A kortárs magyar filmművészetben alapvetően két megközelítés uralkodik: a szórakoztatónak szánt, valami sosemvolt, feljavított valóságillúziót nyújtó közönségfilmek és a gyakran alulnézeti, társadalmi üzenettel operáló vagy absztrakt kelet-európai térbe helyezett, többnyire szerzői filmek. Ha jól csinálják, egyik sem elvetendő irány, ám egyik sem tud közös nemzedéki élményt adni. Az ilyen filmek inkább abból az alapállásból születnek, hogy az első filmet feltétlenül saját élményeinkből forgassuk. Látszólag Reisz Gábor is így tesz: egy a felnőtt életbe belépni képtelen fiatalemberről mesél, ám titokban egész kortárs magyar valóságunkról, városi életünkről, egy nemzedék érzéseiről is érvényes állításokat tesz.
A film szerkezete olyan, mint a főhős, Áron élete: nincs egy erős, központi narratívája, csak epizodikusan teng-leng, a dolgok csak úgy történnek, a fiú képtelen őket aktívan irányítani. Egy tipikus mai huszonéves értelmetlen diplomával, szülei fizette albérlettel, apolitikus attitűddel, kapunyitási pánikkal és olyan hitelesen ábrázolt menni vagy maradni dilemmával, mely húsbavágóbb, mint ezer államilag finanszírozott reklámfilm. Reisz pontosan érzi, hogy az apró részletek adják egy figura, egy miliő, egy város hitelét: egy rojtos kabátujj, néhány busz után loholó kisnyugdíjas, egy BKV-s jegyellenőrzés, az egymást érő, az ingerküszöböt már nem is súroló tüntetések. Szinte tapintható, zavarba ejtően valószerű jelenetek (szerelmi bánat, mindennapi megaláztatások) keverednek Áron gondrysan szürreális fantáziáival, egyszerre jellemezve nemzedékének külső és belső valóságát. Reisz nem ítélkezik, csak dokumentál, csendesen és humorral figyel, és az apró, gyorsan elillanó pillanatok rögzítésével képes megragadni, hogy milyen ma Magyarországon élni.
Forgalmazza a Cirko Film – Másképp Alapítvány
