A láthatatlan struktúrák

Pest új főutcájáról
szerző
Szemerey Samu
publikálva
2010/30. (07. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az utca minden bizonnyal az emberi kultúra legfontosabb tere. Gyakorlatilag nem létezik együttélési forma a történelemben az utca valamilyen változata nélkül, így ez a folyamatosan átalakuló, sokszor csupán az építészeti vagy mérnöki tervek hátterének tekintett tér nyújtja a legátfogóbb képet egy hely közösségi életéről, társadalmának gondolkodásáról.

Az utca a kultúra tükre és egyben alapvető fenntartó infrastruktúrája is, ami mára a "házak közötti térből" végtelenül összetett és sokrétű rendszerré nőtte ki magát. A legkorábbról fennmaradt utcák puritánságától a kortárs kísérletek egy síkban burkolt, minden közlekedési jeltől mentesített, a végletekig lecsupaszított új egyszerűségéig vezető folyamat megtévesztő: a mai utcák komplexitását ugyanis egyre kevésbé fizikai összetevőik, látható elemeik adják. A mindennapi utcát működtető tudás részben társadalmi közmegegyezésekből áll - ilyenek teszik szükségessé vagy szükségtelenné a forgalmi védőzónák kiépítését -, részben pedig a háttérben működő technológiákból, szolgáltatásokból és a közöttük létrejövő kapcsolatokból. Az utcabútorok, a lámpatestek, a burkolat nem csupán eltakarják mindezt, de fizikai interfészként is működnek a mögöttes rendszerek irányába; formaterveiket a funkcióval szemben egyre erőteljesebben a használat határozza meg - ez pedig mindig komplex, változó és persze függ a felhasználók mellett a szabályozó és fenntartó hivatalok döntéseitől és nyilvánosságszemléletétől is. Sokszor mindenekelőtt és mindenekfelett éppen ettől.

Az épített környezet többi részéhez képest szükségszerűen gyors változás az utca szerencséje és egyben fő sérülékeny pontja is: ideiglenessége, átmenetisége a rugalmatlan közhivatalok és technokrata szabályozók számára gyakran az igénytelen megoldások és a minimális ráfordítások indokaként jelenik meg. Politikai kontextusban hagyományosan elsősorban a közbiztonság, köztisztaság és közlekedésszabályozás kérdései határozták meg az utcákról szóló beszédet. Az csupán a közelmúlt szemléletbeli változásainak eredménye, hogy itt is megjelent a dizájn, a terek minősége mint kritikus jelentőségű, a fenti hármas problémakörre sikeres megoldásokat nyújtó és befektetési szempontból is értelmezhető kérdés.

Pest úgynevezett új főutcája tehát mindezek tükrében értelmezendő: mint cél, mint eredmény és mint a számos érintett résztvevő együttműködésének és döntéseinek lenyomata.

Egy utca intelligenciája

Az idén tavasszal láthatóvá vált eredmény mögötti folyamat egy 2006-os Budapest Szíve tervpályázatban gyökerezik, ami a szűken vett Belváros közlekedési problémáinak rendezése mellett több más fejlesztési céllal is foglalkozott. Az itt nyertes pályamű szerzői, az M-Teampannon és az s73 építészei és tájépítészei tervezték az új főutcaként aposztrofált, az ötödik kerületen végighaladó tengely megújulását, ami a Kálvin tértől a Kecskeméti utcán és az Egyetem téren, a Károlyi Mihály utcán, az egyelőre érintetlen Ferenciek terén, a Petőfi Sándor utcán és a Bécsi utcán, majd az Erzsébet tér után az Október 6. utcán húzódik végig egészen a Szabadság térig, és egy további ütemben a Honvéd utcán át vezet majd ki a Vígszínházhoz. Ez a térsor rendkívül sűrű városszöveten halad át, emellett szinte minden szakaszának változó karaktere, térbeli és intézményi kapcsolatai vannak. A rendszerváltás óta eltelt évtizedekben a központi elhelyezkedés, az egyetemek és az idegenforgalom közelsége ellenére a terület egyáltalán nem tudott élni az ezek nyújtotta fejlődési lehetőségekkel, pedig az épületállomány jelentős része az utcával egy szintben levő földszinttel rendelkezik.

A főutcaprojekt célja a felszínen nyilvánvalóan ennek a helyzetnek a kezelése lehetett: a közlekedés és parkolás újragondolásával, az utcaképek rendezésével rendet rakni, hogy a piac és a helyi közösségek átvehessék a kezdeményezést. Ha azonban kicsit mélyebbre tekintünk, akkor válik láthatóvá a fent körüljárt kérdéskör. Hogyan növelhető meg az utca intelligenciája? Hogyan működnek, működhetnek-e együtt a háttérben húzódó rendszerek, milyen hatással vannak az eredményre, hol húzzák meg a fejlődés és a használat határait a nem látható fizikai és intézményi struktúrák? Milyen lehetősége van egy megrendelőnek - ebben az esetben az önkormányzatnak - és egy tervezőnek ezeket befolyásolni?

