Tévésorozat

A szolgálólány meséje

Interaktív

Margaret Atwood 1985-ös regényét sok teoretikus feminista disztópiaként aposztrofálja, de ha jobban szemügyre vesszük, inkább a hatalom működését láthatjuk kirajzolódni belőle. Valamikor a közeli jövőben a Földet az ipari szennyezés és az állandó háborúk szinte lakhatatlanná teszik. Az emberiség nagy része terméketlenné vált, alig születnek gyermekek. A mai New England helyén teokratikus, militarista diktatúra alakult Gileád Köztársaság néven, amelynek vezetői brutális tervvel igyekeznek „megmenteni” a nemzetet: a termékeny nőket összegyűjtik és a vezetőkkel megerőszakoltatják őket, majd a megszületett csecsemőket elit családoknál neveltetik fel.

A széria komótosan és a narráció lehetséges módozatait gyakorta váltogatva bontja ki a minden földöntúli vagy hihetetlen elemet nélkülöző horrort. Párhuzamosan látjuk, amint az általunk ismert társadalom lassan lebomlik, és a főhős Offredet/June-t az elvakult, mégis szisztematikus új kormány lassan megfosztja vagyonától, nevétől és végül a saját teste feletti kontrolltól is. Az aprólékos történetmesélés minden részletre kitér: ahogy nők és férfiak (más-más módokon) megfosztatnak jogaiktól, ahogy a megalázó szexuális rítusok során elnyomó és elnyomott egyaránt megszégyenül, ahogy elillan nő és nő közti szolidaritás, hogy a helyét átvegye a gyűlölet. A Handmaid’s Tale sosem explicit (sem a szexualitásban, sem az erőszakban): lassan, módszeresen fojtogatja a nézőt a szürke, kopott színekkel, a jól átgondolt feszültségkeltéssel és a nyomasztó csendekkel. Nagyon rossz ezt most nézni.

Elérhető az HBO-n

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.