Kétféle nézése ismert ennek a tizenegy, hangsúlyozottan önerőből készült rövidfilmnek. Az egyik a mozgalmi nézés, amikor az Ügy felől (sóval behintett filmes önkormányzatiság kontra egyablakos finanszírozási rendszer) nézzük a Tarr Béla által összetrombitált alkotók közérzeti rövidjeit. A másik nézés, amikor eltekintünk a kiállás gesztusától, a kulturkampftól, az első és utolsó vágás jogától, a régi és új pénzosztó ablakoktól és egyáltalán, a szakma összes nyűgétől, legyenek azok mégoly lesújtók, és mozijegy adta jogunkkal élve nézünk, mint a moziban.
*
Jeles Andrásnak a 2011-re virradó évről egy csomó kamerába néző arc jutott az eszébe, az arcokban található szájak pedig azt mantrázzák: "Gondolkodom, tehát vagyok." A megszólítottak két csoportja: fotogén fiatalok és máshogy fotogén, megviselt és öreg arcok, a mindenkori szociofilmes hű társai. Nyílt tekintetek és fogakkal teli szájak kontra réveteg tekintetek és jelentős foghíjak. Lehet találgatni, mit gondolt a művész, az sem kizárt, hogy csak annyit; gondolkodom, tehát vagyok. Ellenben, ha valami mást is gondolt, azt elmulasztotta nyilvánosságra hozni. Ugyanebben az alsó régióban, a fogatlan Magyarországon találta meg Salamon András is az embereit. Nagy valószínűséggel börtönlakókkal szavaltat népdalt a rendező, szép zenei kísérettel - a jobb érzésű tulipános ládák joggal pirulhatnak, pedig félniük kéne inkább, hogy a Magyarország 2012-ben rájuk is sor kerülhet.
Lehet-e ehhez bármit is hozzáfűzni? Hacsak azt nem, hogy Kocsis Ágnes, szemben az említett urakkal, filmet készített. Épkézláb történetet mond el, van neki eleje, közepe és vége - meg kell őrülni! A rendezőnő reggeltől estig, ébredéstől elzárásig követi hajléktalan szereplőjét. A publicisztikák erős fegyverével, higgadt hevülettel mutatja meg - a kutya-ember barátságtól sem visszariadva - Erdős Jánosné egy napját. Erdős Jánosné először arra vetemedik, hogy életvitelszerűen megszeressen egy kóbor ebet, majd pedig arra - és ezt már nem nézi el neki Magyarország -, hogy közterületet használjon életvitelszerűen. Kocsis tíz percben annyit mond el, mint sokan mások játékfilmes hosszban szoktak - alighanem az ilyesmire értik majd' minden részén a világnak, hogy tisztességes kisjátékfilm. Török Ferenc filmjében viszont nem egy, hanem sok Erdős Jánosné látható, de csak messziről, Török ugyanis magát a közterületet filmesítette meg. Azt, amelyhez neki filmtörténetileg is igazolható köze van, etűdjében ugyanis a volt Moszkva tér éli a nemzeti együttműködés rendszerének egy szép, napsütötte napját. Már Széll Kálmánnak hívják, ezt mondogatja megakadt lemez módjára a hangosbemondó is, miközben egy másik elég hangos bemondó, akinek a hangja még feljebbről jön, szerénységről, szolgálatról, visszafogottságról és gyémántkeménységű eltökéltségről papol. De mond meredekebbeket is, azt például, hogy háborúban állunk. Van, aki háborúban áll, van, aki meg a megállókban, a Széll Kálmán térre inkább az utóbbi a jellemző: a nép a talajszinten tesz-vesz, hozzá keveri Török Orbán Viktor gyémántkeménységű hangját. Kis invenció korrekt haszonnal. Siroki László is kever, ő a vidék hangját keveri a fővároshoz, a fővárosét pedig a vidékhez, de ezt a meccset, ha nem is sokkal, OV gyémántkeménysége nyeri. Szabó Simon viszont nem lacafacázik, egyenesen rámutat a hang forrására: körpanorámája a Parlamenttől indul, majd megállapodik egy rakparti felláción. A Dunánál - mondaná a költő, baszd meg - mondják Szabó hősei, és mást nem is nagyon mondanak. Szopnak és szopatnak, és mindannyian felettébb ismerősök a rendező Papírrepülők című filmjéből.
Szabó maradt első filmes, még nem jött ki a Papírrepülőkből, Fliegauf Bence ezzel szemben már a Csak a szél mélyszegényeinek világából küldi üzenetét. Mintha laza mozdulattal produkciós naplója egy fejezetét osztaná meg a hálás közönséggel. De hogy mit keres a szegénység képei között néhány stranddekorációs víziló, az legalább akkora talány, mint az, hogy miért épp egy kikukázott kecsketetemmel játszik Forgács Péter, megannyi remek dokumentumfilm és videoinstalláció alkotója. Talán csak a szkeccsében is idézett Heidegger vagy a holtában is vegzált kecske a megmondhatója, miért, de ők ugyebár nyilatkozatképtelenek. Az értelmezés síkján szóba jöhetnének korábbi Forgács-munkák, de inkább ne jöjjenek: az ilyen irányú összefüggéseknek nem egy szkeccsben, hanem egy retrospektíven a helyük.
Viszont bárki is következzen a kecsketetem után, már azzal nyert ügye van, ha rajta kívül más is érti, mit akar. És Mészáros Márta filmjéről ennyi bizton állítható. Mutatja (női vázlatok kukába dobott újszülöttel), látjuk, értjük. Jancsó viszont nemcsak mutatja, mondja is. Miközben a lehető legjancsósabban közlekedik a kamera (meg egy táncos lány is) körülötte, az idős mester kimondja. Egyetlen tetszetős felszólító-felkiáltó mondat az egész - ennél Pálfi György sem üzen többet, ő azonban egy vizuális poénnal hirdeti meg rövid programját. Jóízű marháskodás, inside joke, ütőképes jófejkedés, elegánsan feltartott középső ujj - az egybegyűltek közül Pálfi az egyetlen, aki elmerészkedett a humorig. Míg Jancsó ordításra, Pálfi röhögésre szólít, furcsán is fest a búskomorság felkent lovagjai és lovagnői között. Ha Pálfin kívül akadnak még vidám pillanatai az összeállításnak, azok egész biztosan nem az alkotói szándék szerint azok. Talán mindenkinek úgy jobb, ha a fent vázolt két nézési mód közül az elsőt választjuk, és nem filmként, hanem ügyként tekintünk a bemutatott filmfüzérre.
Forgalmazza a Cirko Film - Másképp Alapítvány
