A közeledésnek is, az empátiának is megvannak a maga sztereotípiái – ezzel szembesít a legélesebben Galán Angéla és Zámborszki Ákos Szomszédaink, a magyarok című dokumentumfilm-sorozatának (itt megnézhető) romániai epizódja, amelyet objektivitásra, egyensúlyra törekedve készítettek az alkotók, és amely sajnos nem jutott túl a politikailag (nem mindig) korrekt felszínen.
Sokan szerepelnek a filmben azok közül, akiket az Erdélyhez szorosan kötődő társadalomtudósok (Bárdi Nándor és munkatársai) el szoktak érni, meg szoktak szólaltatni. Szerepel továbbá néhány szociológiai alaptípust képviselő személy (vegyes házasságból származók, vegyes házasságban élők). Fontos gyulafehérvári kitérővel Románia végeredményben egy Kolozsvár–Bukarest tengelyen rajzolódik ki, bár van egy rövid háromszéki és egy csíkszeredai villanás, és van néhány vágókép Marosvásárhelyről (az utóbbi évtizedek legélesebb román–magyar konfliktusainak helyszíne – erről azonban a filmben egyetlen szó sem esik).
| ||
Ennyivé egyszerűsödik az ország, a történetből pedig kibomlik az, amit mindenféle tényfeltárás, dokumentálás nélkül is pontosan tudni: hogy rögzült történelmi mítoszokkal élünk, ezekből pedig alig van kitekintés, még akkor sem, ha a közeledésnek vannak formái, példái (mondjuk a vegyes házasságok). Ennél azonban Románia fizikai, politikai, etnikai és szimbolikus értelemben is sokkal nagyobb, összetettebb. Sajnos ezt az összetettséget, az utóbbi egy évtizedben rohamosan (román és magyar részről egyaránt) változó nemzetképeket-nacionalizmusokat, a modernizációs stratégiákat, valamint a modernizációs stratégiák visszavételét egyáltalán nem sikerült megmutatni. Elsősorban azért nem, mert a filmkészítők nem tértek le a magyar társadalomtudomány által már bejárt, kitaposott útvonalakról.
Bukarestben megszólalnak az állampolgársági népszavazást gyerekfejjel megélő magyar egyetemisták, de a stáb nem jut el azokig a román egyetemistákig, akik sokkal messzebbre látnak a magyar–román erőviszonyoknál (nagy valószínűséggel nem is ismerik ezeket), akik európai útvonalakon keresztül hagyják el Romániát vagy térnek oda vissza. Akik Magyarországot, a magyarokat, Kelet-Európát is egészen más dimenzióból látják. Ők ma a román társadalomalakítás úttörői, a román nacionalizmus kritikusai, vagy éppen a román nacionalizmus újraírói, egy másfajta radikalizmus képviselői.
Kolozsvár is csak a kiemelt, untig ismételt, éppen ezért túl sok tartalommal már nem bíró szimbolikus tereivel (a Mátyás-szobor körzetével) szerepel, de nem jelennek meg a román–magyar találkozások helyei, a Tranzitház, az Ecsetgyár, az egyetemi kollégiumok dzsungele, a városperem lakónegyedei. És ugyanígy: Gyulafehérváron követhető a december elsejei egyesülés ünnepi, megmosolyogtató vagy éppen riasztó román trikolóros felvonulás, a nagyon régi nacionalizmus nosztalgia-délutánja. De pont az nem látható, ami ennek a városnak a nagy botránya: hogy mi van itt a magyar műemlékekkel.
Mindezt annak a rovására írhatjuk, hogy a film készítői nem rendelkeztek valódi helyismerettel, nem készültek eléggé erre a mozgóképes önvizsgálatra. Nem jutottak el Marosvásárhelyre, Temesvárra, Máramarosszigetre, Brassóba (sváb–szász–zsidó–roma soknemzetiségű emlékhelyekre, az etnikai együttélés megannyi példaterületére) – mondjuk azt, hogy nem volt rá idő, keret, energia.
Ettől még működhetne is akár a dokumentumfilm. Van azonban néhány olyan aránytalanság, megmutatkozik olyanfajta információhiány, amit már nehezebb megmagyarázni. A román nacionalizmus megjelenik a maga zsigeri formájában, a magyarról viszont egyáltalán nincs szó. A székelyföldi „nemzetépítés” mibenlétét, működését meg sem kísérlik bemutatni, megértetni a film készítői: a zászlómozgalomtól a rovásírásos kampányokig vagy a székely tankönyvig semmi sem kap helyet. Kritika éri a romániai történelemtankönyveket, de nem említik, hogy van külön kisebbségi történelemtankönyv, földrajztankönyv – az utóbbiban pedig túlteljesítik a romániai magyar helységnevek átírását, vagyis sok olyan földrajzi nevet is lefordítottak, amelynek nem volt korábban magyar neve.
De a legfeltűnőbb az, hogy a film két szélsőséges szereplővel indít: a román Új Jobboldal képviselőjével és Csibi Barnával, akinek a kilétét nem közlik az alkotók, csak a film utolsó tíz percében. Csibi kétszer is szerepel a filmben, archív felvételen (amikor egy utcai akció során rituálisan felakasztja a román nemzeti hősként számon tartott Avram Iancut formázó bábut) és megszólalóként is. Egyszer sem hangzik el, hogy a férfi a Székely Gárda tagjaként vált ismertté, holott az archív felvételen egyenruhában látható. Nincs szó arról, hogy ugyanez a Csibi Barna vett részt a csíkszeredai antiszemita akcióban: „szégyelld magad, zsidónál vásároltál” feliratú plakátot ragasztott ki több társával. Galán Angéla békésen sétál mellette, és bólogat, amikor a székely gárdista arról elmélkedik, hogy a magyaroknak nincs „erős területi tudata”, és a „férfiösztön azt mondja, hogy a területet meg kell jelölni”.
Lehet, hogy mindezeknek a konfliktusgócoknak a feltárásához, láttatásához ez a film nem elég merész, vagy az alkotók nem tartották (szerintem helytelenül) a román–magyar kapcsolatokat érintően lényegesnek ezeket az aspektusokat. Ám még ha az volt is a cél, hogy az utcai, városperemi villongások és egymásra találások nehezen dokumentálható világa helyett egy csevegősebb-bólogatósabb, békésebb dimenziót mutassanak be, akkor is csonka ez az alkotás. Az Erdély iránt elkötelezett magyar akadémiai szféra mellett én például nagyon szívesen hallottam volna a román akadémiai szféra képviselőit is, hogy a legismertebb nevet mondjam, például Lucian Boiát és tanítványait. Amit ez a film láttat, az nagyjából annyi, amennyit mi magyarok látni tudunk és akarunk, amit magunknak vetítünk. A valóság azonban ennél sokkal rémisztőbb – és biztatóbb is ugyanakkor. Ahhoz, hogy sejteni lehessen a valót és a jövőt, perspektívát, eszközöket kell váltani, és sokkal mélyebbre menni.
