Magyar Narancs: Arra intette egyszer az olvasóit, hogy senki se várja öntől a Háború és békét. Valóban tolsztoji méretűek voltak a várakozások?
Ljudmila Ulickaja: Szép dolog a szeretet, de a dicsérő szavakból is megárt a sok, főleg ha már-már irreális elvárásokat keltenek. Ilyenkor nem árt figyelmeztetni a tisztelőket, hogy nyugi, azért nem olyan nagy dolgok ezek.
MN: Elmondták már sok mindennek: kisrealistának, a kortárs transzcendens regény megteremtőjének vagy éppen újszentimentalistának. Jelentenek önnek bármit is ezek az irodalmi szakszavak?
LU: Hozzám nagy valószínűséggel kevesebb ilyen jelző jut el, mint magához. Nem vagyok lelkes olvasója a rólam szóló irodalomnak, inkább a sajátomat művelném. Az önértékelésemnek bőven elég, ha sikerül elkészülnöm azzal, amin épp dolgozom.
MN: Igazi vitája soha nem is volt a kritikusaival?
LU: Éles vitáim igazából nem voltak, habár lehettek volna, legelsősorban a Daniel Stein, tolmács című regényem kapcsán. Két nagyobb lélegzetű írásra gondolok, az egyik alig-alig volt rövidebb, mint maga a regény, pedig az sem volt éppenséggel rövid darab. Az egyikben azt bizonygatták, hogy a regény főhőse nem keresztény, a másikban pedig - egy hasonlóképp terjedelmes, Izraelben megjelent kritikai munkában -, hogy nem zsidó. Az én álláspontom ebben a kérdésben, hogy ha egy mód van rá, intézzék el a kritikusok ezt a vitát maguk között, és hagyjanak engem békén. Nekik is megvan a maguk dolga, nekem is a magamé. Az igazat megvallva nem tartom túl nagyra ezt a foglalkozást - mégiscsak egy olyan társaság ez, amelyik belőlünk él, a mi sikereinkből és bukásainkból.
MN: Más regényei is ilyen élénken foglalkoztatták a közvéleményt?
LU: Némiképp hasonló volt a helyzet az Imágóval is. Voltak olyanok, akiknek nagyon nem tetszett a regény formai megoldása (volt olyan kritika, mely a szerteágazó elbeszélésekre osztódó regényszerkezetet nagyon ulickajátlannak ítélte - K. G.), ugyanakkor ezzel épp ellentétes vélemények is elhangzottak, melyek szerint ez egy zseniális forma. A tartalmat illetően az esett a legrosszabbul, amikor azt vetették a szememre, főleg a saját, értelmiségi köreimből valók, hogy minek írni a szovjet rendszer ilyen közismert dolgairól (a regény a hatvanas évekre felnőtté vált nemzedéket járja körül, három barát élettörténetén, együtt nem működési, ellenállási kísérletein keresztül - K. G.). Ők, magukból kiindulva, úgy gondolták, hogy ezekről mindenki tud. Aztán vannak olyanok, akik, mondjuk úgy, megmaradtak sztálinistának, rájuk nézve ez a regény akár sértő is lehet. Az ő nézeteik a pártvezetőről nagyon mások, mint az enyéim. De az igazán mulatságos az, amikor gyakorlatilag egy időben olvasok lesújtó és magasztaló kritikákat: az egyikben azt írják, hogy ez Ulickaja legjobb könyve, a másikban meg, hogy ez a legrosszabb. És akkor én ilyenkor azt gondolom, hogy minden rendben van.
MN: Még jóval azelőtt, hogy az Imágó megjelent, azt írta, hogy a Szovjetuniót csak úgy lehetett ép lélekkel megúszni, ha az ember ki- vagy visszavonult. Most mi az életstratégia Moszkvában és környékén?
LU: Különféle stratégiákkal lehet ma túlélni Oroszországot, ez lakhely, életkor, foglalkozás és nem utolsósorban ambíciók függvénye. Én sosem konstruáltam magamnak életstratégiákat, ugyanúgy élek most is, mint régebben; szabad és bizonyos mértékig bohém életet.
MN: Nálunk főleg értelmiségi sikerként vannak elkönyvelve a regényei; az orosz olvasóközönsége tágabb kört képvisel?
LU: Amikor elkezdtem írni, úgy gondoltam, hogy csak egy nagyon szűk körnek, a hozzám korban, életmódban, szemléletben közel állóknak fognak szólni az írásaim. Ehhez képest a legkülönfélébb emberek olvasnak. Volt egy nagyon meglepő telefonbeszélgetésem nemrég. Egy börtönből szabadult emberrel beszélgettem, aki öt évet ült, ebből 12 napot magánzárkában. És azt mesélte, hogy bent a Daniel Stein, tolmácsot olvasta, és ezek voltak a legjobb napjai az öt év során.
MN: Nemrég jelent meg nálunk az a kötet, amelyben Akunyiné és Sztrugackijé mellett az ön levélváltása is szerepel a börtönbüntetését töltő Mihail Hodorkovszijjal. Megtudott bármi lényegeset is ebből a levelezésből?
LU: Ami talán a legfontosabb, az Hodorkovszkij politikai szemléletével kapcsolatos. Merthogy, és ez bizonyos mértékig vita is volt közöttünk, én úgy gondolom, hogy Oroszországban nagyon-nagyon erős az államiság, ezzel szemben Hodorkovszkij szerint még tovább kéne erősíteni. Mire én, hogy hová még erősíteni?! Hodorkovszkij erre nagyon okos választ adott. Azt mondta, hogy a mi államiságunk gyönge, s ezért tesz az állam ennyire erős repressziós lépéseket. Ha erősebb volna az államunk, akkor gyengébb repressziós lépéseket tenne. Ezzel a megállapítással egyet kellett, hogy értsek, kénytelen voltam megváltoztatni az álláspontomat.
MN: Mennyire tartja Hodorkovszkij válaszait őszintének?
LU: Nem akartam rosszat okozni neki, ezért amikor a kérdéseimet megfogalmaztam, eleve nem tettem fel olyat, amire ha őszintén, becsületesen akar válaszolni, csak rosszabb helyzetbe sodorja magát. A legfontosabb számomra az volt, hogy megadjam neki a lehetőséget, hogy egyáltalán megszólaljon, hiszen mégiscsak bent ül a börtönben. Most pedig könyvet ír - egyes fejezetei már megjelentek az interneten. Ha elkészül, és netalántán valamilyen gond merülne fel a publikálásával, én biztosan segíteni fogok.
MN: Írói tippeket adott neki?
LU: Nem adtam, de nem is lett volna rászorulva. Írói tekintetben teljes egészében felnőtté vált. Kemény, jól megírt szövegek ezek. Rövid terjedelműek, de nagyon jók.