Az első ütem végén látható eredmény mindenképpen óriási előrelépés a hazai városi terek rehabilitációjában. Elsősorban azért, mert hosszú idő után most először kifejezetten utcák megújítására került sor, új, létfontosságú területet nyitva meg a lassan lendületet kapó köztéri projektek mellett. Az ezzel kapcsolatos korábbi tapasztalatok a minimális, életmentő, legfeljebb részsikerrel bíró beavatkozásoktól (Andrássy út) a betonkővel szegélyezett operetteklektikán át (Ráday utca, Palotanegyed) a gyalázatos és értelmetlen viccekig (Király utca) terjednek - közös jellemzőjük, hogy sem tervezési, sem kivitelezési színvonaluk nem alkalmas hosszú távon a városrehabilitáció értéknövelő céljainak betöltésére. A főutca programjában látványosan jelen van a gondolkodás a komplex és sajátos városi térként felfogott utca életéről, ami időtlennek kikiáltott, narratív szimbólumok helyett alkalmazkodni képes, rugalmas rendszerként kezeli a beépülő tárgyakat és anyagokat, szem előtt tartva avulásuk és jövőbeli cseréjük lehetőségét.

A sikeres városi terekben többnyire háromféle, egymásra épülő használattípus keveredik: a funkcionális, az opcionális és a szociális, melyek együtt biztosíthatják, hogy üzletileg is fenntartható és a mindennapokban is vonzó környezetként működhessen egy városrész. Ez a hármasság a főutca szakaszolásában jól eloszlik: a szökőkutak (Szabadság tér), játszó- (Október 6. utca) és reprezentatív terek (Egyetem tér) szervesen kapcsolódnak az épületek földszinti üzleteihez, és ugyanígy a különösebb funkcióval nem rendelkező, de a napi találkozásokra, szemlélődésre, sétára kiválóan alkalmas utcaszakaszokhoz. A triviálisnak tűnő, de annál komolyabb tervezői munkát igénylő háttér, ahol a burkolatok, a védőrácsok és növénykiültetések egy keretbe foglalnak minden programot, kifejezetten új helyzetbe hozza az eddig jellemzően elkülönülő térrészeket - és valójában ez adja az egész főutca hosszú távon is megmaradó gerincét. A használók így elszakadhatnak az aszfaltkollázsok, a tetszőlegesen elhelyezett, de zárt közműelemek és az elszigetelt egységekként működő teraszok és közterek hagyományától, és az utcai élet önmagában válhat pozitív és izgalmas tapasztalattá.

Tolerálható bumfordiság

A szabadságfokokat így jelentősen kitágító háttérben végre értelmes kérdéssé válhat az utca szolgáltató szerepe is: az a technológiai és dizájn-határterület, ami a közlekedés, a vásárlások, a munkahelyek és hivatalok által helyben generált vagy fenntartott adatfolyamok és közművek hozzáférhetőségét, alkalmazhatóságát firtatja, és az utcára mint felhasználói felületre tekint. Ide tartozik az önkormányzatiság jövőbeli szerepének újragondolása - kerületi kezdeményezésként a főutca voltaképp ennek a folyamatnak a zászlóshajója -, de ide tartoznak a számos vitát kiváltó utcabútorok és a nagyobb terek egyedi elemei is, amik a használók számára látható végeredményt, a javarészt kortárs formavilágú, de erős kompromisszumokkal terhelt, csak részben együttműködő tárgyakból álló utcaképet alkotják.

