Két eddigi Arany Pálmájuk mellé a zsűri nagydíját is begyűjtötték idén Cannes-ban a Srác a biciklivel című filmjükkel. Telefonon hívtuk őket - egymás után.
*
Magyar Narancs: Elég nehézkesen indult a játékfilmes pályafutásuk. Jó darabig úgy tűnt, jobban jártak volna, ha maradnak dokumentumfilmesnek.
Jean-Pierre Dardenne: Az ígéretnél éreztük először, hogy nemcsak mi tekintjük magunkat filmkészítőnek, hanem annak tekintenek mások is. Addig úgy tűnt, mintha csak a saját szórakoztatásunkra forgatnánk. Túl voltunk már két játékfilmen, az egyik egy színdarab filmváltozata volt, a másik meg akkorát bukott, hogy komoly aggodalmaink támadtak a jövőnket illetően.
MN: Változott a munkamegosztás a dokumentumfilmes korszakukhoz képest?
JPD: Amikor dokumentumfilmeket készítettünk, előfordult, hogy a stáb két főből állt: belőlünk. Mi csináltunk mindent, s csak később csatlakoztak mások. Ezt leszámítva minden maradt a régiben: a testvérem az íróember, a mai napig ő írja a forgatókönyveket. Az elején megbeszéljük a karaktereket és nagy vonalakban a történetet, majd Luc megírja könyvet, amit aztán közösen átgyúrunk. És persze a forgatás alatt is mindent közösen csinálunk.
MN: Híresen sokat próbálnak.
JPD: Valóban, akár másfél-két hónapot is, ráadásul kamera előtt. El sem tudom képzelni, hogy másképp hogyan lehet filmet készíteni. Mire végzünk, azokat a tekinteteket akarom látni, amiket a film megkíván. Nem bírom, amikor a forgatáson úgy kell kikísérletezni valamit, hogy közben a stáb várakozik. Túl nagy ilyenkor a nyomás. Mire a stáb technikai része megérkezik, már nincs helye az improvizálásnak. A forgatáson nincs szabadság, addig viszont, a próbák során csak az van: mindenki nagy szabadságot élvez.
MN: A kívülálló szemében a belga film úgy fest, hogy vannak önök, és ezzel nagyjából a felsorolás végére is értünk. Nincs emiatt sértődés a hazai filmes berkekben?
JPD: Hát, ha van is, én arra nagy ívben teszek! Az pedig, hogy mi a belga film, s nekünk abban hol a helyünk, engem hidegen hagy. Nem Belgium kulturális nagyköveteként csináljuk, amit csinálunk, minket nem a belga helyzet közérthető bemutatása érdekel.
MN: A Rosetta című filmjük a belga törvényhozókat is megihlette. Született egy törvény, amit a film után Rosetta-törvénynek kereszteltek. Hogy történt?
JPD: Mindössze annyi történt, hogy két dolog véletlenszerűen összeért: egy elfogadás előtt álló törvény, ami a fiatalkorú munkavállalók védelmében született, és egy film, ami történetesen egy védtelen helyzetben lévő fiatal lányról szólt. Méghozzá a lehető legközérthetőbb módon, dacára, hogy Cannes-ban díjat kapott. A politikusok nem mozirajongók, nekik az volt a fontos, hogy itt van egy témába vágó film, ami sokakhoz eljutott.
MN: Hogy sokakhoz eljutott, az a Srác a biciklivel-ről is elmondható, amiben nyilván a cannes-i nagydíjnak is része van. Mennyit hoz a konyhára egy cannes-i díj?
JPD: Nem követem, de annyit tudok, hogy mindenhova eladtuk, ahová filmet csak el lehet adni a világon. Egyébként már régóta bennünk volt ez a történet, valamikor 2003 táján, Japánban mesélt nekünk valaki egy árvaházba adott fiúról. Az apa megígérte, hogy eljön érte, de soha nem ment. Akkor és ott tudtuk, hogy ez a fiú egyszer még szereplője lesz valamelyik filmünknek.
MN: Bressont, de még Rohmert is gyakran belelátják a filmjeikbe. Igazuk van?
JPD: Rohmer fontos filmes, de nekünk nem annyira, nem érzem túl közelinek hozzánk. Bresson, ő igen! Rajta nőttünk fel.
Luc Dardenne: Igen, Bresson nagyon fontos, ahogy Pialat is. És Kieslowskitól a Tízparancsolat. A későbbi filmjei viszont már túlságosan is szimbolikusak. Az abszolút kedvencünk Rossellinitől a Németország, nulla év és a Róma, nyílt város. Vagy ott van Pasolini. Az olasz film fontos nekünk, tán még fontosabb is, mint a francia új hullám. Ahogy ezek a filmek a távolsággal játszanak, az nekünk eldöntött mindent. Ahogy Anthony Mann filmjei. Egyszerű filmek halálról, erkölcsről, törvényről. Ölni vagy nem ölni - nagyjából ekörül forognak.
Köves Gábor
Köszönet Falvai Györgyi segítségéért.
Srác a biciklivel
Következetesen röghöz kötött életmű a Dardenne-eké, kitartó munkálkodásuknak hála hazajárunk a megnyomorítottak külső kerületeibe; filmről filmre mindig csak egy kicsit teszik odébb a kamerát, mintha azt mondanák, na, benézünk még ebbe az utcába is, ebben is emberek élnek, élettől sújtott, kedvünkre való alakok. Most épp Cyril biciklizik el a szemünk előtt, intézeti gyerek, az apja adta be, de érte már nem ment, noha ígérte. Bicikli és gyerek - kényes párosítás, hát még, ha hozzávesszük a szép fodrásznőt is, aki olyan késztetésből, melyre nincs magyarázat, kiveti szociális + anyai hálóját a makacs apakeresőre. Hát akkor most ezt így hogy? A Dardenne-ember nem mindig tudja a választ, A fiú c. darab apafigurája sem tudta, miért fogadja fel kisfia fiatalkorú gyilkosát. Mi több, a rendezők is azt felelték, ők sem tudják. Hát, valahogy ettől a "nem tudom"-tól lesz hitele az egésznek, meg attól a kisrealizmusnak nevezett képkivágattól, ahol mindennek annyi az ára, mint a boltban: a benzinkútnál kapható faszénnek például 5 euró 80.
- kg -
A Mozinet bemutatója
JJJJ
