Kishalak

A szólamokban a takarékszövetkezeteket mindenki pártolja, a kormány fel is tõkésítené õket - ám valójában nemigen látszik a tényleges növekedési potenciál.

Az elsõ három negyedév adatai szerint imponáló eredményt értek el a takarékszövetkezetek: összesített mérlegfõösszegük több mint négy százalékkal nõtt, és valamelyest a vállalkozói hiteleiket is bõvíteni tudták. A lakossági hitelekben volt ugyan némi visszaesés, de az év végéig a devizahitelek végtörlesztéséhez nyújtandó forinthitelekkel az is pozitívba fordulhat. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a bankok minden mutatója általában zsugorodásról árulkodik, akkor a takarékok jelenleg a hitelintézeti szektor legeredményesebb szereplõinek nevezhetõk. Igaz, a kormány ambiciózus elvárásaitól ez az eredmény még messze van. Több mint egy éve fogalmazta meg Orbán Viktor, hogy a mérlegfõösszeg alapján most ötszázalékos piaci részesedésû szövetkezeti hitelintézetek súlyát tíz éven belül két-háromszorosára kellene emelni, amit kölcsöntõke formájában az állam százmilliárdos nagyságrendben segítene - utóbbiból máig semmi nem valósult meg. Pedig a szövetkezetek nagyobb szerepvállalása valóban nem elképzelhetetlen, Nyugat-Európában a 30-40 százalékos piaci részesedésük sem ritka. A helyi igények szinte kizárólagos kiszolgálása, a (kis)települések viszonyaihoz való rugalmas alkalmazkodás, a személyes ügyfélkapcsolat, a konzervatív hitelezési politikától nem független "válságállóság" mind mellettük szól. Mivel a takarékszövetkezetek belföldi megtakarításokat közvetítenek, mûködésük sokkal stabilabb - bár az ország természetes külsõ forrásigénye miatt a nagy bankokat értelemszerûen nem helyettesíthetik.

 

Hátramenekülnek

Pillanatnyilag reménykeltõ eredményeik mellett ugyanakkor tágabb kitekintésben a súlyvesztésük folyamata is látható. A mérlegfõösszeg alapján vett ötszázalékos részesedésük éppen javulást mutat, de ez az érték hat, tíz évvel ezelõtt hét százalék is volt. A húsz évvel ezelõtti hárommillió ügyfélbõl mára egymillió maradt, a kétmillió szövetkezeti tagból pedig alig 80 ezer. Míg a vállalkozói hitelezésbõl szakított négyszázalékos részesedésük stabilnak tûnik, a lakossági hitelek tíz évvel ezelõtti 23 százalékos részaránya mára hat százalék körül van, és a lakossági betétállomány ötöde helyett a hatoda felett diszponálnak. Ráadásul a mostani növekedési lehetõség a takarékszövetkezetek számára afféle kegyelmi pillanat: a devizahitel-kiváltáson túl az is nekik kedvez, hogy a nagy bankok éppen szûkítik a hiteltevékenységüket, és arányaiban a szövetkezetekre jutó bankadó is kisebb, mint a részvénytársasági bankoknak. Viszont a konkurencia egy esetleges kormány- vagy akár csak kormányzati irányváltás után újra teljes fegyverzetben jelenik meg a piacon.

 

Az sem jelenthetõ ki, hogy a takarékszövetkezetek növekedését pusztán a tõkeellátottságuk fékezi, hiszen a tõkemegfelelésük most is a törvényi minimum majdnem duplája (15,14 százalék), ami bõven a szektor átlaga felett van. Már-már legendás az a 600-700 milliárdnyi szabad forrásuk, amellyel nem kezdenek semmit (480 milliárd például állampapírban áll), és amelynek "becsatornázására" szinte minden hónapban születik valamilyen kormányzati ötlet.

