A Meccslabda óta szögre akasztotta a humorát. A bűnügyi történetekhez vonzódik. A nálunk most moziba kerülő filmje, a Kasszandra álma egy testvérgyilkosságról szól Ewan McGregorral és Colin Farrell-lel. A New Orleans Jazz Banddel muzsikáló maestro európai koncertkörútján Párizs és Brüsszel közé Budapestet is beiktatta, december 27-én a Budapest Sportarénában lép fel. A hetvenegy éves művésszel Velencében beszélgettünk.
*
Magyar Narancs: Az utóbbi években - egy cannes-i kitérő kivételével - mindig a velencei filmfesztivált választja soros filmje világpremierjének. Honnan ez a vonzalom?
Woody Allen: Amúgy is városfüggő vagyok, képtelen volnék vidéken élni. Vagy ötven éve is van annak, amikor egy fárasztó repülőút után gondolába szálltam. Soha nem hittem volna magamról, hogy víziszonyomat leküzdve képes leszek erre a kalandra. Irracionális élményben volt részem, amint a gondola szelte a tenger vizét, nem győztem betelni a cölöpökre vert paloták látványával. Később forgattam, sőt koncerteztem Velencében, jártam itt nászutasként, házat is vettem. Párizs és London mellett Velence a kedvencem.
MN: Cserbenhagyta imádott New Yorkját?
WA: Európai érzelmű amerikai vagyok. New York pedig New York. Ragozhatatlan, felülmúlhatatlan. A világ kicsiben. Oly sok filmet csináltam már ott. Sokévi európai kalandozás után tervezem, hogy hamarosan megint ott forgatok. Érdekes kihívás, kimondottan ösztönző atmoszférát változtatni. Most éppen Barcelona a nagy szerelem. Egy romantikus drámát, érzelmes love storyt készítettem a katalán fővárosban Penélope Cruzzal, Javier Bardemmel és Scarlett Johanssonnal. Még nincs végleges címe.
MN: Mi vonzotta vissza Londonba a Kaszszandra álmával?
WA: Nagyon hasonlít New Yorkra, nagyságát, atmoszféráját, kozmopolitaságát illetően. Rabul ejtően sokszínű. És nem utolsósorban ideális körülményeket biztosít a forgatásra - a szürke égbolttal, széllel, alacsony hőmérséklettel. London ködös melankóliája tökéletesen megfelel a temperamentumomnak.
MN: Tragikus helyzetet, hozzá tragikus megoldást választ a Kasszandra álmában. Ez tükrözi a jelenlegi lelkiállapotát?
WA: Bárhogy is ragozzuk, tragikus kaland az élet. Megszületünk, vágyakat dédelgetünk, megpróbáljuk megvalósítani őket, elbukunk, feltápászkodunk. Lehet különböző a sorsunk, de a végeredmény ugyanaz. Meghalunk. Mi végre az egész? Mi az élet értelme? Még nem találkoztam emberrel, aki elfogadható választ tudott volna adni.
MN: Ettől még nem mindenki válik gyilkossá...
WA: Ténylegesen nem, de ezernyi módja van annak, hogy öljük egymást szavakkal, tettekkel. Valahol mindenkiben lakik egy ördög, amelyik sokszor a halálba kívánja a szomszédját, a férjét, a feleségét, a kollégáját. Rengeteg műfajban zajlik az élet. Sokszor a tisztesnek vélt emberekről derülnek ki eszement mocskosságok. Sokakat a pénztelenség, az elkeseredés vagy éppen a féktelen meggazdagodás vágya hajt szélsőséges helyzetekbe. Persze a szofisztikált gyilkosok a legveszedelmesebbek. Látszatra feddhetetlen magánéletű családapák, netán politikusok vagy üzletemberek. Félreértés ne essék, senkit sem akarok olyasmivel vádolni, ami nincs meg benne, de szerintem a lelke mélyén mindenkiben lappanganak gyilkos ösztönök.
MN: Filmje kapcsán egyetért a Káin és Ábel hasonlattal?
