Magyar Narancs: Egy vidéki színházban kezdte a rendezést. Mint mondta, jó iskola volt, mert a sok középszerű színésszel való munka sok mindenre megtanította. Mégis mire?
Michael Haneke: Arról kérdeztek egyszer, hogy mit tanácsolnék egy fiatal rendezőnek; vidéken kezdjen-e dolgozni, vagy inkább egy elsőrangú színházban. A válaszom az volt, hogy kezdje vidéken. Óva inteném a kezdőket attól, hogy elsőrangú színházakban, jó színészekkel kezdjenek dolgozni. A jó színészek önjáróak, szinte maguktól teszik a dolgukat, a rendező meg hajlamos a végén elhinni, hogy őmiatta olyan jók, amilyenek. Holott jók voltak ők már kezdetben is. Ellenben középszerű színészekkel valóban kihívás dolgozni. Ha nem akarunk megbukni, gatyába kell rázni őket. Egy rossz színésztől sokkal többet tanulhat egy kezdő, mint egy jótól.
MN: A Rejtély című filmben Juliette Binoche-sal és Daniel Auteuil-jel dolgozott - mint hírlik, ők ketten nagyon eltérő habitusú színészek.
MH: Danielt hidegen hagyják a szerepével kapcsolatos információk, a karakter lelki mozgatórugóit érintő, végtelenbe nyúló beszélgetések; ő mindig a soron következő szituációval foglalkozik. Binoche viszont igényli, hogy minél több háttér-információt kapjon. Nem vagyok nagy barátja a sok beszédnek, az ilyen-olyan boncolgatásoknak. Tudja, a színházban számtalanszor megtapasztaltam, hogy ha valaki fél a kísérletezéstől, akkor elkezd vitázni. Én viszont amondó vagyok, hogy ne beszélgessünk, inkább csináljuk!
MN: A Szerelemben szereplő két színész, Jean-Louis Trintignant és Emmanuelle Riva a beszélgetős vagy a csinálós iskolát képviseli?
MH: Túl nagy profik ők ahhoz, hogy bármitől is féljenek. Nem kérdezősködtek, csinálták. Nagy szerencse, mert nem is tudtam volna mit válaszolni. Én is csak annyit tudok, amennyi a forgatókönyvben áll. Megkérdezhettem volna a forgatókönyvírót (Haneke maga írta a könyvet - a szerk.), de nem olyan a viszonyunk! Nem ismerem olyan jól a szerzőt.
MN: A forgatókönyveit mindig maga írja. Azért előfordul, hogy megkínálják idegen könyvekkel?
Fotó: Brigitte Lacombe
MH: Igen, jönnek a forgatókönyvek, de hidegen hagynak, soha nem is érdekeltek. A saját dolgaimat akartam mindig is megcsinálni. Amikor elkészítettem az első sikeresebb filmem, elárasztottak Amerikából a legkülönbözőbb forgatókönyvekkel, én meg egyre csak hüledeztem; édes istenem, hát hogyan juthattam én az eszükbe! Az egyik ilyen a japán-amerikai légi háborúban játszódott. Képzelheti!
MN: Volt B terve arra az esetre, ha Trintignant nem vállalja a Szerelem főszerepét?
MH: Sem másik színész, sem másik filmterv nem volt. A zongoratanárnőt sem készítettem volna el Isabelle (Huppert - a szerk.) nélkül. Persze vannak még hasonló korban lévő, hasonló kaliberű színészek, ha nem is sok, de egy vagy kettő biztosan. Ám olyan kisugárzása, mint Trintignant-nak, egyiküknek sincs.
MN: Miért ragaszkodott hozzá, hogy a filmbeli lakás a szülei lakásának hű mása legyen?
MH: Mert meg akartam könnyíteni a dolgomat. A film egyetlen lakásbelsőben játszódik, ezért úgy kellett ismernem a lakás topográfiáját, mint a saját tenyeremet. Ezzel együtt a történetnek semmi köze a szüleim történetéhez. Az övék egy bécsi lakás volt biedermeier bútorokkal, ez meg egy párizsi lakás, csak az alaprajz ugyanaz - más hasonlóság azonban nincsen, hacsak az nem, hogy a mostohaapám miatt, aki karmester és zeneszerző volt, a mi lakásunkban is sok volt a kotta, és persze volt egy zongora is.
MN: A kritikusok szerint a Furcsa játékban szinte minden szabályt megszegett; mindenkit megölt, akinek egy thrillerben életben kellene maradnia. Van olyan filmje, amelyben ezen is túlmegy?