 

 

Fotó: Sióréti Gábor

 

 

 

Az egyik probléma, hogy a takarékszövetkezetek növekedési kényszere alapjában identitászavaros állapot. Európában a szövetkezetek 150 éve azért jöttek létre (hitelszövetkezet néven), mert a profitorientált bankok ezernyi kistelepülésre nem mentek el, és az ott lakóknak nem nyújtottak szolgáltatásokat, mivel üzletileg nem érte meg. A piaci rés megszüntetésére a helyiek maguknak alakítottak helyben kis, egyesületi jellegû pénzintézeteket. Az ügyfelek tehát maguk voltak a tulajdonosok (tagok), maguk közül választották ki a vezetõket is. Ezért alakult ki a máig érvényes "egy tag - egy szavazat" szabály: mindenkinek ugyanannyit ér a szava, függetlenül a tulajdoni részesedéstõl (amelyet az ún. részjegyek száma fejez ki). A szövetkezeteknek nem a profitszerzés volt a feladata, hanem a lokális szolgáltatásnyújtás, és ha volt is nyereség, azt a falu támogatására fordították. Ez a funkció olyan nélkülözhetetlennek bizonyult, hogy miután Magyarországon 1953-ban a letûnt "maszekvilág" utolsó képviselõiként megszüntették a hitelszövetkezeteket, négy évvel késõbb - amikor egyértelmûvé vált, hogy a központilag irányított OTP képtelen átvenni a helyüket - újra engedélyezték a megalakulásukat, csak immár takarékszövetkezet néven (és természetesen helyi pártirányítással). A takarékok máig õrzik alapvetõ jellemzõjüket, a személyes ügyfélkötõdést - ezt szimbolizálja a "nem hívószám, hanem név alapján szólítjuk az ügyfeleket" szlogen. Az ismertségbõl adódóan jóval kevésbé körülményes a hitelképesség-vizsgálat, egyszerûbb az esetleges átütemezés, és persze annak a kisvállalkozásnak is juthat forrás, amelyet már minden bankból elzavartak. Ám hiába, hogy a szövetkezeteket a piaci rés kitöltése, nem pedig a profit- és növekedéskényszer hívta életre, a piaci versenyt mára nem tudják elkerülni. A bankok a 20. század közepétõl Európában, a rendszerváltás után, de fõként a 2000-es évek óta pedig Magyarországon is megjelentek a kistelepüléseken is. Elcsábították a kevésbé jól eleresztett ügyfeleket is, továbbá a helyiek is gyakrabban jártak a városba, az internet elterjedésérõl nem is beszélve.

 

A szövetkezeti szektor részesedését megõrzõ, sõt bõvítõ európai országokban a megoldást a koncentráció és az integráció jelentette: a legkisebb egységek összeolvadtak, és a teljes szektor létrehozta központi intézményrendszereit. Utóbbi meghatározó eleme az a szövetkezeti tulajdonú csúcsbank, amelyik az egységes üzletpolitika kidolgozásával, szervezéssel, tõkemenedzseléssel segíti a hálózat elemeit, amellett kereskedelmi bankként jelentõs profitot termel (például a nálunk virtigli kereskedelmi bankként mûködõ Raiffeisen anyacége odahaza az osztrák szövetkezetek csúcsbankja). Azaz miközben az egyes, helyi kistulajdonosok kezében lévõ takarékszövetkezetek megõrzik autonómiájukat, együtt szinte úgy mûködnek, mint egyetlen, bár hatalmas fiókhálózattal rendelkezõ nagy bank. E modell eredményeként a szektor piaci súlya Franciaországban 44, Hollandiában 39, Finnországban, Ausztriában 33, Olaszországban 30, Svájcban 19, Németországban 16 százalékos.

 

