Íme egy ötlet, hogy hogyan tudod könnyedén legyőzni ellenfeledet egy vitában: vedd a vitapartnered álláspontját, egyszerűsítsd le egészen extrém módon, majd könnyed érveléssel söpörd le az asztalról! No persze, ez nem igazán elegáns módja a vitatkozásnak, de igen hatékony tud lenni. Ezt az érvelési hibát – vagy tudatos alkalmazás esetén érvelési stratégiát – szalmabábérvelésnek nevezik.
Mintha ellenfeled helyett egy őt helyettesítő szalmabábot püfölnél.
A múlt heti, Darwinról szóló cikkem kritizálása kapcsán egy ismerősöm a szalmabábérvelés hibájába esett, amikor az evolúcióelmélettel szembeni hitetlenségét az alábbi érvvel támasztotta alá: „Egy mákdaráló legfeljebb tíz darabból áll. Szétszeded, beteszed a részeit egy mosógépbe és vársz, hogy a keveredéstől spontán összeálljon. Egymilliárd év múlva sem lesz belőle daráló. A fehérjék így álltak össze az ősóceánban spontán az evolucionisták szerint.”
Miért is érvelési hiba ez? Miért szalmabáb? Hát azért, mert nincs olyan evolúcióbiológus a világon, aki szerint így működne az evolúció. Ismerősöm érve tehát nem az evolúcióelméletre vonatkozik, hanem egy végletekig leegyszerűsített és nyilvánvalóan hibás elképzelésre. Meglehet, hogy ő így érti az evolúcióelméletet, de az is lehet, hogy szándékosan félremagyarázza azt.
Nézzük is meg, hogy hány sebből vérzik ez az érvelés, amelynek eredetije egyébként nem mástól, mint a híres csillagásztól, Fred Hoyle-tól származik: „Annak a valószínűsége, hogy élettelen molekulákból egy működő sejt alakuljon ki, akkora, mint annak, hogy egy roncstelepen átzúgó tornádó a kacatokból egy Boeing–747-est állítson össze.”
Az első probléma az, hogy az érvelés összemossa az élet fejlődésének különböző szakaszait, az arról szóló különféle tudományos állításokat, elméleteket. Amíg Darwin fő műve, A fajok eredete elsősorban a fajok egymásból való származásáról és annak egyik fő mechanizmusáról, a természetes szelekcióról szól, Fred Hoyle és ismerősöm az ezt megelőző szakasz, az első reprodukcióra képes sejtek kialakulásának esélyeiről elmélkednek.
A Föld több évmilliárdos korával, a fajok egymásból való származásával, fejlődésével kapcsolatos elméletrészek nagyon erős bizonyítékokon alapulnak,
de az első élőlények élettelen elemekből való kialakulásáról szóló elgondolások még csak hipotézisek.
Egyébként maga Hoyle úgy vélte, hogy az élet elterjedt a világegyetemben és egyszerű formái – a mikroorganizmusok – az űrön keresztülutazva megfertőzték, megtermékenyítették a még steril bolygókat. Ez a pánspermiának nevezett hipotézis egyáltalán nem tudománytalan. Ma is ez az egyik versengő elképzelés a földi élet megjelenéséről a „helyi” élettelen eredetű hipotézisvariánsok mellett, bár talán tényleg nem a népszerűbbek közül való. Akárhogyan is kerültek ide az első nagyon egyszerű élőlények, ez független attól a kérdéstől, hogy belőlük hogyan alakultak ki a korallok, giliszták, pillangók, kardfogú tigrisek, óriáskígyók, orchideák, tyrannoszauruszok, kolibrik, medúzák, feketefenyők, elefántok és jómagunk.
A második probléma az, hogy sokan félreértik a „spontán” folyamat fogalmát. Úgy gondolják, hogy az „véletlent”, csakis véletlent jelent. Az evolúció „darwini” motorja, a természetes szelekció egyáltalán nem egy véletlen folyamat. A természetes szelekció folyamata megfogalmazható egy recept (algoritmus) formájában, amelyet hogyha a természet követ, akkor abból szükségszerűen következik az érdekes eredmény. Ez a recept a következő:
Ha léteznek olyan objektumok, amelyek 1. szaporodásra képesek, 2. a tulajdonságaikat átörökítik leszármazottaiknak, 3. e tulajdonságok kismértékben véletlenül megváltozhatnak és 4. tulajdonságaik befolyásolják szaporodási sikerüket, AKKOR ezek az objektumok generációról generációra úgy változnak meg, hogy egyre jobban fognak a környezetükhöz alkalmazkodni.
