Jézus a pirítóson, arc a Marson: néha a tudományt is megtéveszti a túl sok adat

szerző
Hraskó Gábor
publikálva
2017. nov. 15., 17:00
kommentek
0
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Néha érdemes megijedni egy kupac falevéltől.

Évszázezredekkel ezelőtt egyik ősünk az erdőszélen portyázott, amikor a zöld lombozatban sárga foltokat vett észre. Lehettek volna elszórt száraz levelek, de a gyűjtögető ember agya szinte automatikusan speciális és igen fenyegető mintázatot állított össze a világos felvillanásokból. Futás!

Valahogy így kezdődik a tanmese arról, hogy a túlélésért folytatott küzdelem során miért élvezhetett előnyt az a képesség, hogy a szétszórt, hiányos elemek alapján teljes képet, mintázatot ismerjünk fel, akár annak árán is, hogy néha bizony olyankor is beleképzelünk valamit a látottakba, amikor ténylegesen csak véletlen alakzatok vannak előttünk. Jobb félni, mint megijedni!

Inkább szaladjak el feleslegesen ötször egy halom sárguló levél miatt, semhogy egyszer meglepjen a tigris!

Jó lenne persze olyan látással és aggyal bírni, ami százszázalékos biztonsággal ismeri fel a tényleges mintázatot a zajos környezetben, és egyszer sem riaszt feleslegesen, de ilyen megoldás – úgy tűnik – nincsen. Két egymást kiegészítő érzékelési és értelmezési folyamat zajlik ilyenkor az idegrendszerünkben. Az egyik gyorsan, akaratunktól függetlenül és ezért szinte ellenállhatatlanul ismert alakzatokkal hozza összefüggésbe a látottakat. A másik – jóval lassabban, bonyolult tapasztalatokat is figyelembe véve – kritikusan szelektál a párosítások közül. Ha a túlélés a tét, a populáció egyedeiben nyilván olyan egyensúly alakul ki a két modul között, amelyben az első típusba tartozó hiba (azaz amikor ott is mintázatot vélünk felfedezni, ahol egyébként nincsen) nagyobb arányú lehet, mint a másodikba (ahol nem fedezünk fel egy ténylegesen létező mintázatot).

false

Ezzel aztán el is jutunk az ember tényleg csodálatos hatékonyságú mintázatfelismerő képességéhez, azonban ez felel azért is, hogy alakokat vélünk felfedezni a csillagos égbolton, meglátjuk Jézust a pirítós kenyéren, Szűz Máriát agyi MRI-felvételen, az ördögöt a New York-i ikertornyok füstjében. Vagy éppen arcot a marsi felszínen.

Mintázatfelismerő rendszerünknek ezt a hibáját tudományosan pareidoliának nevezik.

Mária az agyban

Mária az agyban

 

Az emberi agy mintázatfelismerő képessége nem korlátozódik csupán a vizuális ingerek értelmezésére. Hangok, időbeli események értelmezése közben is igyekszik az agy „rendet teremteni”, a külső ingereket, megfigyeléseket ismerős mintázatokba rendezni. Eközben szintén előfordul a pareidoliához hasonló „túlműködés”, azaz másodfajú hiba. Így lehet, hogy dobókockadobás-sorozatban mintázatot vélünk felfedezni, természetes zajokban szavakat, mondatokat hallunk meg, vagy akár egymástól független társadalmi eseményeket, véletlen történéseket ismerős konspirációs elméletekké állítunk össze.

Az elképzelés, miszerint az ember mintázatfelismerő képessége kapcsolatban van az összeesküvés-elméletekben való hittel, nem új az agykutatók között. Éppen ezért érdekes, hogy kevés erről szóló konkrét kutatási eredmény érhető el. Végre idén augusztusban közöltek egy cikket a European Journal of Social Psychology nevű szaklapban A pontok összekötése: A képzeletbeli mintázatérzékelés valószínűsíti az összeesküvés-elméletekben és a természetfelettiben való hitet címmel. A cikkben a kutatók több kísérlet eredményét ismertetik.

Az egyik kétrészes kísérletben a tesztalanyokat először közszájon forgó összeesküvés-elméletekről, a teszt számára újonnan kitalált konspirációkról, valamint ezoterikus hiedelmekről kérdezték. Mennyire hisznek az egyikben vagy másikban egy ötös skálán (1 = biztos nem igaz, 5 = biztos igaz). A második részben egymás után tíz darab tízes pénzfeldobás-sorozat eredményét kapták meg a résztvevők. Mondjuk az első: FFIFIFFIII. Ez vajon véletlen pénzfeldobásból származik vagy van benne valami szabályosság? És ez: IFFFFFFIFF? Utána a többit egyenként mondjuk: IIIFFIFFFI, IIIIIIFFFI, IFFFFFIFFI, FIIIFIFIFI, FFIIFFIFFF, IFIIIIFFII, FFIFIIIFII, IIFIFFFIFF. No és most visszanézve ez a száz fej-írás egymás után összefűzve véletlen sorozatot alkot, vagy van benne valami rendszer, mintázat?

Ez egyébként ténylegesen egy véletlen feldobás szimulációjának az eredménye, amelyet a kutatókhoz hasonlóan én is a Random.org weboldalon generáltattam le. A 264 tesztalany eredményeit analizálva az derült ki, hogy azok, akik inkább véltek felfedezni mintázatot a véletlen pénzfeldobás-sorozatokban, azok közül többen hittek az összeesküvés-elméletek mindkét fajtájában és az ezoterikus, természetfeletti hiedelmekben is. Nem kétséges, hogy az összeesküvés-elméletekben való hitnek több más komponense is van, de – a többi tényezőt azonosnak tekintve – a túl erős mintázatérzékelés ezek szerint meghatározó elem.

