Magyar Narancs: Amerikában élő angolként jól ismerheti a két kontinens kulturális különbségeit. Az olvasói elvárásokban is lényegesek lehetnek az eltérések, a Sosehol című regényéből például két változat is született; a nálunk megjelent kiadás utószavában azt írja, hogy az amerikai olvasók számára lényegesen átdolgozta az eredeti angol változatot.
Neil Gaiman: Én inkább azt mondanám, hogy az első változat az angoloknak szólt, a második pedig mindenki másnak, beleértve az amerikaiakat is. Ha ön azt mondja egy magyarnak, hogy kellemeset sétált a Margitszigeten, ha nem tévedek, így hívják a szigetet Budapesten, nem kell további magyarázatot fűznie hozzá, hol járt, de ugyanez egy angolnak már korántsem lesz ilyen egyértelmű. Nekem az Oxford Streetet és a hasonló helyi evidenciákat kellett elmagyaráznom a nem angol olvasóknak, ezeken a helyeken kellett pluszinformációkat beszúrnom.
MN: Azért voltak a szöveget érintő komolyabb meccsei is az amerikai kiadójával.
NG: Az amerikai szerkesztőm elsősorban a vicceket kifogásolta, nem értette, hogy mit keresnek ezek egy alapvetően komoly történetben. Ez volt az első önálló regényem, azóta sok minden változott, többek között az is, hogy az efféle nézeteltérésekből rendszerint én jövök ki győztesen. Az első kiadás viccei azonban valóban megsínylették, az amerikai változatból sok ki is maradt, a harmadik kiadásba azonban visszakerült valamennyi. Ezt tekintem a végső, szerzői változatnak.
MN: A szerkesztőkkel vívott harcait tekintve melyik volt a legküzdelmesebb munkája?
NG: Ebben az értelemben azt hiszem, az Amerikai istenek. A kezdetektől fogva egy hosszú, szerteágazó regényt akartam írni egy hatalmas országot keresztül-kasul átszelő utazásról, olyan leágazásokkal és mellékutakkal, melyek nem feltétlenül viszik előre a történetet, vagy csak a végén nyernek értelmet. Az én drága amerikai szerkesztőm viszont meg volt győződve arról, hogy áramvonalasítani kell a történetet; az ő verziója, amit visszaküldött nekem, úgy 100 oldallal volt rövidebb az enyémnél.
|
MN: És ezt a csatát akkor és ott megnyerte?
NG: Ragaszkodtam az igazamhoz, de itt is voltak kompromisszumok az első kiadásnál, később azonban, Angliában kiadták a szerzői változatot. Ez pedig azért jelenhetett meg, mert hosszú távon bebizonyosodott, hogy ezek a nagyon is személyes és szabálytalan történetek egyszersmind jól eladhatók is. Tudom, hogy ez elég közönségesen hangzik, de mi másért is adták volna ki a szerzői változatokat, ha nem azért, mert időközben nagyon jól mentek a könyveim szerte a világon. De ezek régi dolgok, jó ideje nem kellett már a fentiekhez hasonló köröket futnom a szerkesztőkkel, manapság legfeljebb kedves észrevételeket fűznek a munkáimhoz. Jó vagy sem, az jelenik meg, amit írtam. Nem emlékszem, hogy akár egyetlen mondatot is meg kellett volna változtatni a The Graveyard Book (Gaiman legutóbbi regénye - a szerk.) amerikai kiadásához. A szerkesztőm semmi ilyesmit nem tartott szükségesnek, és ez esetben, attól tartok, kivételesen nem volt igaza, mert egy-két aprósággal megkönnyíthettük volna az olvasó dolgát. Azt hiszem, az Amerikai istenek megjelenésével (2001-ben jelent meg - a szerk.) jutottam el oda, hogy a továbbiakban legfeljebb csak egy-két részletkérdésen kelljen vitatkoznom a kiadásokkal kapcsolatban.
MN: Számos novellája született felkérésre, antológiák számára. Kedveli, ha megadják a témát, a terjedelmet és a határidőt?
