A tudósok kezdik kapiskálni, hogy a tények miért nem győzik meg az összeesküvés-hívőket

szerző
Hraskó Gábor
publikálva
2018. márc. 07., 18:00
kommentek
8
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A kulcsszavak: backfire és empátia.

Nem egy ismerősöm fordult már hozzám speciális segítségért. Van egy barátja, szomszédja vagy társa, aki meg van győződve róla, hogy a Holdra szállás csak egy mozi volt; esetleg, hogy az oltások autizmust okoznak; vagy hogy a New York-i ikertornyok összeomlását nem repülőgépek, hanem kontrollált robbantás okozta; hogy a globális felmelegedés egy hoax, és kéri, küldjek egy jó weboldalt, ahol megfelelő cáfolatok olvashatók, mert elküldené az illetőnek.

Van egy rossz hírem: ez így nem fog menni!

Az emberek általában nem a tények alapján alakítják ki véleményüket, hanem a véleményükhöz válogatják össze a valós vagy kitalált tényeket. No persze, remélem, hogy nem egyformán követjük ezt az elég elképesztő stratégiát! Amikor a tudós tudóskodik, akkor remélhetőleg éppen azt a kemény munkával tanult képességét használja, hogy lehetőleg a tények vezessék az elképzeléseit, és ne fordítva. Biztos nem sikerül ez száz százalékban, mivel a tudós is emberből van, de a tudomány eredményei azt mutatják, hogy a módszer működik.

Pedig valaha úgy gondoltuk, hogy a tévhitek, összeesküvés-elméletek eltüntetésének legjobb módja, ha megismertetjük az emberekkel a tényeket. Hogy azért hittek ezekben, mert nem állt rendelkezésükre a megfelelő információ. A tudományos ismeretterjesztés, oktatás feladata e szerint az lenne, hogy eljuttassa mindenki számára az információt a tényekről.

Ma sem hisszük azt, hogy a tudásátadás felesleges volna, vagy hogy semmi hatása nem lenne, de a remélt áttörés elmaradt.

Ezt korábban nem hittük volna. De aztán jött egy új szociológiai kutatási irányzat, amely felülírta az elképzelésünket arról, hogyan változtatják meg az emberek a véleményüket. Mit mutattak ezek a kutatások? A rövid válasz az, hogy az emberek véleményét megváltoztatni igen nehéz, majdnem lehetetlen. Persze a hosszabb válasz ennél jóval érdekesebb.

Az első kísérleti eredmények azt sugallták, hogy hiába cáfolunk meg tételes bizonyítékokkal egy hibásan ismert tényt, az embereket ez sok esetben nem hatja meg, sőt ettől még erősebben fognak hinni a tévinformációban. Ez elképesztően elkeserítő. Én magam is csak bámultam magam elé, amikor ezeket a szociológiai cikkeket olvastam. Most akkor mi a fenét kellene tennem tudományos ismeretterjesztőként, szkeptikusként? Hab a tortán, hogy a felfedezett szociológiai jelenség angol nevét – „backfire” – képtelen vagyok magyarra lefordítani. Próbálkoztak mások „visszafelé elsüléssel”, ami borzalmasan hangzik, bár kifejezi, hogy erőlködésünk, hogy megváltoztattuk az illető véleményét, visszafelé sülhet el.

Szerencsére az újabb kutatások árnyalták ezeknek az eredményeknek az értékelését. Ehhez először is fel kellett tenni azt a kérdést, hogy vajon minek a megváltozását mérjük, mit szeretnénk elérni? Nézzük például az oltásellenességet! Úgy tűnik, hogy a szülő, aki tiltakozik az ellen, hogy gyermekét beoltsák, azért teszi, mert azt hallotta, hogy az oltás autizmust okoz. Mit is sugallnak az eddigi szociológiai ismereteink arról, hogy hogyan tudjuk befolyásolni az oltásellenes hozzáállást?

Az információdeficit-modell szerint be kell mutatni neki, hogy rosszul tudja ezt a dolgot az oltások és az autizmus kapcsolatáról (tényleg nincs ilyen kapcsolat, de ez egy külön cikket is megér majd), és akkor majd rohanni fog oltatni a kölköt. A backfire-hatásról szóló ismereteink viszont azt vetítik előre, hogy hiába mutatjuk meg a szülőnek a pártatlan klinikai vizsgálati eredményeket, hiába magyarázzuk el, hogy honnan származik a téves információ az oltások és az autizmus kapcsolatáról, a szülő még csak jobban fog hinni ebben a kapcsolatban – ergo még inkább kerülni fogja az oltásokat.

