvénye. A nők ugyanolyan súlyos feladattal bíró személyiségek. És ez nem szövegmennyiség kérdése.
MN: Mégis, mintha sok női karakter csak a férfihoz viszonyítva létezne és működne, míg a legtöbb férfiszerep önállóan is helytáll.
BE: Nézzük a Jeremiást: mindegyik női szerep kulcsfontosságú a főszereplő férfi szempontjából, ezeken a nőkön keresztül ismeri meg a néző Jeremiás múltját, személyiségét, egykori és jelen idejű viszonyulását a dolgokhoz. Nagyon fontosak az ilyen szerepek.
MN: Azért erre a darabra is igaz, hogy végső soron mégis a férfi az, aki körül a világ forog.
BE: De a világban elég meghatározó a nő szerepe; ha nem lenne, akkor meglehetősen sok minden nem működne. A Rómeó és Júliában például Rómeó szinte elpusztul Rózáért, aztán meglátja Júliát, és azonnal dobja Rózát, aki, bár nincs is mondata a darabban, mégis nagyon fontos abból a szempontból, hogy láthassuk, hogyan csapódunk át egyik szerelemből a másikba, hogyan tud elmúlni az egyik és megszületni a másik. Az ilyen női szerepek is komoly dolgokat működtetnek. De mondhatnám az Úri muriban a szerepemet, Ágnest, a parasztasszonyt. ' háttérbázis. Nem monológjai vannak, hanem jelenléte. Nélküle Csörgheő Csuli sem lenne Csörgheő Csuli - ha Ágnes másmilyen személyiség lenne, az megváltoztatná őt és az egész előadást is.
MN: Nem sokkal azután láttam az Egyszer élünket, hogy a hisztéria miatt le kellett vennetek a műsorról a János vitézt. (Az előadásban magyar amatőrök a János vitézt játszszák orosz katonák előtt a nézők harsány nemtetszésétől kísérve - K. B.) Alig hittem el, hogy nem vadonatúj ötlet, hanem egy hatvanéves, részben megtörtént eseten alapszik.
BE: Pedig Moháék (Mohácsi János és István író-rendezők - K. B.) évek óta dolgoznak ezen a darabon - Mong Attila dokumentumregénye történelmi alapot adott hozzá, de alapvetően ők írták az egészet. Az, hogy ez összecsengett a János vitéz-üggyel, szerencsés véletlen, ami mégsem véletlen - elképzelhetetlen, hogy a Mohácsi testvérek ne jelen időben fogalmazzanak. A párhuzam a jelennel nagyon ízlésesen, finoman van komponálva. "riási dolognak tartom, hogy a János vitéz kapcsán színházi választ adunk, nem odaszólogatások, újságon keresztüli üzengetések vannak. Ez a színház dolga.
MN: Azért emellett kiadtatok egy közleményt is arról, hogy a színház körül kialakult helyzet nem befolyásolja a szakmai munkát - de ezt nem írta alá mindenki. Az ilyesmi nem eredményez feszült légkört?
BE: Én annyit tudok mondani, hogy én aláírtam. Hogy kinek milyen a világnézete, mit gondol a társadalmi-politikai helyzetről, az mindenkinek a személyes ügye. Jól tudunk együtt dolgozni. A büfében beszélgetünk próbáról, életről, mindenről, és persze van, hogy nem értünk egyet. De ez nem baj. Mind felnőtt emberek vagyunk, képviselhetjük a saját érzéseinket, véleményünket - egyébként is, de ebben a színházban különösen. Robihoz (Alföldi, a Nemzeti igazgatója - K. B.) bármikor oda lehet menni, és elmondani, hogy ezzel meg ezzel bajom van, és ő fog rá reagálni. Lehet vitatkozni, lehet igeneket meg nemeket mondani.
MN: Túl azon, ami a nyilatkozatban van, hogyan élitek meg, hogy állandóan benne vagytok a híradóban, de általában nem az új bemutatók miatt?
