1979-ben nem volt ott Cannes-ban Terrence Mallick Mennyei napokjának premierjén, ahogy 1984-ben az általa írt Párizs, Texas Arany Pálma díjas sikerének sem lehetett tanúja. Jobban érzi magát Amerika kamaraszínházaiban. A kortárs dráma Pulitzer-díjas óriása, aki egyben filmszínész is (Pelikán ügyirat, Sólyom végveszélyben, Kardhal, Az igazak, Frances, A szív bűnei), elkészítette a Párizs, Texas kvázi folytatását: Wenders Kívül tágasabb című filmjének főszereplőjeként és társírójaként pedig végre személye-sen is megjelent a cannes-i filmfesztiválon. Ott beszélgettünk.
*
Magyar Narancs: Miért kellett két évtizednek eltelnie, hogy újra összeálljon Wendersszel?
Sam Shepard: Ha úgy alakul, hogy azt mondhatom: "tizenkét filmet forgattunk együtt", de közben egyik sem valami jó, annak jobban örülne? Kettő éppen elégÉ
MN: Nem furcsa érzés, hogy a saját művét ön kelti életre?
SS: A Párizs, Texast túl közelinek éreztem magamhoz. Ellenálltam, mert szeretek távolságot teremteni magam és a mű között. Az új filmünknél viszont úgy láttam, képes vagyok valamelyest elhatárolni magam az anyagtól. Másrészt később megbántam volna. Színészként is akartam Wimmel dolgozni.
MN: Ki keresett meg kit?
SS: Ismét ő jött hozzám az ötlettel, amit némi eszmecsere után elvetettünk. Engem nem hozott lázba a karakter, amit kigondolt: egy Howard Hughes típusú, nagyon sikeres üzletembert akart, aki halálos betegségben szenved, és a végrendelete megírása során rájön, hogy vannak olyan gyermekei, akiket sosem látott. De nem tudtam kötődni sem a városi miliőhöz, sem a biznisz életvitelhez. Mi lenne, ha ugyanebben a fényszögben, de egy másik figurát világítanánk meg? Ekkor álltam elő ezzel a filmszínész karakterrel, és Wim azonnal egyetértett.
MN: Hogyan írtak együtt?
SS: Három évbe telt, mire elkészültünk a forgatókönyvvel. Akárcsak a Párizs, Texas esetében, ezúttal is alapvetően jelenetről jelenetre haladtunk, bármiféle szerkezet vagy cselekményív nélkül. Minden egyes jelenet utat nyitott a következőbe. Módszeres dolog, nemde? Egy szem karakterünk volt, minden belőle eredt. Egyetlenegy stúdió sem engedné, hogy ilyen módszerrel írjanak náluk filmet. Ezért a rendszeren kívül kell dolgozni. Wim kész bármit kipróbálni, s így menet közben többféle dologra tehetsz kísérletet, jóval erősebben kérdőjelezed meg a könyv egyes elemeit, mintha önállóan írnál. Egyedül nem mennék ilyen mélyre a mű analizálásában. A színdarabírásról egyébként is azt gondolom, hogy szóló műfaj.
MN: Drámáit is ily módon írja?
SS: Úgy, hogy nem tudom, hogyan fog végződni. Így a munka során végig megmarad az újszerűség. Nem azzal állok neki írni, hogy akkor, kérem szépen, most közlök egy üzenetet a befogadónak. Mindössze karaktereket alkotok. Persze remélem, hogy menet közben mindez gondolkodásra készteti a nézőt, de nem az üzenet az elsődleges kiindulópont, hanem a karakter. Ha az nem működik, a darab sem fog.
MN: De ugye önnek is vannak ihlet nélküli napjai?
SS: Amiknek nem nagyon tudom az okát. Talán a testhőmérséklettel áll összefüggésben. Wimmel is voltak napjaink, amikor nem jutottunk semmire, máskor meg tizenöt-húsz oldalt írtunk egy ültő helyben. Mindenesetre van egy trükköm: mindig hagyok valamit holnapra. Így aztán amikor másnap leülök írni, az előző nap megálmodott jelenet ihlete vezet tovább. Ha ma kifárasztod az impulzust, holnap nincs hova továbblépni.
MN: Ebben a filmben olyan filmsztárt játszik, aki a valóság elől a forgatások világába bújik.
SS: A filmbiznisz a személyiséged legroszszabb részét kényezteti. Mindenki tisztában van ezzel, aki legalább egy filmet készített. Mindig felesleges dolgokról van szó, a nagyobb lakókocsiról és így tovább. Olyan ez, mint az édesség: a túl sok desszerttől hányni fogsz! Igazi kajára is szükséged van! Sokan csak a lakókocsijukban, az ügynökségükben, a publicitásukban léteznek. Ez maga a halál.
MN: A Kívül tágasabb sokkal viccesebb, mint a Párizs, Texas.
SS: Remélem is! Nem tudom, hogy ez az öregedés vagy a bölcsebbé válás jele vagy sem, de az biztos, hogy idővel felismered, milyen fontos megőrizni a humorérzékedet. Másképp minden olyan szörnyű volna. Van ez a pasas, annyi mindent elszúrt az életében; ha nem kezeli humorral a tévedéseit, akkor neki annyi.
MN: Meglepő, hogy eddig egyetlen független filmes sem kérte fel önt forgatókönyv írására.
SS: Mert nem engednék, hogy a befejezés ismerete híján írogassak. Függetlennek hívják magukat, de valójában kiknek készítenek filmeket? 'k is aggódnak a stúdió ítélete meg a pénz miatt. Olyan öntörvényű filmes, mint Jarmusch vagy Wim, iszonyú kevés van. Ezzel az alkotással mi csak magunknak akartunk örömet szerezni.
MN: Az elmúlt húsz évben hogyan tartotta a kapcsolatot Wendersszel?
SS: Összesen kétszer láttam. Úgy, hogy tök véletlenül összefutottam vele.
MN: Pedig úgy tudni, közeli barátok.
SS: Azok vagyunk, de nem kell ehhez sok találkozás meg e-mail. Különböző az életünk, és mindketten más dolgokban utazunk.
MN: Kifejezetten Jessica Lange-ra írta a szerepét?
SS: Akár egy szobrot, ezt a figurát róla mintáztam meg. Együtt élünk, ismerem, butaság lenne nem használni ezt a tudást. Nekem nyilvánvalóan könnyebb férfiakról írnom, mint nőkről, hiszen nem tartozom közéjük. Jessica ezért elolvassa a női szerepeket, amiket írok. És nem fogja azt mondani: "ezt jól csináltad", ha a karakter nem hiteles. Az ő szerepének a megírásába is besegített.
MN: Hogyan változott Amerika a Párizs, Texas óta?
SS: Nagyon veszélyesnek érzem Amerikát. Sokkal polarizáltabb lett. És őrültebb. Most olyan, mintha bármelyik pillanatban fel akarna robbanni. Furcsa módon Wim jobban képes átlátni Amerikát, mint sok amerikai, mert ő nincs annyira belesüllyedve a problémáinkba.
MN: Elképzelhető, hogy ír majd valamit, ami közvetlenül reflektál erre a változásra?
SS: Nem.
MN: Miért?
SS: Mert így nem lehet írni. Vagy ha ezt tesszük, az nem fog működni. Nem témákat dolgoz ki az ember, hanem karaktereket.
