John Malkovich: Az életben és főleg ebben a szakmában alig kontrollálhatjuk az eseményeket. Mindig elámulok, ha egyesek nagy beszédeket tartanak arról, mennyire kézben tudjuk tartani az életünket. Sosem értettem, ez hogyan lehetséges. Az életben az a gyönyörű, hogy sosem tudjuk, mi történik legközelebb. Kinek a kezében van az életünk? Senkiében; jobb, ha tőlem tudják: senki sem ül a volánnál. Üres a vezetői ülés.
Magyar Narancs: Ez a munkájára is száz százalékig vonatkozik?
JM: Nemrég a Disgrace című filmhez dél-afrikai akcentus kellett. Napi négy-öt órát gyakoroltam egy nyelvtanárral. Elég kellemetlen volt. Furcsa módon készülnek a filmek, ott sincs túl sok kontrollom. Úgy kell létrehozni a helyzetet, amiben az emberi alak végighalad egy bizonyos módon a térben, hogy alig próbáltunk. Nincs idő. Mindennap mást forgatunk, ezért még a folyamatszerűség érzésétől is megfosztanak, ami a színházban legalább megvan. Ha a forgatás után hat hónappal rájövök, hogy hoppá, inkább balkezes figura kellett volna, már nem tudok mit tenni. A színházban igen. Arról nem is beszélve, hogy a jó film igazán ritkaság. Mert annyi mindennek kell passzolnia. Jó film az, amelyiket végig akarjuk nézni. Pályámon keveset tartok ilyennek. A Veszedelmes viszonyok nagyon jó.
MN: Néhány éve azt mondta, sosem bújik bele egy szereplő bőrébe.
JM: Nincs semmilyen speciális módszerem. Egyszerűen nekikezdek a szerepnek. Szerintem a karakter pszichológiáját mindig a képkivágás diktálja. Hogy mi látszik a képen, az eleve megadja a nézőnek a jelenet pszichológiáját. Ami meg azon kívül esik, az olyan, mintha nem is létezne. Nem vagyok egy nagyon pörgős, izgulékony típus. Soha nem játszottam olyan szerepet, amiben a civil reakcióimat kellett volna hoznom. Nem ezért szerződtetnek. Hanem hogy az író szándékait tükrözzem. Ugyanakkor előfordul, hogy amikor egy távoli reptéren összetalálkozom egy rendezővel, akivel húsz éve dolgoztam, olyan hangon beszélek vele, mint amit a filmjében gyakoroltam.
MN: Tíz éven át élt Cannes közelében, aztán 2004-ben visszaköltözött Bostonba. Kívülállónak érzi magát Hollywoodban, ha arra jár?
JM: Nem kevésbé, mint bárhol másutt. Bizonyos mértékig mindenütt kívülálló vagyok. Az életben magában. És ehhez nagyon is hozzá vagyok szokva, bírom.
MN: Milyen volt olvasni A John Malkovich menet forgatókönyvét?
JM: Éppen befejeztem egy forgatást Los Angelesben, és másnap reggel repültem vissza Európába. Végére értem egy könyvnek, és pánikba estem, hogy nem lesz semmi olvasnivalóm a hosszú repülőútra. Felhívtam a produkciós cégemet, és megkérdeztem az üzlettársamat, van-e valamije. "És mi az?", kérdeztem, de meg se vártam a választ: "Tudod mit, tökmindegy, csak küldd át!" Amikor megláttam a címét, azt hittem, a nevem egysoros poén alapja lesz valamelyik párbeszédben. Amikor világos lett számomra, hogy mi a dörgés, nem nagyon izgatott a dolog. Mert John Malkovich nem olyan téma, ami engem igazán érdekelne. Megkértük Charlie Kaufmant, hogy írja át valaki másra a könyvét, akkor szívesen jegyezzük a filmet producerként. De erre nem volt hajlandó. Aztán kértük, hogy írjon át nekünk egy Howard Hughesról szóló forgatókönyvet. Az sem akaródzott neki. Aztán elvesztettük őt a látókörünkből. Tíz év telt el, mire A John Malkovich menetből film lett. Nem hittem, hogy lesz bárki annyira bátor, hogy legyártsa. Ekkor jelentkezett csak bennem némi aggodalom: addig ugyanis elég csendes életet éltem, és mindig mindenki békén hagyott, ám lehet, hogy ezzel a filmmel olyan lépést teszek, ahonnan nincs visszaút. De mégsem változtatta meg az életemet.
MN: Utoljára 2002-ben jelentkezett filmrendezőként (Táncos a házban). Azóta mi van?
