Odalent - A törvény nevében

  • Greff András
  • 2014. március 9.

Film

Nem a Drót, nem a Deadwood nívójáról beszélünk, de az amerikai szórakoztatóipar tévés szekciójában ez most a krém. Kritika.

Akik élnek, azok délnek mennek, akik haldokolnak, északnak: ez az európai verzió. Amerikában ez mintha éppen fordítva volna: Florida közismerten az alkonyévek állama, a térképen kicsit feljebb csúszva, de még mélyen odalent pedig ott találjuk azt a vidéket, amelynek lakói már jóval a halál beállta előtt búcsút kényszerülnek mondani mindannak, amit valódi emberi létezésnek ismerünk.

Ez nem a vendégszerető Austin vagy az ezerszínű kultúrájával a súlyos bűnözési mutatókat többé-kevésbé ellensúlyozni képes New Orleans világa, inkább e civilizált városok szarral borított hátsó udvara, a hely, amelyről lehetőleg senki sem beszél. Valóságos kultúrát viszont, mint arrafelé nagyjából minden, ez a senkinek sem való vidék is sikeresen kinövesztett magából: zeneit, irodalmit, vallásit, bűnözésit és drogfogyasztásit egyaránt. Ez rajzolja fel a kaput a kívülállók számára is, amire jó példa az a hihetetlenül érdekes zenés dokumentumfilm, amit nagyjából tíz évvel ezelőtt forgatott a BBC Jim White, az alternatív country jelentős alakjának segedelmével. A Searching For The Wrong-Eyed Jesus a rurális Dél mocsárvilágába kalauzolta nézőit: a lakókocsiparkokban tengődő aljanép, a vérfertőző viszonyokat ápoló, szakállas rasszista bunkók, a fegyvermániások, a benzofüggő szerencsétlenek és a teljesen őrültnek tűnő pünkösdisták fülledt hétköznapjaiba.

false

Az HBO aktuális nagy dobása most ugyanebbe a világba taszítja bele nézőjét, és az egyezések korántsem merülnek ki csupán any-nyiban, hogy A törvény nevében alkotói is előszeretettel helyezik a tájfestésre a hangsúlyt: a főcímzenét például az a Handsome Family játssza, amely a Wrong-Eyed Jesusban is kiemelten szerepelt. A két filmet egymás mellé rakva hamar kiderül, hogy a kiválasztott táj az eltelt évtized során egyetlen pontján sem szépült szemernyit sem, a meghatározó viszonyok pedig minden bizonnyal már a rabszolga-felszabadítás óta változatlanok. Ezeket a párás zugokat és szétperzselt arcokat nagyon szereti a kamera: Nic Pizzolatto menetenként 8 epizódos, antológiaszerűnek megálmodott szériájában is egymást érik a fantasztikus beállítások a mocsárról, a motorosklubokról és a prédikátorok sátrairól, és ez a látvány van any-nyira erős, hogy önmagában is szavatoljon a kimerítő élményért, de a megannyi szempontból extrémnek mutatkozó közeg persze megkapja a maga extrém cselekményvilágát is. Ez nem a szimpla gyorshajtók és a mezei drogdílerek univerzuma: a sorozatban egy bestiális bűncselekményeket elkövető rémalak után nyomoz a két harmincas, fehér nyomozó, akiket az is összeköt, hogy mindketten teljesen készen vannak. Martin Hart (Woody Harrelson értő alakításában) még csak a megcsalt feleséggel sújtott, diszkréten tévelygő zsaruklisét hozza, Cohle detektív azonban már súlyosabb eset: az exnarkós, elvált, félpszichopata férfi a mocsárvilág alvászavaros Friedrich Nietzschéjeként filozofálja végig az epizódokat, és nyilvánvalóan az ő alakjához való viszonyuláson dől el, hogy a néző bennmarad vagy inkább menthetetlenül kiesik ebből a játékból. A legszebb éveiben érdektelen romkomokban tétováskodó Matthew McConaughey-ből pár évvel ezelőtt William Friedkin hozta ki az ördögöt, számos jelentős állomás után pedig most, ebben a sorozatban érkezett el az a pillanat, amikor végre teljes sebességre kapcsolhat - brutális ripacskodásról van szó természetesen, de arra a szintre feltolva, amelyen Heath Ledger is megvalósította anno a maga Jokerét a Nolan-féle Batmanben.

Ám ez még mindig nem minden, és éppen ez a halmozás emeli a szezon többi próbálkozója fölé ezt a sorozatot. A törvény nevében még most, a második félidőben is teljesen kiszámíthatatlanul kanyarog, ahogy a két tökéletesen megbízhatatlan elbeszélő legalább három idősíkot mozgásba hozva előadja véres-drogos-baszós pokoljárásának színigaz(nak hazudott) történetét, de Cary Fukunaga, a széria összes epizódjának rendezője vasmarokkal tartja kézben a szálakat, folyamatosan játszik az elvárásokkal, és még arra is maradt ereje, hogy a negyedik rész végére odakanyarítsa a televíziós sorozatok történetének egyik legdurvább hosszú snittjét. Nem a Drót, nem a Deadwood nívójáról beszélünk, de az amerikai szórakoztatóipar tévés szekciójában ez most a krém.

A sorozat friss epizódjait hétfő esténként adja az HBO


Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.