Vegyük észre, hogy a fentiekben igencsak szabadon kevertük azt a két dolgot, hogy mit gondol a szülő a tényekről – ez esetben az oltás és az autizmus kapcsolatáról –, illetve arról, hogy be akarja-e oltatni a gyerekét. Minket valójában nem az első dolog érdekelne, hanem a második. Márpedig amikor eredetileg a backfire-hatást megtalálták, akkor nem igazán gondoltak erre a különbségre. Persze hogy nem, hiszen hittek az információdeficit-modellben.

Hittek abban, hogy a tények ismerete és az azokon alapuló vélemények, nagy elvek, életfilozófiák közt szoros összefüggés van.

A jó és a rossz hír az, hogy ez nincs így! Jó, mert a gondosabban megtervezett szociológiai tesztek mintha azt mutatnák, hogy a tények szintjén talán nincs backfire-hatás. Új információk birtokában az emberek általában hajlandók felülbírálni ismereteiket. A prezentált tények hatására a szülők viszonylag nagy számban hajlamosak voltak lemondani arról a tévhitükről, hogy az oltások autizmust okoznak. Nemhogy visszafelé sült el az informálás, hanem még eredményt is elért. Hurrá!

A pofon akkor érkezett, amikor e pozitív eredmény után arra kérdeztek rá, hogy beoltatnák-e a gyereküket vagy sem. Az oltási hajlandóság nemhogy nőtt volna az előzetes felmérésekhez képest, hanem ha lehet, még romlott is. Azaz ezen a szinten ténylegesen megjelent a backfire-hatás.

Mi a fene történik itt? Biztosat nem tudhatunk, de azért van néhány támpont. Úgy tűnik, hogy ha olyan tévinformációt cáfolunk valakinek, amihez nem kötődik érzelmileg, pontosabban ami nem az identitásával, alapvető értékrendjével, életfelfogásával kapcsolatos, akkor nemcsak a tényeket sikerülhet rendbe raknunk, de még az azzal kapcsolatos általános hiedelmet is. Gyanítom, hogy sok olyan embert, aki hisz benne, hogy a holdutazás csak egy átverés volt, sikerülne meggyőzni arról, hogy Neil Armstrong híres mondata a „kis lépésről” nem egy tévéstúdióban hangzott el, ha szép szisztematikusan elmagyarázzuk, miért is nem kell látszania csillagoknak a Hold felszínén készített felvételen, miért nem párhuzamosak az árnyékok egy dimbes-dombos felszínen, miért látszik egyáltalán Edwin Aldrin, amikor a holdkomp árnyékában van. Jelentem, nekem legalább egy esetben sikerült! Az illető, aki ezen kívül még jó pár összeesküvés-elméletben hisz, erről azt mondta, hogy

meggyőztem, az amerikaiak tényleg jártak a Holdon.

false

 

Fotó: Közkincs

A probléma akkor jelentkezik, amikor a hibásan ismert tény egy olyan hiedelemhez tartozik, amely az illető identitásának, önképének, világszemléletének egyik bizonyítéka. Például: „nem ismerünk átmeneti ősmaradványokat”, tehát olyanokat, amelyek például a hüllők és a madarak közti evolúciós lépéseket bizonyítanák. Tehát az evolúcióelmélet hamis! Az evolúcióelméletnek márpedig hamisnak kell lennie, mert állításai ellentmondanak a Biblia teremtésmítoszának. Az újabb szociológiai kutatások mintha azt mutatnák, hogy megfelelően kemény munkával, a bizonyítékok bemutatásával az a tévhit, hogy nem ismerünk átmeneti fosszíliákat a nagy élőlénycsoportok közt, megdönthető. Azaz barátunk el fogja ismerni, hogy vannak ilyen leletek. Csakhogy ettől még nem fog megváltozni a véleménye az evolúcióelméletről. Vagy ha megváltozik, akkor inkább abba az irányba, hogy még erősebben fogja hinni, hogy az elmélet hamis. De miért?

Talán segítenek ennek a paradoxonnak a megértésében azok a kutatások, amelyek során a páciensek agyi aktivitását MRI eszközzel mérték, miközben ilyen tévhitek cáfolatát adták nekik elő. Ők olyan tévhiteket vizsgáltak, amelyek általában valamelyik politikai oldalhoz kötődnek: a republikánusokhoz vagy a demokratákhoz. Olvass fel például egy republikánus szavazónak olyan kutatási eredményeket, amelyek azt igazolják, hogy azokban az amerikai városokban, ahol betiltották a fegyverviselést, a bűnözési ráta alacsonyabb. Azt tapasztalták, hogy ilyenkor többek közt az amygdala nevű agyi terület aktivizálódik, amely az érzelmek kialakulásában is meghatározó szerepet játszik. Az aktivitás pedig ahhoz hasonlított, mint amikor az ember fizikai veszéllyel szembesül. Megtámadtak, védekezni kell!

