A nagy hászid mester, a breszlovi Náhmán rabbi szerint az egész világ egy keskeny híd. Keskeny hídon járni mindig kockázatos, minden lépésünkhöz bizalomra van szükség. Bízhatunk a Világ Teremtőjében, de közben bíznunk kell magunkban és másokban is. A bizalom sokszor oktalan, mindig megelőlegezett, de nélkülözhetetlen a hétköznapi élet minden döntéséhez. Az „antiszemitizmus elleni küzdelem is”, bárhogyan is csináljuk, csak a bizalom hídjainak építésével lehetséges.
Az új Mazsihisz, amelyen dolgozunk, „a változó világra nyitott zsidóság” éppen ezért nem bezárkózni akar, hanem összekötni. Három virtuális hídépítés története is zajlik a napokban nálunk.
| ||
Csütörtökön jön Pestre Izrael legrégebbi, legnagyobb és legtöbb bajnokságot nyert focicsapata, a Maccabi Tel-Aviv, hogy a legnépszerűbb magyar klubcsapattal, a Fradival selejtezőmeccset játsszon. Nem példátlan, hogy két eltérő ország rivális csapatainak közös múltja van és Izrael ebben a tekintetben különleges ország, hiszen nem sok olyan hely van a világon, amellyel ne volna közös múltja. A modern Magyarország, azon belül is a világvárossá váló Budapest története elválaszthatatlan mind a Fradi történetétől, mind pedig a magyar zsidóság történetétől. Sváb és zsidó magyarok integrációs törekvéseinek volt eszköze, identitást kínáló felülete a labdarúgás is, de maga az MTK–FTC-rivalizálás is, mindezek sokszor szomorú társadalomtörténetével együtt. A közös történet egyik metszéspontjában Tóth „Potya” István, az egykori válogatott ferencvárosi labdarúgó és edző személye áll – jutott eszébe a Zsidó Világkongresszus (WJC) szakértőinek. Tóth öt éven át volt a Fradi edzője, hazai és nemzetközi kupákat nyert a 20-as években, 1944-ben pedig zsidókat mentett, sok száz embernek próbált segíteni, majd lebukott, és a nyilasok 1945 februárjában, Budapest ostromának utolsó napjaiban meggyilkolták. Aki a maga életét áldozza azért, hogy másoknak esélyt adjon élni, az, nincs vita, igaz ember, „szent”. Nem elvárható, de aki mégis megteszi ezt, talán nem is emberi normák szerint cselekszik. Soha nem tudhatjuk, kiből válik igaz ember, diplomatából, egyházi vezetőből, házmesterből vagy egy sportolóból, mivel mindez kivételes és kiszámíthatatlan.
A Mazsihisz tenni akar azért, hogy a Fradi életének hangsúlyosabb része legyen ez a kivételes történet. Fel kellett ismerni, hogy a Fradi története és a magyar zsidóságé keresztül-kasul átjárja egymást. Hogy nincs két vagy három magyar történelem. Történelem csak egy van, az, amelyik közös, a Fradi-ultráktól a Mazsihiszig. Ahhoz, hogy ne essünk le mind ama „keskeny hídról” a semmibe, a Fradi minden igazi szurkolójának büszkének kell lennie Tóth Potya Istvánra. A meccsre kifutó játékosok közötti gyerekek majd Tóth István arcképével a pólójukon mennek fel a pályára, így emlékezik közösen a Fradi és a Mazsihisz arra, hogy van a Maccabi Tel-Avivnak és a Fradinak közös története, hogy Magyarország és Izrael múltja sok ponton közös.
Ha nincs határ, nincs merev választóvonal a zsidó és nem zsidó magyarok történetei között, a magyar diplomácia pedig az antiszemitizmus ellen lép fel a nemzetközi porondon, akkor a magyar társadalmat is védi, ahogy most is tette a külügy az ENSZ-ben, amikor – ismét közösen a Zsidó Világkongresszussal – új, egységes fellépést kezdeményezett a szervezet Emberi Jogi Tanácsánál a bal- és a jobboldalról egyszerre fenyegető antiszemitizmus ellen. A körülöttünk lévő világ gyorsan változik. A hagyományos baloldal meggyengült Európában, a történelmi szociáldemokrácia egyre hanyatlik. A helyébe erős új baloldali mozgalmak lépnek, vissza akarnak térni a jóléti államhoz, ami sokaknak lehet vonzó, külpolitikájuk viszont harcosan Izrael-ellenes. A szélsőjobb megizmosodott mutációja pedig Európa-szerte Izrael-barát politikát hirdet, miközben nem szabadult meg a hagyományos rasszizmustól, antiszemitizmustól sem. Sokfrontos küzdelem ez, amelyben most segíteni tudtunk, a Mazsihisz hidat tudott képezni a magyar diplomácia és a zsidóság nemzetközi diplomáciájának nem hivatalos csúcsszerve, a Zsidó Világkongresszus között.
Az összekapcsolódásról szól idén a Zsidó Kulturális Fesztivál is. A művészet – lényege szerint – sohasem tartozhat teljesen egy kultúrához, sőt egyetlen kultúra sem tartozhat kizárólag „önmagához”, minden újabb megszólalás, minden hang bonyolult kölcsönhatások láncolata: a zene erre a legkiválóbb példa és idén a fesztivál erről, a népzenék összefonódásáról is szól majd. Közép-Európában a zsidó népzene mindig is könnyen kapcsolódott az egymással rokon helyi népzenékhez. Tanú lesz minderre a fellépők közül Palya Bea, Szalóki Ági és Malek Andrea, a Budapest Klezmer Band műsora.
Kultúrák találkozásából született meg Budapest önkifejezéseként a bárzongorálás és a kuplé is, magas és „alacsony” kulturális hatások keresztezési pontján, ezt tanulhatjuk majd meg Müller Péter Sziámi Seress Rezső-estjéből.
Budapest tömegszórakozása, tömegkultúrája, a Fradi, az MTK, a Szomorú vasárnap (reméljük, a csütörtök, a meccs napja nem lesz szomorú) mind a miénk, zsidó és nem zsidó magyaroké egyszerre. A Mazsihisz kulturális és diplomáciai küldetése közreműködni abban, hogy ez a sokszínűség mindnyájunk számára újra és újra megtapasztalhatóvá váljék.
A szerző a Mazsihisz elnöke.