Bár a főutcán a korábban említett példáknál messze jobb kivitelezési színvonallal találkozhatunk (ezúttal például megfelelő vastagságú a kőburkolat, így vélhetően nem csak két telet fog kibírni), számos ponton látszanak olyan hibák, amik nehezen tekinthetők véletlennek. Az Egyetem téri padok minősége szinte komikusan gyatra, és több helyen is láthatóak már most kilazult, rozsdásodó pollerek (parkolásgátló oszlopok) vagy lekopott festék, de a bumfordiság többnyire a tolerálható határon belül marad. A tárgyak összevisszaságára és látványos színvonalbeli egyenetlenségére a választ maguk a tervezők adták meg az Építészfórum hozzászólásai között zajló vitában. Az egyébként is tanulságos szövegben gyakorlatilag az összes olyan tényező előkerül, ami a hazai építésszabályozás, hatósági eljárás és ágazati "együttműködés", kivitelezői szakmai kultúra és tervezői ambíciók sokszögén belül kijelöli az elérhető határokat. Nem véletlenül az egyik legkomplexebb műfaj a közterek tervezése: az alapvető kereteket többnyire nem a célok és igények szabják meg, hanem például az egyesével futó vezetékeket a világszerte fél évszázada sikeresen alkalmazott közös közműalagútba elhelyezni nem hajlandó hatóságok által előírt védőtávolságok. Vagy a tűzcsapok és a közlekedési táblák összehangolt elhelyezését illető hasonló kooperációs készség és körültekintés. De ha csupán az egységes rendszerként részletesen megtervezett utcabútorokat nézzük, ott is látványos a különbség a félreolvasott tervek miatt másfélszeresre duzzadt és az eredetitől eltérő helyen felállított kukák, a jelöléssel szemben esetlegesen, összevissza dőlő pollerek vagy a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal tervező kedvű képviselője és a kivitelezők által közösen átalakított lámpatestek és mindezek eredeti tervei között.

Összességében mégis előrelépés a főutcaprogram, mert az a tudásszint, ami beépülhetett a mostani fejlesztésbe, minden hibája, középszerűsége és esetlegessége ellenére meghaladja az eddigieket. Az elégedetlenség leginkább az egyes szakmák állapotát jelzi: ahogy a dizájnerek, a tájépítészek, az építészek lassan átveszik a nemzetközi élvonal tapasztalatait és módszereit, úgy ez a tudástranszfer nem vagy kevésbé látható a szabályozói, ágazati, szakmérnöki közegben. Márpedig az ilyen projektek kereteit az utóbbiak határozzák meg: az utca csak annyit fog tudni nyújtani, amennyit a létrehozói közösen tudnak. A szándék látszik: a közműalagút kérdése legalább felmerült, a szelektív hulladékgyűjtésé szintén - bár a jelenlegi kukákkal ez nem működőképes, de a kerekes székes, vak vagy másként külön figyelmet igénylő városlakók igényeire a burkolat térbeli mintái figyelemmel vannak. Sokak szerint a pollerek maguk is csak egy fejlettségi szintig szükségesek, hiszen pusztán az autóforgalom erőszakos korlátozását szolgálják - ha az utcai kultúra ezt másképp meg tudja oldani, egyre kevesebb ilyen eszközre van szükség, és egyre több tudás kerülhet a látványos megoldások helyett az intelligens háttérbe és szolgáltatásokba.

Az utcát használók reakciói nem csupán a jelenkorba megérkező város Budapesten néha valószínűtlen újabb sikerét jelzik, hanem azt is, hogy a városi kultúra, a közterek kultúrája és értelmezése is változóban van. Az olyan tervezői hibákat, mint a parkolók és a lehetséges teraszok néhol logikátlan kiosztása, a járdavezetés következetlenségei elsőként az itt működő üzletek jelezték, így feltehetően azt is lehet remélni, hogy ez a figyelem az utca működtetésében és fenntartásában is jelen lesz majd. Éppen ez ugyanis az a terület, ahol az ilyen kérdések hosszú távon rendeződhetnek: az utca nem a kizárólagosság, a vagy-vagy, a territóriumok, hanem az is-is, az egymás mellé rendeltség, az időben is változó, megoszló használatok helye. A végleges használat nem tervezhető - az ilyen funkcionalista szemlélet elrettentő példájának ott van a Ferenciek tere és az összes belvárosi felül- és aluljáró -, legfeljebb a különféle opcióknak lehet teret adni.

Ha pedig ide is megérkezik a következő közmű-technológia, takarékos világítás vagy mobil eszköz - a robbanásszerűen terjedő tablet számítógépeket többen kifejezetten az "épületek közötti terek" eszközeiként írták le -, akkor viszonylag könnyen le lehet majd cserélni a tárgyakat újabb generációsakra. Az utca szemléletváltozását azonban mindig és mindenkor csak a legjobb minőséggel lehet elérni: az épületeknél rövidebb időbeli távlat nem a lazaságra, hanem a feszesebb, letisztultabb, kooperatívabb gondolkodásra adhat csak okot.

Cikkünk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, a KÉK, illetve az NKA megítélt támogatása mellett jött létre.(kek.org.hu)

szerző
Szemerey Samu
publikálva
2010/30. (07. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Budapest
KÉK
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Díszlet vagy őrhely
Parlamenti bojkott?
Mártonffy Marcell teológus
A pokolról és az örök kárhozatról
Könyvmelléklet
Salman Rushdie-interjú, Sikerlista
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Kultúra

még több Kultúra...