NG: A korlátok minden alkotó számára inspirálóan hatnak, az igazi alkotás szerintem ott kezdődik, amikor az ember korlátokba ütközik. Könnyen történet nélkül marad, aki nem köti sem határidőhöz, sem hosszhoz, sem témához a felkérését. Milyen más, ha egy antológiaszerkesztő azzal keres meg, hogy figyelj, készítünk egy összeállítást "Macskák és Shakespeare" címmel! Könnyen lehet, hogy épp ez indítja be az ember fantáziáját, és ebből aztán születik egy történet, mondjuk egy macskáról, akiről kiderül, hogy valójában ő írta Shakespeare egyik darabját.
MN: Vallja be, írt valaha is a macskák és Shakespeare kapcsolatáról?
NG: Nem, ilyet még nem írtam, de olyat például már igen, amikor a felkérés Sherlock Holmes és H. P. Lovecraft világának összeboronálására szólt. Elég vad ötletnek tűnt, hiszen Holmes világában az ésszerű magyarázatoké a főszerep, szemben a lovecrafti történetek mély irracionalitásával. Az antológiának Shadows Over Baker Street volt a címe, az én történetemnek pedig a Smaragdzöld tanulmány (nálunk a Törékeny holmik című novelláskötetben jelent meg - a szerk.), amiért megkaptam a Hugo-díjat.
MN: Nem csinált belőle titkot, hogy kezdő íróként előszeretettel imitálta mások munkáját. Kik estek áldozatul ezeknek a kísérleteknek?
NG: Például John Collier, az ő stílusában született a Leszállítjuk nagykeráron című novellám, de megpróbáltam utánozni Samuel R. Dalenyt, Roger Zelaznyt, és írtam sok R. A. Lafferty-novellát is. Persze nem olyan jókat, mint Lafferty, de mint Lafferty-imitációk megállják a helyüket. Kiadni viszont egyiket sem adták ki. Hiába tudtam felvenni a stílusukat, húszéves fejjel nem tudtam mit mondani a nyelvükön.
MN: Befutott íróként ma nyilván az ön stílusát imitálják.
NG: Ha igen, az csak hízelgő rám nézve. Bár prózában igyekszem minden könyvemhez más-más stílust találni, ezért imitálni is valószínűleg nehezebb engem, mint mondjuk Philip K. Dick csodálatos prózáját, ami nem változik egyik könyvről a másikra.
MN: Már befutott íróként kikhez hasonlítgatták a kritikusok?
NG: Sosem kiáltottak ki senki örökösének, ahhoz valószínűleg gyorsabban kellett volna haladnom a pályán. Nem mondtak el a következő Stephen Kingnek vagy valami ehhez hasonlónak, bár igaz, ami igaz, az Amerikai isteneket Angliában előszeretettel hasonlították King világához, de ezzel annyiban is maradt a párhuzam.
MN: Jólesett, hogy Kinggel találták meg?
NG: Nagy tisztelője vagyok, óriási mesélő.
MN: Személyesen is ismerik egymást?
NG: Igen, ismerjük egymást, tudja, kicsi világ az íróké. De sokkal közelebbi barátságban vagyok a fiával, Joe-val. Érdekes ismeretség a miénk, húszéves volt, amikor megismertem, majd hosszú idő elteltével egyszer csak kezembe került egy novella egy bizonyos Joe Hilltől, aztán kéziratban megkaptam Hill regényét is, A szív alakú dobozt. Mindkettő nagyon tetszett, de csak hat hónap elteltével derült ki számomra, hogy Joe Hill valójában Stephen King fia.
MN: Egyszer azt nyilatkozta, hogy szívesen írna pornográf irodalmat, de sajnos nincsenek meg hozzá a megfelelő eszközei.