MH: Azt hiszem, ez volt a csúcspontja a szabályok megszegésének. De ez volt a film alapelve: minél több szabályt megszegni.
MN: A Furcsa játék amerikai változatát csak azzal a feltétellel rendezte meg, hogy a végső vágás jogát megkapja. Európában mindig megkapja?
MH: Már-már kínos ilyet állítani, de sohasem kényszerültem arra, hogy korlátozzam magam. Ez persze azzal járt, hogy néha le kellett mondanom egy-egy film elkészítéséről. A Farkasok ideje jó tíz évet pihent a fiókomban, míg megcsinálhattam. A fehér szalag forgatókönyve is tíz évet várt, mire film lett belőle. Amikor megírtam, azt mondták, nem vagyok elég ismert ahhoz, hogy egy ilyen drága filmet rám bízzanak, végül A zongoratanárnő és a Rejtély sikere hozzásegített, hogy megrendezhessem. Olyan is volt, még a pályafutásom elején, hogy én hat hétig akartam forgatni, de csak négyre volt pénz. Mondtam, akkor köszönöm, nem csinálom.
MN: A pályája elején a tévének is dolgozott. Jó iskola volt?
MH: A legtöbbet tévédramaturg koromban tanultam. A televíziónál eltöltött három év volt az én nagy iskolám. Ha nem került naponta tíz fertelmesen megírt forgatókönyv az asztalomra, akkor egy se! Nekem kellett kiértékelnem valamennyit. Egy remekműből aligha lehet ennyit tanulni; az csak arra jó, hogy fejbe kólintsa és leblokkolja az embert. Mások melléfogásaiból tanultam meg a szakmát, hogy milyen hibákat nem szabad elkövetni.
MN: Milyen hibákat nem szabad elkövetni?
MH: Semmilyen hibát nem szabad elkövetni. Mondom ezt úgy, hogy persze én is és mindenki más is egyre-másra követjük el a hibákat.
MN: A Szerelemben vagy A fehér szalagban mit vétett?
MH: Természetesen követtem el hibákat. De ezekről nem szeretnék beszélni.
MN: Vannak elfekvő filmtervei?
MH: Nagy tervem volt, hogy készítek egy tízrészes sci-fi sorozatot. Írtam is egy hosszabb vázlatot, de túl drága lett volna.
MN: Miféle sci-fi lett volna?
MH: Túl hosszú lenne erről most beszélni. És nem is lenne sok értelme, mert már úgysem készül el soha. A sci-fi amúgy is macerás műfaj, gyorsan túllép rajta a valóság.
MN: Több irodalmi adaptáció is fűződik a nevéhez, például Joseph Roth regényét, A lázadást (Die Rebellion - a szerk.) is megfilmesítette. Vannak még irodalmi ambíciói?
MH: Nincsenek. A nagy regényeket nem lehet megfilmesíteni. A film persze kezdhet valamit a tartalommal, de ez minden, amire képes. Rossz könyvekből talán csinálhatunk jó filmeket, de tanácsosabb, ha a nagy művektől távol tartjuk magunkat. Joseph Rothot sem lehet méltóképpen megfilmesíteni, de persze lehet próbálkozni, megtettem én is. Végül is közszolgálati feladat, hogy a tévé kedvet csináljon az olvasáshoz. Persze előfordul, hogy nagyszerű rendezők nagyszerű könyveket filmesítenek meg; Orson Wellestől A per például pompás film, de köze sincs Kafkához. És Stanislaw Lem is joggal lett baromi pipás a Tarkovszkij rendezte Solarisra.
MN: Elfriede Jelinek nem neheztelt A zongoratanárnő filmváltozata miatt?
MH: Ezt tőle kéne megkérdezni. Nagyon más a film és a könyv. És tulajdonképpen egy véletlenről van szó, mert a forgatókönyvet eredetileg egy kollégám számára írtam, aki végül nem tudta előteremteni a pénzt a forgatásra. Végül megkérdeztek, megcsinálnám-e. Mire én, hogy jó, de csak ha Isabelle Huppert játssza a főszerepet. Ez az egyedüli mozifilmem, ami könyv-adaptáció. Kivétel, és az is marad.
MN: A Sight & Sound magazin nemrég több mint 800 filmes szakember részvételével összeállította minden idők legjobb filmjeinek listáját. A Szédülés, az Aranypolgár és a Tokiói történet végzett az első háromban. Van valami hozzáfűznivalója?