BE: Mondanám, hogy az ember hozzászokik, de nem szokik hozzá. Borzasztó, hogy nélkülözve a szakmaiságot olyasmikről beszélnek a sajtóban, amit nem ismernek, nem láttak. A vitához ismerni kell a vita tárgyát - így nem vita van, hanem feltételezések és rágalmazások. Ez nagyon kiborító és elkeserítő - ahogy Jeremiás mondja a Térey-darabban: "ezer szadista muzsikus gordonkázik az idegeimen". Arról meg, hogy a politika beleszól a művészetbe, mindig csak egy kérdés jut eszembe: tudod, ki volt Raffaello korában a kultúráért felelős miniszter?
MN: Nem.
BE: De azt ugye tudod, hogy ki volt Raffaello?
MN: Elhangzott itt-ott rosszallóan, hogy alig voltak színészek annak idején a Nemzeti melletti szolidaritási tüntetésen.
BE: Nálunk senkinek semmilyen ellenérzése nem volt ezzel. Nekünk, színészeknek - a Nemzetiben és máshol is - az munkaidő volt. Ettől függetlenül sokan bejöttek olyanok is, akiknek nem volt dolguk a színházban aznap. Nem a balhé miatt, hanem hogy ott legyünk az épületben, együtt.
MN: Már csak a Chicagót és a Halálkeményt játszod a HOPParttal. Az új bemutatókban miért nem voltál benne?
BE: Amikor már sokunknak lett fix állása, nagyon nehéz lett összehozni egy-egy HOPPart-előadást; a legfőbb akadály mindig az egyeztetés volt. Nem is a próbafolyamatok, mert tudtunk próbálni a reggeli és az esti színházi próba között, és utána éjszaka, aztán megvolt a bemutató. De utána előadásokat egyeztetni... Az előadás halála, ha havi egyszer játsszák - és nem is tehetjük meg azokkal, akiknek nincs máshol állandó szerződésük, hogy miattunk csak ennyi legyen. Hozni kellett egy döntést - én például havi huszonakárhányakat játszom a Nemzetiben. És persze voltak feszültségek is a HOPParton belül, ahogy ez mindenütt máshol is előfordul. A HOPPartnak most négy leszerződött tagja van, és én nagyon szurkolok nekik; remélem, túlélik az elvonásokat.
MN: Nem fáj, hogy egyszer létrehoztatok valami egyedit, és ennek számodra vége?
BE: Dehogynem, baromira fáj. De az ember döntéseket hoz, és meglátja, mit hoz az élet. Nem gondolom, hogy már nem fogok találkozni az osztálytársaimmal, ez egy örök kapocs, csak az változik, hogy mi a formája.
MN: Úgy érzed, a struktúrán kívüliség után most megtaláltad az utad a viszonylag kényelmes kőszínházban?
BE: Úgysem bírom ki független színház nélkül. Például nagyon örültem, hogy benne lehetek az Adaptáció Trikolorban (Gergye Krisztián társulatának táncelőadása - K. B.); azt is éjjel kettőkor próbáltuk. Nem gondolom, hogy ne csinálnék majd még ilyeneket, sőt vágyom rá. Nem is úgy fogom fel, hogy ez kényelmes, az meg nem: ha elkezdünk valamin dolgozni, akkor az van. Mindegy, milyen körülmények közt. Egyébként, ha minden úgy marad, amilyennek most tűnik, akkor jövőre a Nemzeti is olyan lesz, mint egy struktúrán kívüli színház: az arányos elvonások miatt - mivel a Nemzetinek a működtetéssel kapcsolatban rengeteg kiadása van - előadások létrehozására nevetségesen kevés pénz marad. Szinte semmi. Lehetnek itt is díszlet nélküli előadások - mert nem tehetjük meg, hogy ne legyenek új bemutatók. A Nemzeti Színház mindig arról beszél, hogy az ember mennyire sokféle - akár klasszikusokon, akár kortársakon keresztül. Fontos, hogy létrehozzunk ilyen előadásokat, mert az az igazi kapcsolat az emberek között, ha figyelünk, és kíváncsiak vagyunk egymásra, a sokféleségünkre.
