Ki ne emlékezne arra az izgalomra, amit Bruce Willis jelenléte keltett fővárosunk lakóiban. Rég volt, de jó visszaemlékezni rá; arra a kellemes gyomortáji izgalomra, mellyel munkába indult boldog-boldogtalan, hogy talán ma lesz a napja, hogy a Hudson Hawk, az Árral szemben, Az éj színe, A kölyök vagy a Két kopper sztárja látótávolságon belülre kerül. Persze nem került, de nincs harag, gondoltuk megbocsátón, és kinek-kinek beugrott kedvenc willises jelenete Az utolsó cserkészből, A sebezhetetlenből, a Ponyvaregényből, a Sin Cityből, vagy az első három, még igazi Die Hard-film valamelyikéből. Willis olyan volt, mint a kaparós sorsjegy; csak azoknak jelent meg, akiknek kijött a három kopasz fej, de a többiek sem reklamáltak.
A „szembejön-e Willis, vagy sem” össznépi játékhoz képest jelentős visszalépés úgy feszültségben, mint minden másban a kész produktum. A jó hír talán az lehet, hogy a maga idejében mindennek elmondott, az előző részekhez minden tekintetben méltatlan negyedik Die Hard (az, amelyikben Willis Chuck Norris-i magasságokba emelkedve az egész USA-t megmenti) az ötödik rész fényében egy félreértett Keresztapa, melynek finom megoldásaira csak most eszmél rá az utókor.
Arra viszont már elég régen sikerült ráeszmélni, hogy nagyon nem áll jól az amerikaiaknak, ha elkezdnek oroszozni – az éles szeműek ezt már akkor kiszúrták, amikor Audrey Hepburn alakította Natasát a Háború és béke háromórás feldolgozásában. És bár minden tiszteletünk Willisé, de azért mégsem egy Audrey Hepburn, ám még ha az is lenne, az sem sokat lendítene a dolgokon. Igaz, Willis nem oroszt játszik, ennél valamivel rosszabb a helyzet: Willis ugyanis egy unott filmsztárt játszik (azt viszont nagy átéléssel), aki egykori híres szerepe fölelevenítése céljából érkezik valami szürke, kelet-európai fővárosba, ám e szerepből (valami McDonald, MacAllister vagy McClane – ki tudja ezt már ennyi Hollywoodban lehúzott év után megjegyezni) nem maradt más, mint egy kockás ing és egy félmosoly. Meg egy fiúgyermek, akit alighanem kínjukban és egy esetleges spinoff reményében írtak bele a forgatókönyvbe. Idősebb és fiatalabb John McClane találkozása a Moszkvának álcázott Budapesten már csak azért is emlékezetes, mert ezzel nem egy, hanem rögtön két kifejezetten ellenszenves, a gyilkolást látható élvezettel űző, rosszkor, rossz helyen, rossz poénokkal operáló főszereplője lesz a filmnek.
Ma már bárki lehet McClane – ha ez az üzenete a filmnek, az gesztusnak szép és demokratikus, ám egyszersmind igen lehangoló. Az ötödik Die Hardból az derül ki, hogy a McClane-kedéshez 2013-ban nem kell más, mint a fegyvercipelés nemes képessége és az atyai-fiúi elérzékenyülésre való hajlam. Ami pedig az akciót illeti: a Cobra 11 bármelyik epizódjának harmadszori ismétlésében több az ötlet és lendület, mint ebben az igénytelen, John McTiernant (Die 1-3), Renny Harlint (Die 2), de még Len Wisemant (Die 4) is rendezőkirálynak láttató produkcióban.
Forgalmazza az InterCom
