magyarnarancs.hu: 1976-ban, 18 évesen érkezett Magyarországra Bissau-Guineából. Hogyan ment a beilleszkedés?
Cake-Baly Marcelo: Simán. A Hámán Kató Közgazdasági Szakközépiskolában érettségiztem, a kollégiumban magyar diákokkal laktunk együtt, mindenki barátságos volt, sokat szórakoztunk együtt, körbejártuk a várost. Ártatlan fiatalok voltunk, sok pénz nem volt a zsebünkben, de életvidámak voltunk, máig szívesen emlékszem vissza ezekre az időkre. Más volt a társadalom is, a szemlélet.
magyarnarancs.hu: Az érettségi után hogyan alakult az élete?
CBM: Jelentkeztem a Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetemre, majd a diploma után az OTP központjában kezdtem dolgozni. Ott is nagyon barátságosak voltak a kollégák, az osztályunkon két szobában körülbelül 10 ember dolgozott együtt, befogadó volt a légkör. Aztán mégis elküldtek, számomra máig tisztázatlanok a körülmények, nem tudom, kinek volt igaza. Az indok az volt, hogy a szakszervezet nem nézte jó szemmel, hogy nem vagyok magyar, azt mondták, külföldiként nem dolgozhatok magyar pénzintézetnél.
| ||
MN: Így lett villamosvezető?
CBM: Az OTP után különböző helyeken dolgoztam, utoljára 2002-ben veszítettem el a munkahelyem, utána három évig nagyon sok helyre küldtem el a szakmai önéletrajzomat, és az a megaláztatás, amin végigmentem, megdöbbentett. Ezért úgy döntöttem, eldobom a büszkeségem, és bár távol áll a végzettségemtől, jelentkeztem a BKV-hoz. Itt nem éreztem a megkülönböztetést, szívesen fogadtak, elvégeztem a tanfolyamot és bizonyítottam, hogy mindent meg tudok tanulni, ami ehhez szükséges. 12 éve dolgozom itt.
MN: Mit ért pontosan a megaláztatás alatt?
CBM: Például azt, hogy ahogy elküldöm az önéletrajzomat valahová, meglátják a végzettségemet és hogy hol dolgoztam, abban a pillanatban csörög a telefon, de amint megjelenek, megváltozik minden. Volt, ahonnan egyszerűen kirohantak. Máshol kulturáltabb volt a helyzet, de érzi azt az ember, amikor csak formális beszélgetésről van szó, mindenben megállapodunk, még a bérben is, aztán azt mondják, majd hívnak, és soha többé nem hívnak. Egyszer a NAV is hirdetett az ellenőrzési osztályon állást, gondoltam, jelentkezek, hiszen van tapasztalatom a számviteli ellenőrzések készítésében. Hívtak is, elmentem az állásinterjúra, mikor megérkeztem és látták, hogy fekete vagyok, azt mondták, várjak, megnézik itt van-e az osztályvezető. 5-10 perc múlva visszajött a hölgy és mondta, hogy sajnos nincs itt, de holnap visszahívnak. Azóta is hívnak. Megrázó volt, hogy egy állami vállalatnál, ahol egy értelmiségi ember a tudását használhatta volna, esélyt sem adtak.
MN: Ennek ellenére maradt, és megszerezte a magyar állampolgárságot is.
CBM: Igen, 1995-ben szereztem meg. Én már előtte is magyarnak tartottam magam, de azóta papírom is van róla.
MN: És most egy filmplakátról néz vissza a járókelőkre. Hogyan került Vranik Roland filmjébe?
CBM: A kollégáim mondták is, mikor kikerültek a plakátok, hogy velem van tele az utca. Ez is egy véletlen volt. Egy délelőtt a hatodik kerületen sétáltam át, elmentem egy kávézó előtt, ahol Roland ücsörgött. Utánam szaladt, és elmondta, hogy ilyen és ilyen elképzelése van, és azt szeretné, hogy játsszak a filmjében. Megkérdeztem, miről szól, elmesélte, én pedig mondtam neki, tudod mit, ezt ingyen is elvállalom. Hát így kezdődött.
MN: Teljesen amatőrként mennyire volt nehéz beletanulni a szerepbe?
CBM: A Shirint játszó Arghavan és én voltunk amatőrök, de mellettünk legalább 15 hivatásos színész volt még, őket figyeltem folyamatosan, nagyon sokat tanultam tőlük. Voltak tréningek is a forgatás közben, sok mindent együtt tanultunk meg. Az első három nap után már egészen jól belejöttem. A legnehezebb az volt, hogy valamit egymás után tízszer is fel kellett venni, hogy olyan legyen, amilyennek a rendező kitalálta. Nekem pedig mindig ugyanazokat a mozdulatokat kellett produkálni, újra és újra, még ha közben meg is untam. És ott voltak még az intim jelenetek is, azoktól is féltem, de a film része volt, muszáj volt eljátszani. Megoldottuk.
| ||
MN: Mi az, amit bele tudott tenni a filmbe, a karakterbe, saját élményeiből, tapasztalataiból?
