Minden filmes klisék kliséje pedig így hangzik: a rendezők furtonfurt ugyanazt a filmet forgatják. Wes Anderson nem csupán - büszkén, sőt szinte kérkedve - vállalta ezt az axiómát, hanem egyenesen világlátása legszilárdabb alapjává tette. Igen, ő az áttörését hozó Okostojás óta, vagyis most már hetedszerre is tök ugyanazt csinálja, és nemcsak ugyanazt, hanem jobbára ugyanazokkal is. Univerzumának hermetikus zártsága azonban távolról sem a fantázia szegényességéről beszél (ezekbe a filmekbe teherautóval hordja alkotójuk a fantasztikus gegeket), hanem ezen a módon az életmű nagy halmazával is megerősíti azt, amiről az egyes alkotóelemek (a filmek), illetve azok részecskéi (a figurák) szólni próbálnak. Ez pedig nem más, mint minden valódi individuum végletes magárakulcsoltsága.
Wes Anderson azonban nem tragédiának látja a létet, így a személyiségük várfalai mögül valami után mindig vágyakozó, diszkréten melankolikus különceinek két utat is felkínál filmjeiben az apró, de valóságos megváltás felé. Ahogy A Grand Budapest Hotel címbéli (fővárosunkhoz csak a nevével kötődő) szállójának lakói és alkalmazottai, élükön a cselekményt mozgató főportással és kisinasával is megmutatják: attól még, hogy magányosak vagyunk, egyáltalán nem szükséges társtalanul lepergetnünk az életet. Másrészt a különösség nem szégyellnivaló, és nem érdemes feladni sem, hiszen az efféle próbálkozások végeredménye úgyis mindig csúfos kudarc. Anderson filmjeiben ez utóbbi tétel a szent hülyeség dicséretében ölt mutatós testet. Legyünk épp tengeralattjárón (Édes vízi élet), föld alatti üregekben (A fantasztikus Róka úr), cserkésztáborban (Holdfény királyság) vagy egy sohasem volt Közép-Európa luxushoteljének dísztermében, a rendező hű tükrei teljes szívből mernek hülyének lenni, és soha nem férhet szemernyi kétség sem ahhoz, hogy nekik van igazuk. Ám persze az sem véletlen, hogy hőseink gondosan berendezett életét a Zubrowkai Köztársaságban igazából nem a feketeinges agresszorok, hanem a képtelen hülyeségek dúlják fel egy különös festménylopási ügy álcájában. Miután a mondott képet ellopták, mindenki turbófokozatra kapcsol, és a rendező ismét boldogan szánkózhat végig bábfilmes költőiséggel összehorgolt, Buster Keaton-i poénokkal kikövezett, gyakorlatilag minden jelenetben látványorgiába forduló álomvilágán. A mesésen öncélú 100 perc során pedig még az is összejön, amire Menzeltől pár éve hiába vártunk: végigizgulhatjuk, hogyan segíti valaki sikeresen világra az 'felsége pincére voltam mozgóképes kistestvérét.
Az InterCom bemutatója
