A széria a brit popkultúra megkerülhetetlen része: hetente milliókat szegez a tévéképernyők elé, és a karácsonyi különkiadások családi megtekintése az ünnep elmaradhatatlan eleme. A BBC szériája 1963-ban indult, és egészen 1989-ig futott. Némi huzavona után 2005-ben indult aztán újra, az eddigi népszerűségét is túlszárnyalva.
Az első néhány évad ifjúsági, oktató-nevelő sorozatként pozicionálta magát, mely az időutazás motívumát használva kívánta bővíteni a fiatalabbak történelmi ismereteit. Központi figuraként egy magát nemes egyszerűséggel Doktornak nevező humanoid földönkívülit kapunk, aki TARDIS (Time and Relative Dimensions in Space) nevű ikonikus, telefonfülke külsejű időgépével/űrhajójával kalandozik térben és időben (a Doctor Who-jelenség beszivárgásáról a kultúrába csak annyit, hogy a Tardis-like szó az Oxford Dictionarybe is bekerült: belül nagyobb, mint kívül – utalva a jármű sorozatbeli tulajdonságára). A sorozat egésze óda a vándorláshoz, a felfedezéshez: a Doktor pozitivista, mindent megérteni/megtapasztalni vágyó tudós, nyughatatlan vándor. Csodálja és tiszteli a fajok sokszínűségét, képességét a fejlődésre, az univerzum örök változását, az individualizmust. (A sorozat gyakran áttételesen fejezi ki támogatását a multikulturalizmus, a hibridizáció iránt. Moriarty-szerű nemezisének célja a leigázás/birtoklás, ellenfelei pedig gyakran fasisztoid „hive mindot” alkotó, uniformizált és uniformizáló lények.)
A Doktoron keresztül előkerülnek a posztkoloniális elméletek (elveti a szolgaságot, más fajok erőszakos leigázását, ugyanakkor bátorítja a kultúrák közti interakciót/keveredést), a queerelméletek (számára a biológiai nemek, a gender lényegtelen aspektusok; az új évadokban azonos nemű és vegyes párkapcsolatok is akadnak) és transzhumán elméletek is. Fő jelszava az emberi faj technológiai-biológiai tökéletesedése, így bőven találunk mesterséges intelligenciákat, klónozást, kiborgokat, androidokat, néha sajnos szubhumánokat is. A Doktor célja viszont mindig a halál, a szenvedés megakadályozása. Sorsa ugyanakkor tragikus is: fajtájának, az Időlordoknak az utolsó képviselője, aki sosem állapodik meg, nem lelhet hazára. Kalandozása menekülés is a traumái elől – épp ezért válik droggá a számára (kísérői is sokszor banális, elrontott életük elől futva tartanak vele, ám nekik mindig van lehetőségük hazamenni). Nem nehéz benne felfedezni a nyugati kultúra archetipikus alakjait: a „bolygó zsidót”, aki hazátlanul rója az idegen tájakat, vagy a bolygó hollandit, akinek hajója sosem érhet révbe. Lényegét tekintve mindig magányos marad, bár minden évadban egy vagy több kísérő is szegődik mellé, akik többnyire a nézői azonosulást és az érzelmi motivációt szolgáltatják. Sokszor pedig önkéntelenül is halált és szenvedést okoz a körülötte lévőknek, akiket túlél; örök búcsúra és örök visszatérésre van ítélve.