CBM: Amiket Wilson átélt, azokat majdnem mind átéltem én is. Azt nem, ami csavar a történetben, de a többit igen, ami a munkával vagy az adminisztrációval kapcsolatos nehézség volt, meg a bürokratikus dolgokat. És rájöttem, hogy az a probléma, amit el kell játszanom, az nekem is benne volt a mindennapjaimban, így ahhoz nem kell semmilyen tudományos módszer, hogy jól eljátsszam. Csak azokat az érzelmeket kellett belevinnem, amiket én is megéltem. Beletettem, aki én vagyok. Wilson tulajdonképpen a tükörképem lett.
MN: A filmben Wilsont a közvetlen környezete, a barátai, a szomszédjai, úgy tűnik, teljesen elfogadják, akik nem ismerik, azok viszont kirekesztően bánnak vele, megjegyzéseket tesznek rá. Ezt is megélte?
CBM: Ezt is, de ez nem magyar probléma, ez egész Európára vonatkozik. Majdnem három évet éltem Belgiumban, ott ugyanezekkel kellett szembesülnöm, sőt, a belga rendőrséggel nehezebb dolgom volt, mint Magyarországon. Pedig semmit nem csináltam. Egyszer például sétáltam Brüsszel belvárosában, sok-sok turista volt körülöttem, amikor lefékezett mellettem egy rendőrautó, körbevett három rendőr, kiszedtek a tömegből és igazoltattak. Nem értettem, miért engem? Lehetett volna a fehér emberek között is egy bűnöző, de engem szúrtak ki, mert fekete vagyok. Ehhez hasonlót sokszor átéltem, ott még inkább, mint Budapesten.
MN: A filmben is van egy hasonló jelenet, amikor a Bevándorlási Hivatalban érdeklődő Wilsonnak az ügyintéző azt mondja, várni kell az állampolgársághoz szükséges papírokra, főleg akkor, ha azt csak egy afrikai kérte. Wilson akkor rettentő mérges lesz, ki is vezetik a hivatalból.
CBM: Ez is 100 százalékban megfelel a valóságnak, egy fehér ember, bárhonnan jöjjön is, hamarabb megkapja az állampolgárságot, mint egy fekete. Nekem is három évet kellett várnom arra, hogy állampolgár lehessek, holott volt munkám, családom, letelepedtem, minden papírom megvolt, évek óta itt éltem már. Benne van a levegőben ez a megkülönböztetés, de ahogy mondtam, nemcsak itt, Franciaországban vagy Belgiumban ugyanígy. És ha valaki azt érzi, hogy azért különböztetik meg, mert fekete, akkor persze, hogy felmegy benne a pumpa.
| ||
MN: A megkülönböztetés és a kirekesztés szempontjából mennyit változott a társadalom a 2015-ös menekülthullám óta?
CBM: Nem nekem kell megmondani, hogy a társadalom változott-e, azt már a közvélemény-kutatások is megmondták. Egyébként mindig lesz olyan része a lakosságnak, akiknek szimpatikusak a menekültek és lesz, akiknek nem, attól függetlenül, hogy az országuk be akarja-e őket fogadni vagy sem. Ráadásul ott vannak azok a rosszfiúk is, akik mindezt kihasználják és robbantanak, miattuk gondolják azt sokan, hogy aki migráns, az csak rossz lehet. Ha jön velem szembe az utcán, mit lát rajtam is? Itt van valaki, aki nem fehér, ez biztos a migráns. A gyerekeimet, akik magyar állampolgárok, de a bőrszínük alapján mégsem 100 százalékban magyarok, migránsnak látja mindenki. Ez mindenkit negatívan érint, aki évtizedek óta itt él, azt is.
MN: Ezzel kapcsolatban is van személyes tapasztalata?
CBM: Egyszer például álltam a buszmegállóban, ahol ugye nem lehet dohányozni. Egy fiatalember állt mellettem, rágyújtott, és a 10-15 perc alatt, amíg vártunk, 4-5 cigit biztosan elszívott. Ott a megállóban. Fújta rám a füstöt, erre mondtam neki, hogy légy szíves, menj arrébb. Erre azt mondta nekem: én itthon vagyok, te bevándorló vagy, a tengeren keresztül jöttél, jobb lett volna, ha belefulladsz. Néha az utcán is megszólítanak: hé, te néger, mit keresel itt, miért nem mész haza? Vannak ilyenek, de nem lehet általánosítani.
MN: Megfordult a fejében, hogy hazamegy?
CBM: Az életemben sok minden véletlenségből alakult úgy, ahogy, mint ez a film is, vagy hogy Magyarországra kerültem. Szeretem ezeket a véletleneket. 30 éve dolgozom Magyarországon, fizetem az adót, itt van a lakásom, a családom, ott, Bissau-Guineában nekem nincs már semmim, ebben a korban mit is kezdenék ott? Úgy maradtam itt, hogy élve vagy halva, de én már itt vagyok.
| Névjegy Dr. Cake-Baly Marcelo 1958-ban született Bissau-Guineában. Négyéves volt, amikor kitört a függetlenségi háború. 14 évesen ő is, mint minden fiú, beállt az önkéntes hadseregbe. Később Szenegálba került egy bentlakásos iskolába, majd a háború végével hazatérhetett Guineába, ahol ajánlottak neki egy mezőgazdasági mérnöki ösztöndíjat, így került 1976-ban Magyarországra. Az érettségi után elvégezte a közgazdaság-tudományi egyetemet, később a brüsszeli szabadegyetemre járt. Jelenleg forgalomirányítóként dolgozik, 1995 óta magyar állampolgár. |
A fotókat Németh Dániel készítette.