Külön utak

Magyarországon viszont ez az átalakulás csak félig-meddig zajlott le. Fúziók ugyan történtek, és vannak mostanában is - a 90-es évek eleji 260 takarékszövetkezetbõl mára 132 maradt -, de például a fiókokban dolgozó alkalmazottak átlagos létszáma sokkal kisebb, mint a sikeres nyugat-európai szövetkezeteknél. A csúcsbank Takarékbankot is létrehozták már 1989-ben, ám a bankkonszolidációt õ sem kerülhette el. Az így kapun belülre került állami tulajdonos viszont utóbb privatizálta a részét, így a többségi tulajdonos a német szövetségek csúcsbankja lett, és a kiszolgáló funkció helyett a kereskedelmi banki mûködés lett az elsõdleges. A takarékok 2004-re kerültek újra többségbe, azóta a késedelembõl adódó hátrányt próbálják ledolgozni. Nagy különbség, hogy a szövetkezeti tagok száma nagyon alacsony, és noha vannak még többezres, tízezres takarékszövetkezetek, a többségnél a törvényi minimum 200 körül alakul, azaz az eredeti küldetés, hogy az ügyfelek a tagok legyenek, mára alig érvényesül. Ezt jórészt magyarázza, hogy a "mozgalmi" jelleg az ország szocialista múltjából adódóan jóval kevésbé érvényesül, mint az ebbõl a szempontból töretlen fejlõdésû európai országokban. "A kétmillió egykori tag nagy része már meghalt, a fiatalokat pedig nem érdekli - magyarázta lapunknak Kiss György, a Pécsi Tudományegyetem oktatója, a Dél-dunántúli Takarékszövetkezetek Szövetségének titkára. - Nyugaton a közgyûlés szinte népünnepély. Nálunk évente minden faluban részközgyûlést tartani, a szövetkezet helyzetérõl beszámolni, ahol esetleg a tagok még kérdeznek is, hát ez mind olyan macera a nagy hatalmú szövetkezeti elnököknek, amire nincsen szükségük. Már nemcsak az igazgatóság és a felügyelõbizottság tagjait jelölik õk, hanem szinte õk választják a tagokat. Úgy gondolják, ha már õk csinálják, akkor az az övék."

 

E gondolkodásmódot látszott alátámasztani a néhány éve elindult átalakulási folyamat is. Ennek egyik ága, hogy a nagyobb, sikeresebb takarékszövetkezetek közül három (Pannon, Kinizsi, Mohácsi) az addig is a legtöbb részjegyet birtokló vezetõk irányításával részvénytársasággá alakult. Az átalakulás (melynek persze feltétele a minimum kétmilliárdos tõke megléte a szövetkezeteknek elõírt minimum 250 millió helyett) logikus magyarázata, hogy így lehetõvé válik a tõkebevonás, ezáltal a gyorsabb fejlõdés, hiszen senki nem rak be addig pénzt, amíg a szavazata a betét nagyságától függetlenül "egyet" ér. Másrészt persze lehetõvé válik, hogy az addig felhalmozott eredménytartalékot nevesítsék, majd részvény formájában kiosszák, ami a legnagyobb tulajdonosoknak akár hatalmas summát is fialhat - és persze késõbb a szövetkezetekre jellemzõnél jóval nagyobb lehet az osztalékfizetés is.

 

A másik, ettõl független mozgolódás a Buda-Cash Brókerházhoz kapcsolódó intézmények és személyek által levezényelt hálózatszervezés volt. Elsõ lépésben egy takarékszövetkezetet alakítottak bankká (DRB Dél-dunántúli Regionális Bank), majd további hat takarékszövetkezetben szereztek többségi befolyást. A szervezkedésrõl elõször a HVG tudósított, de utóbb a vezetés a nyilvánosság elé állt, mondván, a szövetkezetek összevonásával regionális kis bankok hálózatát kívánják létrehozni, a késõbbiekben akár tõzsdei bevezetéssel.

 