WA: Igen is, meg nem is. Amikor nekilátok egy forgatókönyvnek, egy vezérfonalból indulok ki, amire az egészet építeni akarom. A Kasszandra álma esetében a bűn fogalma és a bűnhődés tematikája foglalkoztatott sokkal inkább dosztojevszkiji, mint biblikus értelemben. Így született meg a testvérpár története, akik egy tragikus esemény csapdájába esnek. A megbízatásuk gyilkosságra szól, amit végre is hajtanak, de más és más lelkülettel élik meg. A lelkileg gyengébbnek vesznie kell.
MN: Mégsem lehet véletlen, hogy már a harmadik filmjében a gyilkosság foglalkoztatja.
WA: Minden jó történet alapjának az erőssége a gyilkosság éppúgy, mint az öngyilkosság. Mindig fokozott érdeklődés kísérte a vérről szóló történeteket. Gondoljon csak az antik görögökre vagy Shakespeare-re. Mind a filmekben, mind a drámairodalomban előszeretettel alkalmazzák a bűn tematikáját. Engem már a kezdeti írásaimban, színpadi show-műsoraimban elevenen érdekelt főként a bűntudat kérdése, anélkül, hogy bármiféle morális következtetést akarnék levonni belőle. Annyit azonban elárulhatok, hogy hasonló helyzetben bizony fojtogatna a bűntudat, képtelen volnék együtt élni vele.
MN: Manapság egészen más arcát mutatja, mint amilyennek megismertük és megszerettük. Hosszú éveken át a slemil figuráját hozta, az élet abszurditását az irónia, a fekete humor nyelvén feloldó komikust. Mindez a múlté?
WA: Ma már senki nem hiszi el rólam, hogy eredetileg tragikus történeteket akartam előadni, rendezőként pedig Tennessee Williams, Arthur Miller, Csehov drámáit színre vinni. Szerencsétlenségemre vagy inkább szerencsémre, ki tudja, a vígjátékaimmal arattam sikereket. És ha bármilyen komoly dologgal álltam elő, a közönség és a szakma rögtön felkiáltott: "Könyörgöm, csak ezt ne!"
MN: Szóval inkább tragikus, mintsem komikus a viszonya az élet dolgaihoz.
WA: Fiatalon még olyan ambíciókkal indultam, hogy Hamlet típusú drámákat írok, de valahol mégse tudtam kibújni a bőrömből, és az élet komikus oldalát "lovagoltam meg". Manapság, hogy már sokkal idősebb vagyok, több tragédiát látok az életben, mint komédiát. Mondhatni, pesszimista vagyok, az emberiség állapotát tragikusnak látom. Persze akadnak olykor oázisok is. Ennyi év alatt volt alkalmam tapasztalni, hogy az úgynevezett boldogság csak átmeneti állapot. Nem szabad komolyan venni. Az életben több a zavar, a probléma, a káosz. A létezése leghoszszabb idejében az ember nem boldog.
MN: Filmes hatások kérdésében gyakran hivatkozik Bergmanra, Antonionira, Fellinire. Tőlük tanult a legtöbbet?
WA: Áttételesen. Az én mozim valahonnan még Groucho Marxtól, Buster Keatontól eredeztethető, ám éppúgy meghatározó hatással volt rám Bob Hope. Mindent összevetve rémesen szerencsés fickónak tartom magam. Soha nem kényszerültem arra, hogy bedaráljon a stúdiórendszer. Függőség helyett nagyfokú szabadságot élvezhettem mindig. A hatásokra visszatérve, rám sokan hatottak, míg én szinte senkire. Scorsesének, Coppolának, Spielbergnek, Altmannak követői vannak a fiatal filmesek körében. Nekem én vagyok az utolsó követőm.
MN: Fájlalja?
WA: Épp ellenkezőleg. Nem terhel az utódok felelőssége. Csak magamért kell felelősséget vállalnom.
MN: A színészei azt mondják magáról, hogy a tökéletes harmónia, egyetértés és szeretet légkörét teremti meg a forgatásokon. Manapság a legnagyobb hollywoodi sztárok állnak sorban, hogy szerepelhessenek a filmjeiben. Ez, gondolom, jó érzéssel tölti el.