Természetesen a tudományos kutatásnak is fontos része a természetben előforduló mintázatok felismerése. A megismert természeti törvények, elméletek tulajdonképpen mintázatok. Azt írják le, hogy a dolgok nemcsak úgy, véletlenszerűen történnek, fordulnak elő a természetben, hanem adott szabályok szerint. Az előzőekből azonban az is nyilvánvaló, hogy a mintázatok észlelése téves elméletekhez, hitekhez is eljuttathat minket, hacsak nem kapcsolódik hozzá a második, kritikus modul, amely a realitás-ellenőrzést tartalmazza, és igyekszik kiszűrni a téves összefüggéseket. Az olyan kutatási program, amely az előzetes elmélet és ellenőrzés nélküli mintázatkeresést mintegy végső célul tűzi ki, fals eredményekre vezethet.

false

Hat évvel ezelőtt az amerikai pszichológus Daryl J. Bem, a paranormális – „pszí” – képességek kutatója, több pozitív eredményű kísérlettel igazolta, hogy léteznek olyan paranormális jelenségek, amelyek megfordítják az ok-okozati összefüggést. Például egy bonyolult számsorozatot hallva annak azonnali visszamondása jobban megy, ha később (!) jól bemagolod. Bem kísérleteit többen a lehető legpontosabban megismételték, de mindig kudarcot vallottak, az eredmények negatívok voltak.

Mi lehet az eltérés oka? Minden valószínűség szerint az, hogy Bem a tudományos kutatásokban előforduló két típusú kísérletet összekeveri: „feltáró kutatás” és „bizonyító kutatás”. A feltáró kutatás célja az adatokban akármilyen mintázatok felismerése azért, hogy azok alapján új hipotéziseket állítsunk fel. Ilyenkor trükközhetünk az adatok csoportosításával, sokféle dolgot mérhetünk, és szinte biztos, hogy az adatok és a mérések bizonyos párosítása esetén fel fogunk ismerni mintázatokat. Nézzünk temérdek különféle bokrot, minden évszakban, mindenféle szögből, félig behunyt szemmel, magas dioptriás szemüveggel, különféle megvilágításokban, futva, fejen állva, fáradtan, éberen, spiccesen!

Tuti, hogy egyszer-kétszer látunk tigrist, elefántot, unikornist – akár ott vannak, akár nem.

A bizonyító kutatás célja, hogy az előbb találni vélt mintázatokra most már szigorú, kontrollált, kifejezetten az adott körülményekre specializált kísérleteket tervezzünk és végezzünk. Ezek fogják kiszűrni a csak látni vélt, de nem valós mintázatokat, összefüggéseket. Bem hibája az volt, hogy feltáró kutatást végzett, amelynek során hébe-hóba természetesen belefutott egy-két összefüggésbe, de nem ellenőrizte le, hogy az a tigris tényleg valóságos-e, vagy csak véletlen foltok csalóka játéka.

Bem kísérletei talán azért szúrtak szemet, mert egy nagyon vitatott területről, a paranormális jelenségekről szóltak. Azonban úgy tűnik, hogy a probléma ennél sokkal elterjedtebb. Manapság a számítástechnika, az intelligens szoftverek és erős hardverek elképesztően hatékony módszereket adtak a kezünkbe, hogy a különféle mérőeszközökből, kütyükből és a szociális médiából ömlő adatokban mindenféle mintázatokat észleljünk. Ha már a mi fantasztikus mintázatfelismerő képességünk nem elegendő ahhoz, hogy a természetbeli összefüggéseket felismerjük, akkor ráeresztjük a legmodernebb technikát a hatalmas adatmennyiségre. Félek, hogy mint az összeesküvés-hívők, az ezoterikusok vagy mint Bem, sok más kutató is úgy gondolja, hogy a tudomány módszerei megváltoztak. Hogy az elméletalkotást helyettesíti a mintázatok keresése. Az, hogy a meglelt mintázatok valósak-e vagy csak illuzórikusak, az mintha nem is lenne olyan fontos.

Ennek az lehet az eredménye, hogy elárasztanak minket az új tudományosan hangzó kutatási eredmények, melyek a legkülönfélébb dolgok összefüggését vélik felfedezni.

Attól tartok, hogy ezek közül a legtöbb nem jelent többet, mint Jézus arca a pirítóson, vagy az ördög képe a füstben.
_____

A „hamis dilemma” egyrészt az egyik leggyakoribb érvelési hiba, ami úgy állít be egy vitát vagy problémát, mintha csak két alternatíva közül lehetne választani. Másrészt viszont itt a Narancs szkeptikus blogja, aminek szerzője Hraskó Gábor biológus, informatikus, tudományos újságíró. A minden szerdán jelentkező blogon a csillagok állásától a tudatos álmodásig mindenről szó lesz, aminek hallatán valamire való tudós dühösen felhorkantva legyintgetni kezd. A blog kicsit hosszabb bemutatkozását itt lehet elolvasni.

szerző
Hraskó Gábor
publikálva
2017. nov. 15., 17:00
kommentek
0
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Adatlap

Hraskó Gábor

Tudósnak születtem aztán emberek közé keveredtem.

Hraskó Gábor
Szerző adatlapja

Blog

még több cikk