Az egyébként magától értetõdõ átalakulással az lehet a probléma, hogy amennyiben a profittermelés válik elsõdlegessé, a hatékonysági elvárás más dimenzióba kerülhet. Jelenleg a takarékszövetkezetek fiókhálózata mintegy 1800 egységbõl áll, ebbõl 1100 olyan településen található, ahol semmilyen más pénzintézet nincsen jelen. Összehasonlításul: a szövetkezeti szektornál négyszer nagyobb mérlegfõösszegû OTP-nek négyszáz fiókja van. A takarékszövetkezetet éppen az különbözteti meg a bankoktól - mondhatni az az egyik értelme -, hogy kevésbé nyereséges egységeket is fenntart. Varga Antal, a legnagyobb tömörülés, az Országos Takarékszövetkezeti Szövetség (OTSZ) ügyvezetõ igazgatója szerint elvileg természetesen létezik a veszély, és ha mindenki átalakulna, akkor egy tõkeerõs kereskedelmi bank felvásárolhatná a részvényeket, és eltûnne a teljes szektor. De egyelõre hárman alakultak át rt.-vé, azok is a meglévõ tulajdonosi körbõl: a névváltoztatáson kívül semmi nem történt. "Ez néhány egyedi eset, és õk is tagjai maradtak az integrációnak. A helyi érdek maradt az elsõ, nem zártak be fiókot. Ha a szövetségben a szövetkezeti forma dominál, néhány rt. elfér" - tette hozzá. A "kiugrások" után egyébként a hitelintézeti törvény idén január óta hatályos módosításában is igyekeztek a befolyásszerzést lehetõvé tévõ kiskapukat bezárni: a felügyelet is keményen ráment az elõírások betartatására, valamint a szövetkezetek alapszabályain az OTSZ is több szigorítást átvezettetett. A szövetkezeti világ erodálódásáról azóta nem is érkeztek hírek. Igaz, az a szabály nem változott, hogy egy szövetkezeti tag közvetett és közvetlen tulajdonában legfeljebb 15 százaléknyi részjegyhányad lehet. Mivel bármekkora arány egyetlen szavazatot jelent, az akár négy (vezetõségi) tag által birtokolt elméleti többség továbbra is csábító lehet a tényleges befolyás megszerzésére - talán nem véletlen, hogy az ilyen helyzetek elkerülésére Nyugat-Európában 2-3 százalékos részjegyplafont alkalmaznak.

 

24. óra

Mindebbõl persze még nem következik, hogy a takarékok egyre nagyobb piaci hányadot fognak elérni. Varga Antal szerint ehhez a legfontosabb az lenne, hogy növekedjen a márkaismertség. Bár a szövetkezeteknek nincsenek milliárdjaik reklámra, a devizahitelek kiváltása erre kitûnõ alkalom. "Most, hogy van a végtörlesztés, Magyarországon mindenki megtudhatta, hogy a takarékszövetkezetek adnak lakáshitelt. A gyenge hitelezésnek semmi más oka nem volt, csak az, hogy a nagyvárosokban, megyeszékhelyeken elmennek a fiók mellett, és nem tudják, hogy ott van internetbank, hitelkártya, minden, ami a bankokban. Most a kollégáink estig túlóráznak, nem tudják kielégíteni a hiteligényeket." Az ügyvezetõ igazgató emellett úgy véli, hogy a legaktívabb szövetkezeteknél, amelyeknek már most is igen kifeszített a tõkehelyzete, valóban szükség lehet pótlólagos tõkére, de általában a tõkeellátottsággal nincsen probléma. A 100 milliárdos kormányzati kölcsöntõkérõl pedig azt mondja: "A végtörlesztés miatt ez még változhat, de most, köszönjük szépen, éppen elég tõkénk van. Úgy volt, hogy felpörög a gazdaság, ahhoz fokozódó hiteligény fog kapcsolódni, ez tõkeigényt keletkeztet, ezért segít a kormány. Egyelõre sajnos ez a pénz nem kellett."

 

Kiss György viszont nem ilyen optimista. Mint mondja, már a hitelkiváltási igényeket sem mindenhol tudják a takarékok kielégíteni. "A nagyobb takarékok eddig is hiteleztek, de õk sem tudják nagyon növelni a kockázatelemzõ képességüket, nincs rá megfelelõ apparátus. A kicsik meg végképp nem mennek bele ilyesmibe, nekik ez túl bonyolult. Van, akinek egyetlen forint kihelyezett hitele nincsen, neki 100 százalék a tõkemegfelelése. Betétet gyûjt, abból állampapírt vesz, kevés emberrel, kevés termékkel, költséghatékonyan elvan, a három fõbõl álló menedzsmentnek ennyi elég is. Ahányszor felmerült, hogy csak kellene valamit csinálni, az volt a válasz, hogy Gyurikám, ennyi nekem elég. Így mondja: nekem! Pedig ez köztulajdon, a mûködtetése közérdek." Szerinte a szövetkezeti jelleget, a tagsági érdeklõdést természetesen lehet és kell is fejleszteni, de az már Nyugaton sem olyan erõs, mint néhány évtizede; tehát nálunk sem az volna a legfontosabb. Ellenben a partikuláris helyi érdekek szerinti máról holnapra élés helyett a szervezetként, modern bankként való együttmûködés erõsítése elengedhetetlen. A csúcsbanknak erõs hatásköröket kell adni, közös termékekre, kondíciókra, technikai háttérre volna szükség, a szavatoló tõke szövetkezetek közötti átcsoportosíthatóságára, kötelezõ intézményvédelemre - sorolja. Az együttmûködési kötelezettség kikényszerítéséhez elõ lehetne írni, hogy a szövetkezeti vezetõk alkalmazásához szükséges felügyeleti engedély (menedzsmentlicenc) ötévente esedékes megújításához kérjék ki a csúcsszervek véleményét. "A takarékszövetkezetek egy kosár bolha, közülük egyet nem lehet megfogni. Amíg ez nem változik, nagyságrendileg nem lehet növekedni."