MN: Két hete mutatták be második nagyjátékfilmedet, A zöld sárkány gyermekeit. Igaz, hogy Miklauzic Bence rád írta a robogós futárlány szerepét?
BE: Végül is igaz. Onnan jött az ötlet, hogy amikor évekkel ezelőtt elmentem a castingra a Hajógyári-szigetre, bezúztam a robogómmal, lógott rajtam a bukósisak, úgy kérdeztem, hogy hova kell mennem. Aztán hosszú ideig nem volt pénz, nem állt össze a produkció - évek múlva hívtak fel, hogy enyém a szerep.
MN: A lányt a filmben Hatosnak hívják, mert hat sebhelye van robogóbalesetek miatt. Ez is személyesen rólad szól?
BE: Nem, nekem sokkal több van. Az egyetemen is állandóan estem-keltem - volt, hogy rám szóltak, hogy vegyek fel harisnyát, lehetőleg feketét, annyira kék-zöld volt a lábam. Amikor gyerekkoromban karatéztam, nyolcszor törtem el a kezem, már előre köszöntek a rendelőben. Az igaz, hogy nem mindig kímélem magam normálisan.
A zöld sárkány gyermekei
Csuda dolgok kaphatók a kínai piacon, és ezek jó része - elsősorban a játékrészleg és a lakberendezési kiegészítők slágerei - szépen fel is vonulnak Miklauzic Bence új filmjében. Termékelhelyezésből ötös, az elhelyezett termékek ráadásul nem a fizetős szponzortól valók, hanem a mély(kínai)magyar bazári valóságból. És milyen jól szolgálják a vígjátéki építkezést! Egy kellő helyen, kellő időben és kellő empátiával elhelyezett, falra szerelhető, világító vízesés mindig számíthat a közönség szimpátiájára. A tárgyak közti színészelhelyezés is sikeresnek mondható, a konzervet vacsoráló ingatlanügynök magányos alakjának Rátóti Zoltán ad majdhogynem emberi kiterjedést, az értékesíteni kívánt raktárépület kipaterolandó lakóját pedig a kínaiságból és a kamera előtti jelenlétből is jól vizsgázó amatőr, Yu Debin alakítja. Ahogy kell, a felek kellőképpen hasonlóak és kellőképpen ellenérdekeltek: az esetlen magyar, amint lehet, nyélbe ütné az üzletet, az esetlen kínai meg, amíg lehet, maradna. Maradhatnékjára, és úgy általában, a szereplők kisebb-nagyobb helyváltoztatásaira az elképzelhető magyarázatok közül a legkönnyebben elképzelhetőt adja ki a forgatókönyv, a nagy számok törvénye szerint pedig a történetbe love-interestként berobogó pizzafutárlány (Bánfalvi Eszter)... Na, milyen is? Olyan kedvesen esetlen. És hogy mit hoz elő a kényszerű együttlét az összezárt kisegzisztenciákból? A magyar film és művelői nem olyan rég kezdték csak meg az ismerkedést az optimistább kicsengésű válaszokkal, az emberhalál és a végítélet elvetése így már önmagában egy szimpatikus törekvés, még ha sok mindenre nem is garancia. Miklauzic filmjében is inkább a törekvés a szimpatikus: A zöld sárkány gyermekei egy könnyen megkedvelhető kísérlet a magyar, a kínai, a kínai- magyar és a magyar-kínai valóságok és a raktárépületekben szövődő mesés barátságok összebékítésére. Olyan, mint egy ígéretes első film - az Ébrenjárók után ez a rendező második ígéretes első filmje.
- kg - A Mythberg Films bemutatója