JM: Szívesen rendeznék, de túl sok időt vesz igénybe. Az első projektem bő húsz évvel ezelőtt A tehetséges Mr. Ripley lett volna. De a sok tárgyalás közepette valahogy csak nem jött össze. Aztán a Mary és Bruce című darabot adaptáltam volna Holly Hunterrel a főszerepben, de tíz nappal a forgatás előtt visszalépett, és nem találtam helyette mást, aki legalább megközelítőleg olyan jó lenne a szerepre, mint ő (Wally Shawn darabja végül Julianne Moore főszereplésével került a mozikba 2004-ben - K. L.). Aztán a Libertine-t rendeztem volna, de az is elveszett a sok papírmunkában - végül a producere voltam, amikor végre elkészült. Nyolc évembe telt, hogy meggyőzzem a finanszírozókat, érdemes velem megcsinálni a Táncos a házbant. Ennyi időt már nem tudok elvesztegetni. A színházban továbbra is sokat rendezek. Mert ott elég egy telefonhívás, és összeáll minden. Tudom, hogy X naptól Y napig leszek elfoglalva a projekttel, aztán továbbállok. A filmek nem így működnek, a filmrendezés túl komplikált dolog, és én túl fáradt vagyok. Szimplább életre van szükségem. Amúgy sincs bennem túl nagy ambíció, hogy egy-egy művel megváltoztassam az emberek életét. Szerintem az emberek megteszik azt nélkülem is. Nem érzem magam elhivatottnak arra, hogy kiálljak, és megmondjam, milyen életet kellene élniük. Mindössze annyit tehetek, hogy azt állítom: egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kaland, amiben részt vettem, ezt láttam és hallottam az út során.
MN: Ha nem áll színésznek, milyen pályát választ?
JM: Nem tudom. Egy rakás dolog érdekel, de ez nem jelenti azt, hogy tehetségem is van ezek műveléséhez. Meg kellene győződnöm róla. De erre sosem került sor, mert az egyetem utolsó évében belefutottam egy csapat fiatalba, akik összeálltak színházat csinálni. (Ebből született a Steppenwolf Theatre névre hallgató társulat Chicagóban - K. L.) Nem voltak a haverjaim, mégis követtem őket, amikor megkértek, hogy csatlakozzam hozzájuk, mert láttam, hogy roppant tehetségesek. Persze hülyeségnek tűnt az ötlet, hogy játsszak, azt hittem, csak néhány hétig fogom produkálni magam. Az első nyári "szezonunk" költségvetése hatvan dollár volt. Mi hoztuk létre az első olyan előadást, ami Chicagóból bekerült New Yorkba. A True Westet olyanok jöttek el megnézni, mint Antonioni, Scorsese, Mike Nichols, Susan Sarandon és Robert Duvall. Ennek köszönhetően kaptam az első filmajánlatokat. Azelőtt meg sem fordult a fejemben, hogy filmezzek. Moziba is alig jártam. Olykor egyenesen bizonygatnom kell az újságíróknak, hogy nem a hírnév miatt lettem színész, mert ha az ember manapság ilyesmit merészel állítani, patologikus hazudozónak nézik, esetleg pszichésen sérült fickónak, akinek halvány fogalma sincs arról, mit beszél. William Faulkner mondta a Nobel-díjat átvevő beszédében: azért alkot, hogy olyan anyagokat hozzon létre az emberi létről, amik nem léteztek korábban. Mára megváltozott a világ, és nem ebből az indíttatásból művészkednek az emberek.
MN: Maradt szerepálma?
JM: Olyan jó lenne, ha kedvenc darabomban, a Pán Péterben eljátszhatnám Wendyt. Arra a szerepre születtem.
Kriston László
Elcserélt életek
Még nem történt semmi, kép egy szál se, csak a zene szól a jó nevű gyártó cégek feliratai alatt. Tökéletes cégére Eastwood új (de amilyen gyorsan dolgozik, már nem is a legújabb) filmjének ez a sztori elé bekúszó, bocsánatkérően szomorú dzsessz. Puhára főtt, régimódi történet lesz ez, pupákok, kéretik a biztonsági öveket kikapcsolni. Nyílik a mesetár, ezúttal 1928-nál: igaznak mondott történetet látunk a kétfrontos harcot folytató anyáról (Angelina Jolie korabeli kalapban), aki szakszerű eljárást remél az eltűnt/elrabolt fia ügyében nyomozó rendőri erőktől, ám cserébe egy, az övéhez még csak nem is hasonlító porontyot kap kézhez. E minőséginek aligha mondható cserét az anyai szív nem veszi be, a megtalált gyermekkel sűrűn fényképezkedő rendőrkapitány azonban nem enged: ha a kedves anyuka nem ismer rá gyermekére, akkor a kedves anyuka elmeháborodott - szól a hivatalos közlemény, melyet a kedves anyuka egy harcos tiszteletes (John Malkovich korabeli felöltőben) segítségével igyekszik cáfolni. Míg ők több műfajon (detektívfilm, tárgyalótermi thriller, elmegyógyintézeti rémdráma, egyedülálló anyák harci kiáltványa) át hajtják az igazságot, Eastwood pályára állítja legfontosabb fegyverét: a villamost. Mélyvörös, egykocsis, áramszedős - gyönyörű jószág, szépsége elhomályosítja Jolie-ét is, ha osztanának villamosnak díjat, biztos helye lenne a legjobb, árammal hajtott mellékszereplők között. Eastwoodnál a tárgyak győznek, s mintha ezt a régiségek (legyen dramaturgiai vagy iparművészeti) e nagy barátja nem is bánná. Szép film a villamosról.
- köves -
Az UIP-Duna Film bemutatója