A készítők egyik legzseniálisabb, meta- és diegetikus szinten is működő leleménye a Doktor regenerálódásra való képessége: ha életveszélyesen megsérül, újrarendezi teste genetikai állományát. Ezután új testet, arcot, személyiséget kap, de emlékei/elméje érintetlenek maradnak. E megoldás kényszerből született, mikor az első Doktor, William Hartnell romló egészségi állapota miatt elhagyni kényszerült a sorozatot 1966-ban. Őt váltotta a teljesen eltérő alkatú Patrick Troughton (idén pedig már a tizenkettedik Doktorunkat fogyasztjuk Peter Capaldi személyében). Ezután a kezdeti kényszermegoldás komplex, drámai, rafinált cselekményelemmé fejlődött: segítségével minden színész a saját eszközeivel tudja megformálni a Doktort, anélkül, hogy a karakter esszenciája sérülne. A regenerálódás utáni időszak önmegismerés a Doktornak és az őt alakító színésznek is. Minden Doktor mást szeret, más vérmérsékletű, jellemű figura: az egyik legnépszerűbb, a Tom Baker alakította negyedik Doktor (1974–81) bolondos és különc, Peter Davison ötödik Doktora (1981–84) csendes, introvertált és korát meghazudtolóan bölcs, Matt Smith tizenegyedik Doktora koravén, játékos, sebzett és sztoikus. David Tennant (2005–10) tizedik Doktora megy át talán a legbonyolultabb jellemfejlődésen: ő izgága, kalandvágyó kisfiúból magányos, szomorú, önmarcangoló férfivá érik. A regenerálódás ugyanakkor érzékenyen reflektál a rajongói érzésekre is: minden kedvenc Doktor elvesztése felfogható halálként, de új kezdetként is (Tennant Doktora volt talán az egyetlen, aki rettegett az eljövendő megújulástól, félve, sírva és egyedül hal meg – ilyen nehezen emésztették meg rajongói is a távozását).
Minden Doktor kapcsolata eltérő a kísérőivel is, akik többnyire fiatal lányok. Emiatt a klasszikus szériában kerültek minden romantikus kapcsolatra utaló gesztust a készítők, az új évezredtől azonban a Doktor egyre gyakrabban kerül a romantikus hős szerepébe. Összetett, etnikailag, társadalmi helyzetüket tekintve is sokszínű női szereplőket kapunk főhősként és mellékszereplőként is (itt muszáj megemlítenem a fekete, tűzrőlpattant X. Erzsébetet, Nagy-Britannia eljövendő királynőjét).
A Doctor Who ugyanakkor óda Nagy-Britanniához is: minden Doktor korának esszenciális brit férfija, London pedig gyakran válik világformáló események központjává (kvázi visszanyeri az USA javára elveszett világuralmi szerepét), az ún. „britishness” sokszor lesz maró önirónia célpontja, miközben végig megmarad a hagyományok, a kultúra iránti tisztelet.
A sorozatból a mesterségbeli tudás sem hiányzik: az új évad írói (köztük Neil Gaiman, Richard Curtis, Russell T. Davies, Steven Moffat) például különösen virtuózan bánnak az önreflexióval: tisztelik és újra is gondolják a klasszikus éra hagyományait. Gyakran élnek a műfaji hibridizáció eszközével, ami frissen tartja a szériát: egyes epizódok az inváziós horror, a zombifilm, a melodráma, a krimi elemeit hordozzák, de találunk Dickens vagy Agatha Christie modorában írt epizódokat is. Davies kiváló karakteríró, és remek érzéke van a drámához (neki köszönhetjük a komplex, érzékeny tizedik Doktort, illetve a legszívszaggatóbb szerelmi történeteket), Moffat viszont zseniális cselekményvezető, aki gyakorta él az időutazás-tematika adta narratív komplexitás lehetőségeivel – nála az időparadoxonok szerves cselekményszervező és drámai elemmé válnak.
A sorozatban utópiák és disztópiák váltják egymást, hol az édent, hol a poklot járjuk meg – ezek az élmények pedig átformálják mind a Doktort, mind kísérőit: felnövekedéstörténetet látunk, melyben a hősök elvesztik ártatlanságukat, és az önfeledt kalandozgatást feladva lassan felelősséget kell vállalniuk a létformákért, amelyek életébe besüvítettek a TARDIS-ban. De bármilyen gyakran rohangálnak is a képernyőn cuppogós alakváltók, macskafejű humanoidok, kiborg gyilkológépek és időenergiával táplálkozó kőangyalok, a történet mégis az újrakezdeni mindig képes, kíváncsi és szívós emberi fajról szól. Mert bármerre is jár a Doktor, az univerzum valamely szegletében, valamilyen formában mindig ott van egy emberkolónia.