NG: Számos dolog van, amivel mind ez ideig nem tudtam zöld ágra vergődni, ilyen a pornográfia is. Megpróbáltam, de távolról sem vagyok kibékülve az eredménnyel. A Tükör és füst című válogatásban jelent meg a Kóstolók című novella, ezzel jutottam eddig legközelebb a műfajhoz. Attól tartok, nem egy túl jól sikerült darab. Nem az lett, aminek szántam, a szex közbeni szóváltások vették át a főszerepet. Pedig a műfajból adódó kötelezettség, hogy az író arra is figyeljen, mi hova kerül éppen. Leginkább az izgatott a dologban, hogy itt egy irodalmi műfaj, amely a benne rejlő lehetőségekhez képest kriminálisan el van hanyagolva. Az irodalmi pornográfia talán legérdekesebb kísérlete, ha a kortárs kínálatot nézem, Alan Moore Lost Girls című graphic novelje.
MN: Alan Moore megfilmesíthetetlennek tartott képregényéből, a Watchmenből nemrég mégiscsak készült egy hollywoodi filmváltozat. Igen előkelő helyen szerepel a megfilmesíthetetlen képregények listáján az ön híres The Sandmanje is. A Watchmen elkészültével javultak egy esetleges Sandman-feldolgozás esélyei?
NG: Alig hiszem. A Watchmennél egy 300 oldalas történetet tartottak megfilmesíthetetlennek, a The Sandman esetében ez 2500 oldalt jelent. Fogalmam sincs, hogy eleve megfilmesíthetetlen-e az anyag, de ha valaki egyszer mégis megpróbálja, annak meggyőződésem, hogy legalább olyan képzelőerővel és elkötelezettséggel kell bírnia, mint Peter Jacksonnak A Gyűrűk Ura elkészítésekor.
MN: Bár azt mondja, hogy nem ír folytatásokat, a Sosehol kivételnek tűnik, a könyve utószavában ugyanis említi, hogy szeretne viszszatérni a történethez, és már a folytatás címe is megvan: London elveszett folyói.
NG: Egyáltalán nincsenek ellenemre a folytatások, sőt kifejezetten élvezem őket. Tele vagyok ilyen irányú tervekkel: készülök egy újabb Sosehol-regényre, de az is lehet, hogy kettő lesz belőle, tervezek még néhány Csillagpor-történetet, és legalább még három Amerikai istenek-könyvet. De ha választanom kell, hogy valami teljesen ismeretlen dolgot csináljak, vagy folytassak - akár jó pénzért, és mert sokan várják - egy már megkezdett világot, akkor az írói kalandvágy mindig az előbbit választja. Ha mondjuk a Sosehol és az Amerikai istenek folytatása közt kellene választanom, akkor valószínűleg az Amerikai isteneket választanám. Ha viszont az Amerikai istenek és az Anansi Boys közt, akkor az utóbbit.
MN: Hogy áll a versírással?
NG: Imádok verseket írni, de bármily fájdalmas is, tudom magamról, hogy nem vagyok vérbeli költő. Egy igazi költőt mindenekelőtt a forma és a szavak kell, hogy érdekeljék, nálam viszont a sztori és a szavak állnak az első helyen. Boldogan leírok egy rossz sort, ha azzal tudom kifejezni a mondandómat. Összességében azért nem állok rosszul, van legalább négy olyan versem, melyekről tudom, hogy fontosak az embereknek. Elégedett vagyok ezzel, az igazi költők közül sem mindenki jut el idáig. Előbb vagy utóbb most már ki kell adnom egy verseskötetet.
MN: A klasszikus költemények közül van kedvenc sci-fi vagy fantasyverse?
NG: Bizonyos értelemben ilyen számomra Andrew Marvell verse, a Rideg űrnőjéhez. Így kezdődik: "Had we but world enough, and time, This coyness, lady, were no crime." (Vas István fordításában: "Ha több volna az év, a föld, nem lenne bűn a gőgje, Hölgy" - a szerk.). Noha alapvetően ez egy szerelmes vers, a költő egy nőnek írta, aki nem akar lefeküdni vele, de valójában az idő és az örökkévalóság természetéről van szó benne, olyan csodás metaforákkal, mint ez is: "My vegetable love should grow, Vaster than empires, and more slow" ("Növényszerelmem nőne, mint hatalmas birodalmaink").