Másfél évszázaddal ezelőtt csakugyan volt egy verhetetlen versenyló: valóságos táltos, a maga idejében igazi szupersztár, nemzeti büszkeség és szimbólum. S mint ilyen a sportban szolgáltatott elégtételt a sporton kívüli világban annyiszor legyőzött, a kudarc keserűségét annyiszor megízlelt nemzetnek. Herendi Gábor új filmje is innen indít, a bukott forradalomból öntudatra ébredő magyarság mítoszát vetítve bele a kezelhetetlennek tartott, ám az állat nemes természetére ráérző tulajdonosa által szeretettel, törődéssel győzhetetlenné nevelt paripába. A filmbéli gróf maga is rászorul a jellemfejlődésre: a züllött életet élő, egzisztenciális traumáit mulatozásba és virtuskodásba fullasztó, vagyontalan nemes – kinek szabadságharcos apját tulajdon házában öli meg egykori barátja, a császárhű osztrák báró, majd jutalmul beköltözhet a szolgálataiért neki adományozott kúriába – akkor szerezheti vissza birtokát s vele a hitszegő monarchista vadóc leányának szerelmét, ha változtatni képes félresiklott életén. Felemelkedésének záloga pedig a nem csupán gyorsaságával kitűnő, de jellem s kitartás, hűség s elszántság terén is példát mutatni képes ló.
Mármost a valódi, édesapját ágyban, párnák közt, jóval a szabadságharc leverése után elvesztő (világraszóló képességű lovát pedig nem úgy, mint a filmben, az agyonlövetés elől megmentő, hanem annak rendje és módja szerint gondosan kitenyésztő) Blaskovich Ernő élettörténete nem volt olyan romantikus. Egy dolgos életű, takarékos, vékonydongájú, nőtlen lótenyésztőre azonban mégsem lehet kalandfilmet bazírozni, kell hát egy azonos nevű, viszont nagytermészetű, iszós, kurvázós, örökké adósságokat csináló, ám magyar nemesi öntudatában állhatatos díszhím, aki győzedelmeskedik kishitűségen és ármányon, vereségeiből talpra áll, és megszégyeníti a gaz elnyomót. Kell továbbá egy hozzá méltó módon megalkuvást nem tűrő, meghódításra érdemes hölgy – történetesen a halálos ellenség leánya –, aki felébreszti a kiégett nőfalóban a valódi, minden gátat átszakító, önfeláldozó szenvedélyt.
Tegyük túl magunkat azon az apróságon, hogy a Kincsem mennyire szabadon kezeli a valóságos tényeket, végtére is nem dokumentumfilmet látunk, hanem színes-szagos mesét. Oda nagy és szélsőséges érzelmek kellenek. A magyar csodaparipa élete amúgy monoton, tréningek, versenyzések majd számos vemhesség által tagolt folyásának bemutatása helyett egy romantikus történet, amely jelképességében egy mesebeli csodaparipa felfedezéséhez, kineveléséhez és sikereihez csatlakozik – mely csodaparipa akár a valódi Kincsem is lehetett volna. Más kérdés, hogy a jövő embere nem a vehemens gróf vagy ellenfele – hanem Berger, a mindig kéznél lévő pénzember, aki, ha megszorul egyik-másik (mindegyik) magát egy nemes cél érdekében eladósodásra elszánó idealista, ügyesen ad s még ügyesebben hajt be. Ő az, aki megszabadítja majd a vérmes előkelőket parádéra, mulatozásra és kártyázásra elherdálni tervezett vagyonuktól, s szigorúan önérdekű befektetései következtében még valami országféle is épül itt a legendák köré.
De azért mi a legendákat szeretjük. És Herendi is szereti, így nemcsak egy-egy szándékosan csálé műbajusz, poénos anakronizmusok vagy a finoman karikírozott mellékszereplők kacsintanak ki a filmből, de maguk a főhősök is végig a túlfűtött érzelmek, az elszánt komolyság és az esendőségre is figyelmező, elegánsan reflektált kívülállás keskeny sávjában mozognak.
Forgalmazza a Fórum Hungary