Az egységesülés egyébként már alacsony fokozaton most is zajlik. A Takarékbank 2008-ban elkezdte kiépíteni a Takarékpont-hálózatot, amelyben a részt vevõ takarékszövetkezetek azonos márkanév és logó alatt, egységes feltételekkel kínálnak lakossági és vállalati termékeket, illetve a közös informatikai rendszernek köszönhetõen képesek egymás ügyfeleinek kiszolgálására is. A csatlakozás önkéntes, így viszont csak a szövetkezetek ötöde jelentkezett, igaz, a résztvevõk adják a fiókhálózat majdnem harmadát.

 

A kedvezményes végtörlesztési lehetõség miatt a novemberi adatok szerint mintegy 20 milliárd forintnyi igény érkezett a takarékszövetkezetekhez. Az érdeklõdés továbbra is nagy, de a legtöbb takarék mostanra el is érte szûkös kapacitásai határát, azaz újabb hitelkiváltási igényeket nem fogad be. Nem úgy tûnik tehát, hogy ez az egyetlen lehetõség az élbolyba repíti a szektort. Dániában, Bulgáriában, Szlovéniában, Romániában vagy Nagy-Britanniában a hitelszövetkezetek piaci részesedése alig egy százalék, míg a Csehszlovákiában az ötvenes években megszüntetett mozgalom az utódállamokban nem is indult újra. A pénzügyi közvetítõrendszer tehát nélkülük is megvan, a bankok úgy-ahogy ki tudják szolgálni a kistelepülések lakosságát és vállalkozásait. Mégis, egy létezõ és minden szempontból pozitív szereplõrõl nálunk kár volna lemondani.

 

Fragmentáció

A takarékszövetkezetek három külön szervezetbe tömörültek. A legtöbben, 108 intézmény az Országos Takarékszövetkezeti Szövetséghez (OTSZ) tartoznak, melynek társadalmi elnöke Demján Sándor. Az OTSZ mûködteti az Országos Takarékszövetkezeti Intézményvédelmi Alapot (OTIVA). Ez némileg a bankok mellett mûködõ Országos Betétbiztosítási Alap és a pénzügyi felügyelet keveréke, amennyiben nemcsak a betétesek kártalanításával vagy tõkejuttatással, hanem a csõdhelyzetek megelõzésével, szakmai tanácsadással, a tagszervezetek vizsgálatával, intézkedések elõírásával is foglalkozik. A másik érdekvédelmi szerv a Takarékszövetkezetek Országos Érdekképviseleti Szövetsége (TÉSZ): azok a tagszervezetek alkotják, amelyek nem kértek az 1993-as állami konszolidációból, és azóta is õrzik függetlenségüket. A 12 takarékszövetkezet intézményvédelmét a Takarékszövetkezeti Intézményvédelmi Alap (TAKIVA) látja el. A Regionális Pénzintézetek Intézményvédelmi Alapja (REPIVA) pedig a Buda-Cash Brókerház érdekkörébe tartozó hat takarékszövetkezetet és egy (szövetkezetbõl alakult) bankot fog össze. A maradék öt takarék egyik alaphoz és szövetséghez sem tartozik - ilyen volt a tavaly fizetésképtelenné vált és felszámolás alatt lévõ Jógazda Szövetkezeti Takarékpénztár. A PSZÁF legutóbbi adatai szerint a teljes szektor mérlegfõösszege 1694 milliárd forint, a csaknem fele-fele arányban lakossági-vállalkozói hitelek 725 milliárdot, a betétállomány 1400 milliárdot tesz ki, melybõl 1214 milliárd lakossági betét.