MH: Hát, igen, már megint összeállították... Szerintem teljesen érdektelen, mit gondolok ez ügyben. Több száz újságíró szavazott, és ez így rendjén is van. Egyébként mindhárom gyönyörű film, az én személyes kedvencem a Tokiói történet. De olyan ez, mintha az embert megkérdeznék: a Ferrarit, a Lamborghinit vagy a Maseratit részesíti előnyben?
MN: Vannak olyan, hajdan divatos, klasszikusnak kikiáltott életművek, melyeket ma már elavultnak érez?
MH: Nincs ilyen. Olyan van, hogy egy-egy film vagy életmű nem annyira aktuális, legalábbis nem érezzük annak. De a korízlés aligha perdöntő. Vegyük például Bachot. A saját korában sztár volt. Aztán 100 éven át teljes mértékben ignorálták. A kutya sem ismerte. Aztán Mendelssohn mintegy véletlenül kiemelte a feledésből, és mára a zenetörténet legnagyobb zsenije lett.
MN: És Antonioni? Néhány éve még úgy emlegette, mint akit belepett a por.
MH: A maga idejében ő volt a legdivatosabb filmrendező, és bevallom, a hetvenes években magam is istenítettem őt, ma viszont nehezemre esik. De ehhez nem feltétlenül Antonioninak van köze, meglehet, inkább rólam szól ez a dolog.
MN: Ma kiket istenít?
MH: Tulajdonképpen mindig ugyanazokat. Bressont, Hitchcockot, Tarkovszkijt, Cassavetest.
MN: Úgy nyilatkozott, hogy minden filmrendező ugyanazt a filmet csinálja újra meg újra egész életében - példaként Bressont és Cassavetest említette. Önre is áll ez a megállapítás?
MH: Mitévő legyek, ha egyszer mindig ugyanaz a fej csinálja a filmet. Ezen képtelen vagyok változtatni.
MN: És mi van ugyanabban a fejben?
MH: Látja, ezt én is szeretném tudni!
Köves Gábor
(A tolmácsolásért köszönet Boros Ferencnek)
 Szerelem
Az ember relatíve ritkán fantáziál arról, hogyan szeretne majd egyszer meghalni. De ha mégis eljátszik a többségünk komfortzónáján kívül eső gondolattal, ha megpróbálja elképzelni, milyen lehet az ideális halál, valószínűleg valami olyasmire juthat, mint amit Haneke is ábrázol magához képest meglehetősen kíméletes, már-már nézőbarát őszikéjében: nyolcvanvalahány évesen, egy teljes és boldog élettel a hátunk mögött, otthon, a kórházi ellátással járó személytelenség, megalázottság és kiszolgáltatottság érzése nélkül, nyugalomban, biztonságban, békében. Georges még csak egy ápolót sem hajlandó felvenni, hogy segítsen agyvérzésben lebénult, szellemileg is fokozatosan leépülő felesége ellátásában - az etetéstől kezdve a fizikoterápián át a lelki segélyig mindent egyedül csinál. A filmezéstől egy ideje visszavonult Jean-Louis Trintignant szerepeltetése nem csupán az egyik legjobb marketingfogás, amit Haneke kifundálhatott: a francia film elmúlt ötven évét görnyedt kis hátán cipelő színészlegenda fantasztikusan adja az egyre fáradtabb, egyre törékenyebb, egyre türelmetlenebb, ugyanakkor szerelme mellett a végsőkig kitartó öregurat. A direktor persze semmi mást sem bízott a véletlenre: a férfi, a nő és a néha megjelenő, a napról napra súlyosbodó állapotok láttán egyre hisztérikusabbá váló lányuk (a beteg filmek kedvelőinek kedvenc zongoratanárnője) mértani pontosságú jelenetekben, a végsőkig kicentizett dramaturgia mentén bolyonganak a szobákban, szeretik és gyűlölik egymást. Bár a film nyilvánvalóan nem erről akar szólni, egy kelet-európai moziból nézve képtelenség nem észrevenni, hogy mennyire másképp élnek (illetve halnak) pár száz kilométerrel arrébb: Magyarországon vajon hány nyugdíjas tanár házaspár él hatalmas, gyönyörűen berendezett nagypolgári lakásban, és vajon hányan dönthetnek szabadon arról, hogy szeretteiknek ne egy kórházi ágyon fekve, idegenek gyűrűjében kelljen leélniük utolsó napjaikat? Úgy tűnik, a franciáknál még meghalni is szebben, több méltósággal és emberséggel lehet, mint mifelénk. - izs -
|
