Johnny Deppen órákig dolgoztak a sminkesek, hogy egyszerre hétköznapinak tűnő és rettegést keltő alakot faragjanak belőle (az eredmény a Fekete mise című gengszterfilmben látható), de szegény Johnny hiába tűrt és csak tűrt nap nap után a nagybetűs művészetnek áldozva, ebben a versenyszámban egyszerűen esélye sem lehetett az elsőségre. Mert ezt a versenyszámot – hétköznapi & rettegést keltő – Benicio Del Toro uralja, méghozzá úgy, hogy a maszkmestereknek egyetlen ecsetvonást sem kell tenniük a színész otthonról hozott ábrázatán.
A Sicario alighanem Del Toro nélkül is feszült és nyomasztó tanmese lenne az USA és Mexikó drogháborújáról szóló filmek mezőnyében, mert ha ismerős is az illúzióit vesztő újonc – ezúttal egy nőnemű ügynök – sztorija, és csak a ma születettek fognak elcsodálkozni azon, hogy az amerikai oldalon sem az erkölcs bajnokai vannak túlsúlyban, ez mind mit se számít, ha egyszer olyan képekben bontakozik ki előttünk ez az unásig ismert történet, amelyek még Rambo kalandjait is komoly, tétre menő drámának láttatnák. Denis Villeneuve rendező és operatőre, a 12-szer Oscarra jelölt Roger Deakins mindent tudnak, de egy dolgot a többinél is jobban: a veszélyérzettel játszadozni. Úgy, hogy az még pont ne tűnjön öncélú játéknak. Ha ehhez hozzávesszük Del Toro önjáró figuráját, mely maga a két lábon járó veszélyérzet, végül is édes mindegy, hogy a Sicario nem üzen mást, mint hogy az ártatlanság elvész, a háború meg örök. Az efféle csacskaságok eltörpülnek a Villeneuve–Deakins–Del Toro Művek zseniális magánszámában.
A Freeman Film bemutatója