Magyar Narancs: Felhívást intéztetek egy közösségi dokumentumfilm elkészítéséhez. Honnan az ötlet?
Kálmán Mátyás: Az alapötlet az enyém, de együtt kezdtünk el gondolkodni azon, hogyan is foghatnánk hozzá. A beérkező közösségi tartalmak valószínűleg elég töredékesek lesznek, mi filmszerűbb végeredményt szeretnénk, ezért kerestünk meg fiatal rendezőket, operatőröket, illetve stábokat, akik egy-egy karakter egy napját követik majd végig.
Halász Júlia: Részben az ismerőseinkről van szó, de találkoztunk sok új emberrel is.
KM: Lakos Nóra, Groşan Cristina–Nyoszoli Ákos, Kerékgyártó Yvonne–Becsey Kristóf, Muhi Zsófia–Budai Balázs, Hatala Noémi, Eskulits Fruzsina, Visky Ábel–Kürti István, Fogarasi Gergely… Folyamatosan bővül a lista.
HJ: És sokan vannak, akikkel együtt fogunk dolgozni, csak kevésbé szorosan. Elkezdtük egyetemistákkal felvenni a kapcsolatot, szervezünk közös leüléseket.
KM: Próbálunk egy köztes csoportot is kialakítani, mert nyilván nem tudunk 50 stábot koordinálni, ezt a tízet is elég nagy feladat lesz. Körbeküldtünk egy felhívást művészeti egyetemisták számára, folyamatosan keresünk olyan amatőr, félprofi vagy profi filmeseket, akiket próbálunk minél közvetlenebb módon megfűzni, hogy forgassanak. Próbálunk minél több embert belerángatni ebbe az egészbe.
HJ: Egyébként pedig teljesen nyílt a felhívás.
| ||
MN: Hogy kell elképzelni a végeredményt?
HJ: A fő cél az, hogy csináljunk egy egész estés dokumentumfilmet, de nyilván annyira sok anyag lesz, és annyira sok jó történet, hogy gondolkodunk egy sorozaton, ami esetleg a tévészabványhoz igazodik, így megjelenhet nagyobb felületeken is. Ezen túl szeretnénk egy nonlineáris webes felületet, egyfajta archívumot is létrehozni, de ezt a formát a beérkezett anyagok ismeretében tudjuk csak megtervezni.
KM: Arról is beszélgetünk, hogy vizuálisan milyen kapcsolódási pontok lehetségesek, a fő stáboknál megpróbáljuk nemcsak a technikát egyeztetni, hanem picit azt is, hogy nagyjából hogyan nézzen majd ki a végeredmény, annak ellenére, hogy nyilván teljesen különböző emberekről és helyszínekről van szó. Most úgy kalkulálunk, hogy akár csak a stábok anyagából is valami szuper dolog összejöhet, de minél több jó felvétel érkezik be, annál inkább borul ez az alapstruktúra, amit úgy képzelünk el, hogy egyszerűen párhuzamosan mennek előre a történetek, és az egész az éjfél közeledtével elkezd sűrűsödni. Külön-külön indulnak el a szálak, és egyre gyorsul a párhuzamos szerkesztettség.
MN: Miért pont a szilvesztert választottátok? Ez sokak számára ominózus vagy épp majdnem szokványos esemény, viszont az emberek nem feltétlenül úgy élnek, ahogy alapvetően a hétköznapokban.
KM: Ez a film úgyse lesz reprezentatív, úgyse tudunk minden témát lefedni, a hétköznapokat teljes egészében bemutatni… Nyilván jobban tudjuk motiválni az embereket valamilyen alkalom kapcsán. Szilveszterkor sokan elgondolkodnak arról, hol tartanak az életükben és merre akarnak továbbmenni. Ezért sok esetben talán picit mélyebbre tudunk ásni. És vannak olyan formai kapcsolódási pontok (a legtriviálisabbak: pezsgőbontás, visszaszámlálás, Himnusz-hallgatás), amikkel olyan sztorikat tudunk egymás mellé tenni, amiket egyébként nem lehetne.
MN: Mennyire lesz így szkeccsfilmjellege?
HJ: Nem fogjuk az epizódokat egyben tartani, az a 6-7 perc, ami egy rendezőre jut, párhuzamosan szerkesztve, vissza-visszatérő szálakként jelenik majd meg.
KM: Úgyis egymáshoz képest lesz majd izgi. Nem az a lényeg, hogy kerek egész történeteket hozzunk létre, hanem izgalmas párhuzamokat és ellenpontokat.
MN: Mi az, hogy közösségi dokumentumfilm?
HJ: Olyan film, amit mindenki alakíthat, eldöntheti, hogy miről essen szó benne, hogy mit érdemes adott 24 órából bemutatni.
KM: Közösségi tartalmakat használunk fel, ami arra tök jó eszköz, hogy nagyon közel tudunk kerülni olyan helyzetekhez, amiket más esetben lehet, hogy évekig kutatva sem tudnánk ennyire intenzíven megmutatni. Ez ennek a lényege, a haszna, azon túl, hogy egy szuper trendi kifejezés a közösségiség. Nem nagyon szeretnénk bele direkt interjúhelyzeteket, inkább megfigyelőként lesznek ott a stábok.