Márpedig mi pontosan azért tartjuk különlegeseknek az élőlényeket, mert olyan mértékben alkalmazottaknak tűnnek, mintha valaki őket szándékosan erre tervezte volna. Darwin érdeme az, hogy felismerte,
létezik olyan algoritmus, amely nem tételezi fel egy teremtő, tervező létét.
| ||
Persze kétségbe lehet vonni a fenti algoritmusban az „AKKOR” utáni következtetést. Mi bizonyítja, hogy ténylegesen a négy előfeltételből – amelyek valóban teljesülnek egy élőlény esetén – következik az evolúció, a fajok változása, az alkalmazkodás? Nos, ez egyrészt matematikailag is igazolható, de manapság ezt a receptet használjuk is a mindennapi technológiában – igen nagy sikerrel.
Mondjuk például valaki írni akar egy olyan szoftvert, amely felismeri a garázsba be- és abból kihajtó autó rendszámát, akárhogy is áll az autó és akármilyen kedvezőtlenek is a fényviszonyok. Nagyon-nagyon nehéz lenne ilyen felismerő szoftvert készre leprogramozni. Nem is ezt csinálják. Olyan szoftvert fejlesztenek, amely épphogy csak felismeri a kamerából érkező képpontokat, és azt valamilyen tökéletlen módon számjegyekké alakítja. Használhatatlan, mert leginkább csak hibázik. Itt jön be az evolúcióelmélet fentebbi algoritmusa. Csináljunk a számítógépen sok kópiát a felismerő szoftverből, és mindegyiket egy picit módosítsuk. Itt lehet szerepe a véletlennek. A változtatás után nézzük meg, hogy hogyan teljesítenek a szoftverpéldányok. Válasszuk ki azt a néhányat, amelyek viszonylag a legjobb, de még valószínűleg mindig csapnivaló eredményt adják. Ezekből megint csináljunk sok példányt (öröklődés és szaporodás) úgy, hogy közben újra néhány véletlen változtatást hajtsunk végre rajtuk (mutáció), majd nézzük meg, hogy megint melyek a legjobbak (szelekció). Ha ezt ismételgetjük, akkor egyre jobb lesz a szoftver teljesítménye, és meglepően kevés generáció alatt eljutunk egy használható verzióhoz. A folyamat során használtuk a véletlent, de az egész lényege nem az volt – sokkal inkább az azt követő szelekció, amely egyáltalán nem volt véletlenszerű.
A természetes szelekció öröklődés-szaporodás-mutáció-kiválasztás spontán (azaz nem tervezett) folyamata az informatikai tanuló algoritmusokban és a biológiai evolúciós folyamatokban meglepő eredményeket érhet el. Ez egyáltalán nem triviális, nem csoda, ha sokan nem ismerik fel ennek a receptnek az erejét.
Az evolúcióelméletet félreértők és félremagyarázók harmadik hibája az, hogy akaratlanul vagy szándékosan azt tételezik fel, hogy az evolúciónak egy adott célt kell elérnie.
Hogy a részegységekből egy kávédarálónak, a roncsokból egy Boeing–747-esnek kell összeállnia, különben érdektelen az eredmény. Az evolúció azonban elképesztő sokféle irányba haladhat, amelynek eredményére ugyanúgy rácsodálkoznánk, mint a darálóra vagy a repülőgépre. Most felsorolhatnék egy csomó olyan meglepő ma élő vagy már eltűnt biológiai „megoldást”, élőlényt, amelyet egy átlagos ember nem ismer, de az is csak a láthatatlan jéghegy csúcsa lenne. Hány olyan élő szerkezet LEHETNE, amely sosem jött létre, de amely ugyanúgy lenyűgözne minket, amely esetében ugyanúgy egy tervező közreműködését tételeznénk fel akkor is, ha nem volt ott.
Nagyon sok idő állt az evolúció rendelkezésére ahhoz, hogy egy rendkívül hatékony folyamat segítségével megszámlálhatatlanul sok próbálkozás (egyed) bevonásával BÁRMILYEN olyan eredményt produkáljon, amely utólag, a folyamatot nem látva arra késztetheti a megfigyelőt, hogy tudatos tervezőt, mesterembert lásson a dolgok mögé.
Egy szó, mint száz, lehet kritizálni az evolúcióelmélet elemeit, de ehhez tisztában kell lenni azzal, hogy miről is szól az elmélet, hány tudományterület foglalkozik vele, milyen bizonyítékai vannak, melyek a szilárd és kevésbé kiforrott részei. Aki egy fantom-evolúcióelméletet kritizál, az szalmabábot bokszol.