Viszonylag könnyen elképzelhető a kapcsolat a fizikai és az ideológiai veszélyeztetettség között.

Főleg, ha az ősi, de akár az újabb kicsi, zárt közösségeket tekintjük, könnyen beláthatjuk, hogy sok esetben célszerűbb volt nem kockáztatni az igazodást a csoporthoz, mint ragaszkodni ahhoz, amit igaznak véltünk. A tények értékelése alacsonyabb prioritást képviselhet az identitás meghatározásában, mint a szociális igazodás, a társadalmi megfelelés igénye.

Ha úgy tűnik, hogy a tények ellentmondanak a csoport meghatározó elveinek, akkor jaj a tényeknek!

Ha a személy mégis kénytelen a bizonyítékok hatására változtatni egy ténybeli hiedelmén, akkor ezt gyorsan kompenzálja azzal, hogy még inkább a korábban a tényhez kapcsolt hite mellett teszi le a voksot. Számos módszer létezik arra, hogy ezt minél könnyebben meg tudja tenni. Például újabb és újabb állítások megfogalmazása: „Ok, elfogadom, hogy tévesen következtettem a két torony összeomlásának folyamatából arra, hogy az csak belső, irányított robbantással történhetett, de akkor miért történhetett az, hogy pont aznap az ott dolgozó zsidók nem mentek be dolgozni?” Vagy: „Oké, tévesen hittem, hogy nem mentek be dolgozni, de hova tűntek a repülőgépek roncsai?” „Oké, most már látom, hogy találtak repülőgép-maradványokat, de…” – és így tovább a végtelenségig.

false

 

Fotó: Wikimedia CC

Az igazi hitet, ami az identitásunk része – legyen az ez esetben zsidó-, amerikaellenesség vagy bármi –, a ténybeli hiedelmek esetleges megváltozása nem rengeti meg, sőt esetleg elmélyíti.

Identitásunkat nagyon sokféle dolog befolyásolja. Vallási hovatartozás, politikai, ideológiai irányultság vagy bármilyen életmódhoz kapcsolódó hitrendszer. Ha egy kérdéskör egyszer közel került valamelyikhez, akkor az ahhoz kapcsolódó ténykérdések megvitatása, az ezeken alapuló vélemények megváltoztatása iszonyúan nehézzé válik. A globális felmelegedés kérdését „sikerült” összekapcsolni a piac szabadságának témájával. Az oltásokat az egyéni szabadságjogokkal. A géntechnológiát a vállalati monopóliumok kérdésével. Az evolúcióelméletet természetesen első pillanattól kezdve a vallásokkal.

Az ismeretterjesztőknek, tudósoknak mindent el kell követniük azért, hogy a jövőben elkerüljenek bármilyen ilyen összekapcsolást, illetve, hogy megpróbálják a meglévő kapcsolatokat lebontani. Önmagunkkal szemben is mindig résen kell lennünk! Már az eredmény, hogy tudom magamról, nekem is megvannak a saját ideológiai torzításaim. Egyre többször elgondolkodom azon, hogy amikor egy-egy tényt megvizsgálok, akkor például annak súlyát nem aszerint határozom-e meg, hogy megfelel-e előzetes elvárásaimnak, vagy sem. Elképzelem, hogy mit jelentene az önmeghatározásomban, ha kiderülne egy véleményemről, hogy hamis.

El tudnám-e egyáltalán fogadni, vagy kibúvókat keresnék?

Valahol mindez talán az empátiával is kapcsolatos. Ha egy barátom tévhitét szeretném cáfolni, akkor bele kell élnem magam az ő helyébe, megértenem önképének fontos elemeit, és felismerni ezek kapcsolatát a tévhittel. Ha sikerül ezt a kapcsolatot oldani – azaz bemutatni, hogy nem az identitása feladatása a célom, hanem egy ténykérdés megvitatása –, akkor lehet esély.

