A weimari korszak német kabaréinak világát, a viktoriánus fülledtséget, a hetvenes évek punkéráját és Tim Burton horrorrajzfilmjeinek hangulatát egyszerre megidéző The Tiger Lillies a múlt hét végén két egymást követő napon adott koncertet a Trafóban - mindkétszer telt ház előtt. A Sziget Fesztivál Magic Mirror sátrában és a Színházi sátorban is láthattuk már a kasztrált hangon éneklő Martyn Jacques dadaista-anarchista beütésű trióját, akik nem csupán koncerteket adnak, de színházi darabokban, filmekben, performanszokban is közreműködnek. Nálunk idén, az Örkény Színházban Jógyerekek képeskönyve címmel bemutatott sokkopera miatt lettek népszerűbbek, amit Jacques és zenekara Heinrich Hoffmann XIX. századi német orvos Struwwelpeter (Kócos Péter) című mesekönyvéből írt - nálunk Parti Nagy Lajos fordításában, Ascher Tamás rendezésében, zenés darab formájában látható. A második koncertnapon az Örkény Színház színészei együtt énekeltek el két horrorisztikus gyerekdalt a zenekarral a darabból, hogy hozzáadják az amúgy is sötét, teátrális rémálomhoz a hazai színeket.
Az 1989-ben alapított brit zenekar fennállása óta huszonhét lemezt, valamint számos DVD-t adott ki. Utóbbiak közül a 2006-os Mountains of Madness című szürreális performansz emelkedik ki: ezt az Einstürzende Neubauten zenészével, Alexander Hackével közösen készítették, Danielle De Picciotto rajzaival és látványterveivel. A szakmai sikerek nem (a The Gorey End című albumot például Grammy-díjra jelölték), de az úgynevezett világsztárság elkerülte őket. Martyn Jacques énekes-harmonikás, Adrian Huge dobos és Adrian Stout nagybőgős ennek ellenére szorgalmasan járja a világot, és mindenhol meghökkentik a közönséget az Anglia sötét bugyrairól, öngyilkosokról, prostituáltakról, bűnözőkről, kábítószeresekről és egyéb áldozatokról szóló dalaikkal, amelyeket időnként gumicsirke-, illetve játékbaba-dobverőkkel, fűrésszel és iszonyú hangokon adnak elő. A koncertek előtt Martyn Jacques-kal beszélgettünk.
*
Magyar Narancs: Húsz éve létezik a zenekar, hogyan tekintesz vissza a megalakulás körülményeire?
Martyn Jaques: Emlékszem, húsz éve feladtam egy hirdetést az újságban, hogy dobost keresek. Adrian, a mostani dobosunk jelentkezett egyedül, és megkapta a munkát. Egyébként előtte hat hónappal kezdtem el harmonikán játszani, meg hét évig tanultam operaéneklést, hangképzést, ezen a furcsa magas hangon, amit kasztrált hangnak hívnak. Ezzel a tudással akartam kezdeni valamit.
MN: Semmi ideológia?
MJ: Hát, csak annyi, hogy játszani a harmonikán, énekelni a bizarr hangomon, és világhírűnek lenni. Nem jött be, de esküszöm, hogy ez volt a tervem. A téma, amiről énekelünk, adott volt: évekig a Sohóban laktam Londonban, körülbelül olyan figurák között, akikről a dalok szólnak. A kitaszítottak, a társadalmon kívüliek a mi témánk, az előadásmód meg magáért beszél - talán ezért sem vagyunk túlságosan népszerűek.
MN: Igaz, hogy botrányos gyerek voltál?
MJ: Nem voltam rossz gyerek, inkább egyetemista koromban kezdtem csúnya dolgokat művelni. Női ruhákba öltöztem, úgy jártam az utcán meg iskolába. Meg voltak rondább dolgok is, egyszer levágott disznófejet helyeztem el az egyetem kápolnájának az oltárán, a szájában cigarettával. A dohányzás ártalmaira szerettem volna felhívni a figyelmet. Ezért aztán ki is rúgtak.
MN: A későbbiekben nem találkoztál a tanáraiddal?
MJ: Nem, hál' istennek, de valóban érdekes lett volna, ha a hittantanár érdeklődéssel végignéz egy Tiger Lillies-koncertet.
MN: Miért erről a virágról nevezted el a zenekart?
MJ: Mert olyan gyönyörű, ellentmondásos neve van. A vad tigris meg a szelíd liliom együtt nagyon szép. A prostituáltak jutnak róla eszembe, akik tigrismintás, testhezálló dresszben járnak, közben kecsesek is. Meg elég hangzatos név is, nem?
MN: Sok prostituáltat ismersz?
MJ: Ha ezt úgy érted, hogy voltam-e strici, akkor nem, de meglehetősen sok barátom akad köztük. Megrendítő és kiszolgáltatott az életük, a történetük, ahogy az alvilágban a legtöbbeké. A Sohóban laktam évekig, és akkor kötöttem velük barátságot; számos dalt is írtam róluk természetesen. Nem is tudom, gondolkodtam már egyébként, hogy honnan a kötődésem a "rossz lányokhoz", talán az anyám miatt. Anyám nem volt vallásos, de az ötvenes évek nőgenerációjához tartozott, akik még szexuális elnyomásban éltek, és nem lehettek szabadok. Nagyon puritán és konzervatív volt, én meg ebben a visszafogott társadalomban éltem gyerekkoromban, biztosan ezért érdekelnek annyira az extremitások, és ezért vagyok magam is excentrikus.
MN: Mi volt az első zene, amiért odáig voltál?