WA: Kevés erényeim egyike, hogy valóban szeretek baráti, szeretetteljes légkörben dolgozni. Alaptermészetemnél fogva gyáva, szórakozott, szétszórt ember vagyok, kevés realitásérzékkel, aki igényli a megerősítést a kollégái részéről. Csapatmunka lévén a filmezésben maximálisan szeretem rábízni magam a színészekre, az operatőrre, a tervezőkre, a munkatársaimra.
MN: A harmadik filmjében szerepelteti Hollywood új üdvöskéjét. Múzsája Scarlett Johansson, mint valaha Diane Keaton?
WA: Soha senkit nem tekintettem a múzsámnak. Scarlett egyszerűen született őstehetség. Mérhetetlenül szexi, emellett fantasztikus színésznő. Remek humora van. Nem olyan rendezőfüggő, mint például Diane, aki mellett mindig ott kellett állnom, hogy létrejöjjön a megfelelő alkímia.
MN: A belső ritmusát követi azzal, hogy évente egy filmet készít?
WA: Még mielőtt azzal vádolnának, hogy a szokások rabja vagyok, tanúsítom: távol áll tőlem a munkafüggőség. Érdekelnek a múzeumok, a könyvek, leköt a családom, a gyerekeim, a zenélés. Két okból készítek filmeket. Egyrészt, mert érdekes munka, igazi szórakozás, nem kell beleizzadnom, sok szabadidőt ad. Másrészt csodálatos nőkkel, sármos pasikkal találkoztat, és elrugaszkodtat a valóságtól.
MN: Milyen sikereket célzott meg hajdan az a brooklyni kisfiú, aki színpadi szkeccsekkel kezdte a pályafutását?
WA: Minimum medencés villát Kaliforniában, Marlon Brando szomszédságát, stúdiófőnökök barátságát, a felismerés örömét, ami a hírességeknek szól. Fiatalon még bedőltem a hírnévnek. Ma már tudom, hogy nincs az a szakmai siker, ami megvédené az embert az érzelmi csalódásoktól, szenvedésektől. Bárhol vagy, magaddal cipeled a múltadat, a problémáidat, a szorongásaidat. Senki nem menthet meg a rossz gondolataidtól, gyengeségeidtől. Azzal együtt mondom mindezt, hogy összességében jól vagyok. Az egészségi állapotom megfelelő, a családi életem rendezett, sok szerencsében volt részem. Mindig a jó időben voltam a jó helyen. Olyan hivatásom van, amely lehetővé teszi, hogy korrigáljam a hibáimat, és kifejezzem a képességeimet. Az egyedüli dolog, ami elválaszt a nagyságtól, én magam vagyok. Hiányzik belőlem a zsenialitás, ami bizonyos művészeket jellemez. Hogy csak a kedvenceimet említsem: Ingmar Bergmant, Federico Fellinit, Paul Cézanne-t, Beethovent, George Gershwint, Charlie Parkert, Cole Portert.
MN: Ha már a zenénél tartunk, a hírek szerint minden koncertje végén elsüti kedvenc mondását: "A közönség eldöntheti, hogy mi a fájdalmasabb: a klarinétszólóim vagy a filmjeim." Mit jelent önnek a zene?
WA: Zenészként szeretnék újraszületni. És persze hozzá Adonisz-külsővel, egy Superman izmaival. Mégse lennék oly szerény, mint amilyennek látszom? Nem tagadom, mai formámban középszerű zenész vagyok. Ha nem csináltam volna filmeket, senki nem jönne el a koncertjeimre, leszámítva néhány lelkes barátot. Mindig döbbenettel tölt el, amikor telt házat látok. Ha sikerül is megszólaltatnom néhány jó hangot, azt a tudattalan számlájára írom. Mit nem adnék, ha egy Charlie Parker zsenialitásával rendelkeznék!
(Lásd még: London megöl engem - Woody Allen: Kasszandra álma)
