Mivel ez a hét leginkább olvasgatással és regényírással telt, arra gondoltam, az e heti posztot három olyan regényhősnek szentelem, akik ugyan az izlandi történelem három különböző pontján bukkantak fel, az viszont közös mindannyiukban, hogy néha nehéz eldönteni róluk: vajon égi és földi erőkkel titkon szövetkező boszorkánymesterekről van szó, vagy csupán olyan kivételes férfiakról, akik a korukat megelőzve igyekeztek javítani a maguk és felebarátaik életén?
| ||
Első hősömet, Tudós Jónas Pálmasont a kortárs izlandi szürrealizmus fenegyereke, Sjón írta életre, aki jelenleg éppen a mi Krasznahorkai Lászlónkéhoz hasonló sikereket ér el Amerikában, amióta a Farrar, Straus & Giroux vadonatúj, elképesztően gyönyörű borítókkal adta ki újra három regényét (köztük a 2011-ben magyarul megjelent Macskarókát is), melyek közül mindegyik a féktelen költői fantázia és az izlandi legendakincs szerencsés összeházasításának iskolapéldája. Az angolul From the Mouth of the Whale, eredetileg Rökkurbýsnir (magyarul talán: A szürkület csodái) című könyv a zord 1600-as években játszódik, amikor a sziget még Európa egyik legelmaradottabb és legszegényebb részének számított, lakóinak világképére pedig még ugyanolyan nagy hatással voltak a fél évezreddel korábban lezárt pogány időkből fennmaradt mondák, mint a rá következő katolicizmus, majd pedig az alig egy évszázaddal korábban, a dán uralkodó akarata szerint végbement reformáció. Ebbe a többszörösen rétegzett vallásos közegbe érkezik Jónas a maga fékezhetetlen tudásszomjával és mesélőkedvével, hogy már egészen fiatal korától kezdve nevet szerezzen magának a szigeten mint a női betegségek csalhatatlan gyógyítója, állatok és növények ismerője, aki még attól sem retten vissza, hogy alkalmi szellemirtóként csapdát állítson a hullámverte tengerpartokon garázdálkodó kísérteteknek, amíg annak rendje és módja szerint eretnekséggel, kuruzslással meg nem vádolják, és számkivetetté nem válik a szigeten, ahonnan még Dánia legtiszteletreméltóbb professzora is csak ideig-óráig tudja őt kimenteni.
A rövid, de annál sűrűbben szőtt kisregény valójában egyetlen hatalmas emlék- és látomássorozat, ahol a korabeli miniatúrafestők groteszk ember-állat hibridjei régi ismerősökként üdvözlik a zavaros tengerből felszínre bukkanó, nem kevésbé abszurd tengeri herkentyűket, az őket katalogizálni kívánó tudós főknek pedig igencsak össze kell szedniük magukat, ha szét akarják választani őket. Erre a legszebb példa, amikor a koppenhágai egyetem vendégeként Jónas tanúja lesz, ahogy a dán királyi gyűjtemény féltve őrzött darabját, egy valódi unikornisszarvat csomagolnak ki előtte – amire ő csak hisztérikus kacagással válaszol, majd miután összeszedte magát, rögtönzött kiselőadást tart az elképedt diákoknak a Grönland környékén jól ismert agyaras cetfajról, a narválról. (A regény elbeszélője pedig megjegyzi, hogy ezzel egyben jól betett az odahaza őt koldusbotra juttató tehetős izlandi családoknak is, akik közül nem egy vagyona éppen a gondosan titokban tartott narválvadászatból, és az agyarak unikornisszarvként való eladásából származott – amíg az ő leleplezése nyomán zuhanni nem kezdett a ritka portéka árfolyama.)