MJ: Ahogy a bátyám énekelte a bányászdalokat. Gyönyörű volt. Látom magam előtt a nagy, erős, imbolygó alakját, ahogy mély hangon dörmögi ezeket a nótákat. Nagydarab fiú volt, az a típus, aki megmenti az emberek életét, amikor bányakatasztrófa van. Az ilyen dolgok nagy hatással voltak rám.
MN: Színházzal mióta foglalkozol?
MJ: A megalakulásunkat követő első tíz évben csak zenekarként léptünk fel, utána fordultunk a színház felé. Először zöld ruhában, hárommellű nőként léptem színre. A Fungus the Bogeyman című előadásban alakítottam a főhős "gyönyörű" feleségét, Mildew-t. Ken Campbell rendezte az előadást 1995-ben. De sajnos nem látszottak a melleim a harmonikától, amin közben játszottam. Nagyon szerettem a színházat korábban is, hiszen lényegében színház által inspirált zenéket játszottunk, például Brecht Koldusoperáját vagy a Lotte Lenyát. Ettől persze még nem gondoltam, hogy színházat fogok csinálni, de különféle producerek hallgatták a koncertjeinket, és azt mondták, hogy jó lenne, ha színházi előadásokhoz is készítenénk zenét. Mi meg hallgattunk rájuk. Imádok színházban játszani, jobban szeretem, mint a koncerthelyeket, mert inspirálóbb környezet, sminkelhetem magam nyugodtan, kosztümöket vehetek fel, eltérhetek a forgatókönyvtől, ha akarok, és a közönség is valahogy jobban koncentrál, nem jár ki a büfébe. Meg szeretem a változatosságot, hogy a világ különféle színházait megismerhetem Oroszországtól Amerikáig. Mindenhol megértik, amit csinálunk, és mindenhol hozzáadják a magukét, így öregbítjük a Tiger Lillies hírnevét. Persze kapunk kíméletlen kritikákat is: olyanokat mondanak, hogy sátánisták vagyunk, és ez micsoda hülyeség.
MN: Apropó, hogyan határoznád meg magatokat azok számára, akik még nem láttak Tiger Lilliest? Mire készüljenek?
MJ: Hát, azok vannak többen sajnos, de nem tudom, mivel kecsegtethetném őket. Semmi jóval, azt hiszem.
MN: Sok sztár rajong értetek.
MJ: Általában a baloldali érzelmű művészek szeretnek bennünket, akiknek van empátiájuk a marginálisan élők iránt. Marilyn Manson például, meg a Franz Ferdinand. Azon tűnődtem, hogy a Manson, az tisztára olyan, mint az én rockverzióm, már lassan olyan kövér is lesz, meg ugyanúgy festi magát.
MN: A zenétek és a szövegeitek viszont jobbak, csak kevésbé médiakompatibilisek. Mégis, mi volna, ami meghatározza szerinted a stílusotokat?
MJ: Köszönöm a dicséretet. Nem érdemeljük meg. Majd meglátod, mi lesz a véleményed a koncert után. Azt hiszem, sátánista folkzenét csinálunk, ez hangzatos is, de tényleg nem megy nekem a definiálás, inkább azt mondanám, melyek azok a meghatározások, amik eddig tetszettek a mások által kitaláltak közül. Az alternatív, autentikus, perverz kabaré Keresztapái. Ez a legjobb. Kasztrált bűnöző blues. Ez sem rossz, bár nem vagyok kasztrált meg bűnöző sem. Aztán "a világsztárok kedvenc zenekara", ami nem biztos, hogy igaz, mert én még nem sok sztárt láttam a koncertjeinken.
MN: Tán legsikeresebb színházi verziótok a Kócos Péter című junkopera, amelyet 2006-ban újítottatok fel. Hogyan találtátok meg ezt a XIX. századi, kegyetlen pedagógiai történetet?
MJ: Megint csak a producerre fognám, aki látott annak idején, zöld ruhában, három mellel, és mondta, hogy van ez a gyerekkönyv, meg kéne zenésíteni. Tetszett az ötlet, kaptam rajta, és írtam egy dalt a kedvenc versemre a Rémnyisszantóról. Aztán megkért másokat is, hogy egy-egy verset zenésítsenek meg, de annyira nem tudta egyeztetni őket időben, hogy végül az összes dalt velem íratta meg. Aztán találtunk egy rendezőt, és onnantól biztos volt, hogy elkészül a darab.
MN: Láttad a magyar verziót?
MJ: Sajnos csak DVD-n, meg itt próbáltunk egy keveset a mai koncert előtt a színészekkel, de elég izgalmasnak néz ki, és nagyon vicces. Megláthatod hamarosan, hogy sikerült az együttműködés.
MN: Tulajdonképpen most turnén van a zenekar?
MJ: Amióta megalakultunk, folyamatosan turnén vagyunk, nem tudunk a seggünkön ülni. Most Romániába megyünk, aztán Münchenbe, majd Los Angelesbe és Ausztráliába. Szeretem a változatosságot, szeretek más városokban sétálgatni.
MN: Nem megerőltető ez a te korodban?
MJ: Mindig alszom egyet ebéd után, vagy sétálok egy pihentetőt, mint ma is a pesti Duna-parton. Képzeld, jövök-megyek ábrándosan, aztán kiderült, hogy ez nem is olyan rakpart, mint gondoltam, rajtam kívül autók is száguldoznak ott. Most vagyok ötvenéves, szeretnék még vagy huszonöt évet végigsétálgatni a színpadon, és nagyon remélem, hogy ott is fogok összeesni holtan.