Hmmm… Most úgy azt látom, mintha ezek az elgondolások a mai politikai környezetben is jól jönnének.

szerző
Hraskó Gábor
publikálva
2018. márc. 07., 18:00
kommentek
8
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Megosztás
Cimkék:
Hamis dilemma
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 8
    Pasinszki
    2018. március 12., hétfő 11:11
    ghrasko 2018. március 08., csütörtök 16:24

    Alighanem félreértett. A cikke arról szólt, hogy a szociológusok fölfedeztek valamit, ami megmagyarázza, hogy miért nem lehet felnőtt embereket kizökkenteni a világnézetükből (legyen az bármi!). Erre szedtem elő azt a tényt, hogy a vallások másfél évszázada teljesen elvesztették világmagyarázó erejüket, mégis fönnmaradtak. Ezt a tényt nyilvánvalóan észlelte mindenki a szociológusok fölfedezése előtt is, de nem foglalkoztak vele.
  2. 7
    nyúl
    2018. március 08., csütörtök 22:10
    Ehhez érdemes elolvasni a „Mistakes Were Made (But Not by Me): Why We Justify Foolish Beliefs, Bad Decisions, and Hurtful Acts” c. könyvet, szerzők: Elliot Aronson és Carol Tavris. Megjelent magyarul is több kiadásban „Történtek hibák... (de nem én tehetek róluk) - Az önigazolás lélektana” címmel.
  3. 6
    nyúl
    2018. március 08., csütörtök 22:06
    Már a 20. század elejétől ismert volt ez a szempont, megjelent Freudnál, Ferencz Sándornál (Entwicklungsstufen des Wirklichkeitssinns, 1913), Alfred Adlernél, aztán ezekből nőtt ki az ún. "én-pszichológia", aztán lendületet vett az 1930-as években, majd még egy nagyot az 1950-esekben Leon Festingerrel és a disszonancia-elmélettel. Szóval ebben tényleg semmi új nincs, ezek a felismerések ma pszichológiai közhelyeknek számítanak. A mai ismereteink szerint az énkép védelmét minden apró és jelentéktelen véleménnyel kapcsolatos disszonancia is beindíthatja, és a legtöbb embernél be is indítja, tehát még arról sincs szó, mint ami a cikkben áll, hogy a kérdéses dolognak az identitásunkhoz nagyon közel álló, kvázi döntően fontos ügynek kéne lennie. Tök mindegy, hogy mi az adott dolog, a legtöbb embernél minden kis szir-szar az identitása részét képezi, így aztán ha olyat hall, ami a saját véleményével ütközik, akkor azonnal dühödt verbális vagdalkozásba kezd, és a tények tetszőleges, és tetszőlegesen röhejes csűrés-csavarásától sem riad vissza.

    George Orwell így írt erről (és nem az 1984-ben): „We are all capable of believing things which we know to be untrue, and then, when we are finally proved wrong, impudently twisting the facts so as to show that we were right. Intellectually, it is possible to carry on this process for an indefinite time: the only check on it is that sooner or later a false belief bumps up against solid reality, usually on a battlefield.”
  4. 5
    Ghanima
    2018. március 08., csütörtök 20:50
    Régóta van ennek a viselkedésnek neve, úgy hívják, homlokzatvédelem.
  5. 4
    ghrasko
    2018. március 08., csütörtök 16:24
    @Pasinszki. Nem értem, hogy megjegyzése hogyan kapcsolódik az írásomhoz. Egyébként meg szalmabáb érvelés ez:

    "Régesrég föl kellett merülnie a kérdésnek: Miképp lehetséges, hogy még mindig léteznek vallások? Az ismeretterjesztők azonban nem gondolkodtak el ezen, inkább makacsul hitték, hogy csak a munkájuk hatásfoka rossz."

    Mivel nem igaz, hogy az ismeretterjesztők nem gondolkodtak el ezen, ezért aztán értelmetlen amit írt.
  6. 3
    Pasinszki
    2018. március 08., csütörtök 11:18
    "Ma sem hisszük azt, hogy a tudásátadás felesleges volna, vagy hogy semmi hatása nem lenne, de a remélt áttörés elmaradt.

    Ezt korábban nem hittük volna. De aztán jött egy új szociológiai kutatási irányzat"

    Ebben az az érdekes, hogy a felvilágososdás korától már vagy 300 év eltelt. Az utolsó dolog is, amire korábban istenek föltételezése nélkül nem lehetett választ adni, másfél évszázada tudományos magyarázatot kapott. Régesrég föl kellett merülnie a kérdésnek: Miképp lehetséges, hogy még mindig léteznek vallások? Az ismeretterjesztők azonban nem gondolkodtak el ezen, inkább makacsul hitték, hogy csak a munkájuk hatásfoka rossz. Ők is rabjai a saját világképüknek.
  7. 2
    tinca
    2018. március 08., csütörtök 09:11
    Jó duma :-)

    A cikk egyébként meg nagyon jó.
  8. 1
    rworse
    2018. március 08., csütörtök 07:28
    Az ember egy amygdalai láma. Mármint én nem, csak a többiek.

Komment írásához vagy regisztrálj

Adatlap

Hraskó Gábor

Tudósnak születtem aztán emberek közé keveredtem.

Hraskó Gábor
Szerző adatlapja

Blog

még több cikk