| ||
A második hősöm, Jón Steingrímsson tiszteletes (1728–1791) ugyan egy évszázaddal később kezdi a pályáját, ám nem kevésbé viszontagságos módon: amikor a renistaðuri kolostor részeges főnöke halálra issza magát, a fiatal Jón pedig beleszeret a magára hagyott feleségébe, rosszakarói rögtön gyilkossággal vádolják, neki pedig nincs más választása, mint hogy a sziget másik végében, az éppen kitörni készülő Katla vulkán lábánál húzza meg magát egy barlangban, ahol testvérével együtt próbálnak elfogadható életkörülményeket teremteni a maguk és Jón majdan érkező, várandós hitvese számára. Az itt töltött első tél kalandjait írta meg Ófeigur Sigurdsson a Jón története című, magyarul is olvasható regényében, ami Sjónéhoz hasonló módon nem szűkölködik sem a mesébe illő tudományos megfigyelésekben, sem a költői víziók természettudóshoz méltó leírásaiban.
Katasztrofális földrengések során elszabadult, jégtáblákon úszó templomok, hónuk alá kötött pálinkáshordókkal úszni tanuló halászok és az égből hulló, tüzes hamu árnyékában folytatott filozófiai disputák töltik meg ennek a színes és gazdag regénynek a lapjait, ahol a sziget sorsát jobbra fordítani akaró polihisztorok és elöljárók gondolatmeneteibe rendre átszűrődnek a kortárs Izland aktuális problémáira való utalások. Amikor pedig a Tomas Pynchon Mason & Dixonját idéző tudóspáros, Eggert & Bjarni megérkeznek Koppenhágából, hogy a magukkal hozott hatalmas fúrófejjel termálvizet fakasszanak az Isten háta mögötti izlandi tanyák földjéből, nekik sincsen könnyű dolguk, amíg az egyszerű parasztokat meggyőzik arról, hogy az éktelen dübörgéssel dolgozó műszer nem maga az Ördög személyesen…
| ||
De hogy a harmadik hősömet, a magát csak LoveStarnak nevező titokzatos médiamogult és feltalálót az azonos című regény szerzője, Andri Snær Magnason nem egyenesen a Tudás gyümölcsét kínálgató Luciferről mintázta-e, abban már egyáltalán nem vagyok biztos. Az itt is többször emlegetett vállalkozói vikingvirtust csúcsra járató izlandi géniusz ugyanis, miután a sarki vándormadarak navigációs hullámainak megfejtésével forradalmasította a kommunikációs ipart és a számítástechnikát, a „ha mi nem csináljuk meg, más úgyis megcsinálja” etikája alapján az emberi létezés olyan alapvető területeit gyarmatosítja a cégei számára, mint a halál, a szerelem vagy éppen az istenhit. A neki köszönhetően feje tetejére állított, disztópikus világban az emberek reklámcélokra adják bérbe a hangképző- és egyéb szerveiket, haláluk után rakétákkal lövetik és szóratják szét magukat az űrben, a bankok pedig még hitelt sem hajlandók adni azoknak, akik nem a cég által nekik kikalkulált nagy Ő-be szerelmesek – hiszen miért akarnál összeköltözni valakivel, akiről tudományosan bizonyított tény, hogy el fogod hagyni?
A fiatal szerző Philip K. Dick-díjra is jelölt, magyarul idén megjelent regénye még 2002-ben, az új évezred hajnalán született, amikor Izland gazdasági és tudományos élete is éppen felszálló ágban volt, és valóban minden lehetségesnek tűnt néhány rövid pillanatig. Ám ha ezek az álmok azóta meg is tépázódtak egy kicsit, való igaz, hogy a XVII–XVIII. század után a technológiai fejlődés ma újra elért egy olyan stádiumba, ahol a varázslat és a tudomány között néha éppen olyan nehéz különbséget tenni, mint az istenkísértő eretnekség és a gátlástalanul száguldó innováció között. De hogy vajon a harmadik évezredet a LoveStar-féle vezeték nélküli digitális édenben, vagy inkább a Jón Steingrímssonéhoz hasonló lakályos barlangokban fogjuk-e megélni, arra valószínűleg még az izlandi regényírók sem tudják a választ.
A szerző író, a Libri Kiadó szépirodalmi főszerkesztője. A cikkben kifejtett álláspont a sajátja. Ahogy a képek is.