HJ: Szituációkra építenénk a történeteket, nem klasszikus beszélő fejes dokumentumfilm lesz: valaki leül, elmondja, mi történt vele ebben az évben. Nyilván lesznek benne beszélgetések, de inkább filmes szemmel fogjuk feldolgozni ezeket a sztorikat.
MN: Milyen előképetek volt? Mi az, ami inspirált abban, hogy ilyen filmet csináljatok?
HJ: Sok hasonló nemzetközi példa van erre az egész formátumra: a The Life in a Day, a 24h Berlin.
KM: A Berlin 24 például abban hasonlít jobban a miénkre, hogy karakterközpontú. Van egy nemzetközi, szintén egy napra fókuszáló nagy globális, sokkal inkább civil szemléletű film is, a One Day on Earth, amit videós aktivisták és civil szervezetek csináltak. Azt gondoltuk, hogy a nagy globális projekteknek mindig nagy globális üzenete van, ami általában elég egyszerű.
HJ: Olyan témákat kell választani, amelyek a világ minden pontján működnek: mi tesz boldoggá, mitől vagy szomorú. Ha ezt egy adott országban csináljuk, akkor lehet egy kicsit specifikusabban kutatni.
MN: Hol tart most a projekt?
HJ: Mindenhol mindenki szuper jól fogadta az ötletet, sokan érdeklődnek, olyanok is, akiket egyáltalán nem ismerünk vagy semmilyen módon nem kaptak hivatalos felkérést a részvételre, csak jelentkeztek a felhívásra, hogy szeretnének valamit hozzátenni a filmhez.
KM: A stábok nagyjából összeálltak, van, aki konkrétan tudja, kivel fog forgatni, van, aki pedig ezekben a hetekben megy helyszínelni, ismerkedni. Mindenkinek van kiindulási pontja, kontaktja, amin keresztül karaktert fog találni. Jól vették az egyetemek és a filmes sulik is a felhívást, a MOME-n még kreditet is kaphatnak a média–design szakosok, akik érdekes anyagokat készítenek. Nagy nyitottságot találtunk, médiapartnereket is szereztünk, akiket úgy fűztünk meg, hogy igazából nem tudtunk nekik mást ajánlani, minthogy egy szuper projekt mellett ott lehet a nevük. Abszolút a semmiből indult ez az egész, és a közeljövőben eldől az is, hogy nagyobb médiapartnere lesz-e a projektnek, most még megy a sakkozás, hogy melyik legyen. Decemberben pedig csinálunk egy intenzívebb kampányt, ami inkább egy országos felhívás lesz önkormányzatoknak, kulturális intézményeknek, hogy a saját településüket reprezentálják a filmben. Ez az, amit nagyon fontosnak tartunk, hogy ne egy burokban született valami legyen ez az egész, hanem országosan legyen közösségi jellege.
MN: Miből finanszírozzátok a filmet?
KM: Egy olyan döntési helyzetben vagyunk épp, miszerint vagy nagyon erős kampányunk lesz, és a gyártást kell nagyon minimális pénzből megoldanunk, amit körülbelül mi összedobunk, vagy a gyártáshoz kapunk elég pénzt, és a kampányt kell nagyon minimális eszközökkel megoldani. A technikát a barátainktól, ismerőseinktől fogjuk összetarhálni, amire nagyon muszáj költeni, azt meg valahogy megoldjuk. De ez még alakul, próbálunk olyan szponzorokat berántani, akik a film tartalmi részébe semmilyen módon nem szólnak bele, de a kampány miatt nekik is érdekük lehet, hogy megjelennek abban.
HJ: Az is érdekes ebben a közösségi dologban, hogy iszonyú kevésből is van esély valami jót csinálni. Nem olyan, mint a játékfilm, ahol biztosan rengeteg pénzt kell elkölteni, hogy megvalósuljon.
KM: Az utómunkára pedig elkezdünk pályázgatni különböző marketekre, filmlabekre/workshopokra, megpróbálunk külföldről bevonni egy kis pénzt. De ha a nyersanyag már megvan, abban bízunk, hogy itthonról is könnyebb lesz pénzt szerezni.
HJ: Hozzászoktunk, hogy csak az van, ami konkrétan a kezünkben van. Muszáj dolgozni. És ha most épp nincs pénz, akkor is muszáj csinálni. Ezt a projektet is úgy kezdtük, hogy egyáltalán nem számítottunk rá, hogy ennyi támogatónk lesz, de eldöntöttük, hogy megcsináljuk.
MN: 2014 decemberére tervezitek a bemutatót. Mi a cél: mozis forgalmazás, webes terjesztés, tévé?
HJ: Nem klasszikus moziforgalmazást szeretnénk, de úgy képzeljük a premiert, hogy egy napon Magyarország különböző pontjain, sok moziban meg lehet majd nézni, utána pedig reméljük, lesz webes, esetleg tévés forgalmazónk is.
