Odalent - A törvény nevében

  • Greff András
  • 2014. március 9.

Film

Nem a Drót, nem a Deadwood nívójáról beszélünk, de az amerikai szórakoztatóipar tévés szekciójában ez most a krém. Kritika.

Akik élnek, azok délnek mennek, akik haldokolnak, északnak: ez az európai verzió. Amerikában ez mintha éppen fordítva volna: Florida közismerten az alkonyévek állama, a térképen kicsit feljebb csúszva, de még mélyen odalent pedig ott találjuk azt a vidéket, amelynek lakói már jóval a halál beállta előtt búcsút kényszerülnek mondani mindannak, amit valódi emberi létezésnek ismerünk.

Ez nem a vendégszerető Austin vagy az ezerszínű kultúrájával a súlyos bűnözési mutatókat többé-kevésbé ellensúlyozni képes New Orleans világa, inkább e civilizált városok szarral borított hátsó udvara, a hely, amelyről lehetőleg senki sem beszél. Valóságos kultúrát viszont, mint arrafelé nagyjából minden, ez a senkinek sem való vidék is sikeresen kinövesztett magából: zeneit, irodalmit, vallásit, bűnözésit és drogfogyasztásit egyaránt. Ez rajzolja fel a kaput a kívülállók számára is, amire jó példa az a hihetetlenül érdekes zenés dokumentumfilm, amit nagyjából tíz évvel ezelőtt forgatott a BBC Jim White, az alternatív country jelentős alakjának segedelmével. A Searching For The Wrong-Eyed Jesus a rurális Dél mocsárvilágába kalauzolta nézőit: a lakókocsiparkokban tengődő aljanép, a vérfertőző viszonyokat ápoló, szakállas rasszista bunkók, a fegyvermániások, a benzofüggő szerencsétlenek és a teljesen őrültnek tűnő pünkösdisták fülledt hétköznapjaiba.

false

Az HBO aktuális nagy dobása most ugyanebbe a világba taszítja bele nézőjét, és az egyezések korántsem merülnek ki csupán any-nyiban, hogy A törvény nevében alkotói is előszeretettel helyezik a tájfestésre a hangsúlyt: a főcímzenét például az a Handsome Family játssza, amely a Wrong-Eyed Jesusban is kiemelten szerepelt. A két filmet egymás mellé rakva hamar kiderül, hogy a kiválasztott táj az eltelt évtized során egyetlen pontján sem szépült szemernyit sem, a meghatározó viszonyok pedig minden bizonnyal már a rabszolga-felszabadítás óta változatlanok. Ezeket a párás zugokat és szétperzselt arcokat nagyon szereti a kamera: Nic Pizzolatto menetenként 8 epizódos, antológiaszerűnek megálmodott szériájában is egymást érik a fantasztikus beállítások a mocsárról, a motorosklubokról és a prédikátorok sátrairól, és ez a látvány van any-nyira erős, hogy önmagában is szavatoljon a kimerítő élményért, de a megannyi szempontból extrémnek mutatkozó közeg persze megkapja a maga extrém cselekményvilágát is. Ez nem a szimpla gyorshajtók és a mezei drogdílerek univerzuma: a sorozatban egy bestiális bűncselekményeket elkövető rémalak után nyomoz a két harmincas, fehér nyomozó, akiket az is összeköt, hogy mindketten teljesen készen vannak. Martin Hart (Woody Harrelson értő alakításában) még csak a megcsalt feleséggel sújtott, diszkréten tévelygő zsaruklisét hozza, Cohle detektív azonban már súlyosabb eset: az exnarkós, elvált, félpszichopata férfi a mocsárvilág alvászavaros Friedrich Nietzschéjeként filozofálja végig az epizódokat, és nyilvánvalóan az ő alakjához való viszonyuláson dől el, hogy a néző bennmarad vagy inkább menthetetlenül kiesik ebből a játékból. A legszebb éveiben érdektelen romkomokban tétováskodó Matthew McConaughey-ből pár évvel ezelőtt William Friedkin hozta ki az ördögöt, számos jelentős állomás után pedig most, ebben a sorozatban érkezett el az a pillanat, amikor végre teljes sebességre kapcsolhat - brutális ripacskodásról van szó természetesen, de arra a szintre feltolva, amelyen Heath Ledger is megvalósította anno a maga Jokerét a Nolan-féle Batmanben.

Ám ez még mindig nem minden, és éppen ez a halmozás emeli a szezon többi próbálkozója fölé ezt a sorozatot. A törvény nevében még most, a második félidőben is teljesen kiszámíthatatlanul kanyarog, ahogy a két tökéletesen megbízhatatlan elbeszélő legalább három idősíkot mozgásba hozva előadja véres-drogos-baszós pokoljárásának színigaz(nak hazudott) történetét, de Cary Fukunaga, a széria összes epizódjának rendezője vasmarokkal tartja kézben a szálakat, folyamatosan játszik az elvárásokkal, és még arra is maradt ereje, hogy a negyedik rész végére odakanyarítsa a televíziós sorozatok történetének egyik legdurvább hosszú snittjét. Nem a Drót, nem a Deadwood nívójáról beszélünk, de az amerikai szórakoztatóipar tévés szekciójában ez most a krém.

A sorozat friss epizódjait hétfő esténként adja az HBO


Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.