Quentin Tarantino és Robert Rodriguez 2007-es négykezesében, a Halálbiztost és a Terrorbolygót összefogó Grindhouse-ban már felbukkantak az erőszakban és szexben tobzódó B filmek vérszomjas nácijai. A horogkeresztek nem főműsoridőben, hanem a filmekhez forgatott álelőzetesek egyikében, a Rob Zombie rendezte Werewolf Women of the SS (Az SS vérfarkasnői) című, néhány perces műfaji megemlékezésben szabadultak el, szeretetteljes utalásképpen a náci-sexploitation kérészéletű műfajára, és annak divatot teremtő díszpéldányára, az 1975-ös Ilsa, She Wolf of the SS (Ilsa, az SS nőstény farkasa) című nagyszabású ízlésficamra.
Míg a többi hamis trailer a mainstreambe átmentett műfajokból űzött tréfát (Rodriguez épp most forgat egész estés mozit saját előzeteséhez, a Machetéhez), csekély az esélye annak, hogy az Ilsa szellemével játszó szösszenetnek akadnak majd fősodorbeli követői. Ahhoz a kora hetvenes évek sokat tárgyalt (nyugati) légköre és sok mindent megengedő filmipari mozgásai kellettek, hogy Ilsa, a haláltábort irányító kegyetlen kebelcsoda belovagoljon - egy szerény teljesítőképességű rabon - a filmvászonra. Az aktust követően Ilsa a szoftszexfilmek követelményei szerint ábrándos tekintettel zuhanyt vesz, a következő jelenetben azonban már tetőtől talpig náci uniformisban osztja a parancsokat: alkalmi szexpartnerét női pribékjei kezére adja, az árja kezek pedig nem hibáznak, amikor egy Hitchcockot is megidéző jelenetben kasztrálniuk kell az ágyban rosszul teljesítő áldozatot.
Nehéz elképzelni, de mindez csupán a gyenge idegzetűeket kímélő kezdet, mert már úton egy válogatott emberkísérletekre szánt, friss női transzport - alkalmas pillanat, hogy az esetleges mellékhatások elkerülése végett felkeressük körzeti filmtörténészünket, akitől kímélő tárgyilagossággal megtudhatjuk, hogy az Ilsa rossz ízlésben mérföldkövet állító buldózeres tabudöntögetése közvetlen utózmánya az ugyancsak ekkoriban fénykorát élő ún. női börtönfilmnek. Csikóéveiben Jonathan Demme is letett egy ilyet Börtönterror címmel Roger Corman szemeteskosarat formázó asztalára, Demme-hez hasonlóan jó útra tért, szalonképes rendezővel azonban a náci-sexploitation nem büszkélkedhet. Pedig, ha hihetnénk a film eleji feliratnak, az Ilsához vezető út csupa jó szándékkal és oktatási céllal volt kikövezve, a produceri üzenet ugyanis arról tájékoztat, hogy a készítőket a történelmi tények tisztelete és a hasonló embertelenségek útját álló emlékeztetés vágya vezérelte. Ez az alkotói igény nyilván általánosan elterjedt volt a zsigeri szórakoztatásra hajtó korabeli trashfilmkészítők körében, ám valamelyest aláássa a szöveg hitelét, hogy azt David F. Friedman producer nem a saját nevén, hanem Herman Traegerként szignálta.
Don Edmonds rendező és az Ilsát domborító Dyanne Thorne viszont nem volt ilyen elővigyázatos, ők mindketten a saját nevükön szerepeltek a stáblistán. A főművét kilenc napon át (lehasznált tévésorozat-díszletekben) forgató Edmondsnak mindenesetre megadatott az utókor s vele Tarantino tisztelete (az örökös trashfilmrendező co-producerként fel is tűnik a Tiszta románc stáblistáján), Thorne azonban utólag, ugyan nem túl neheztelő hangon, de azért elpanaszolta, hogy áldott jóhiszeműségének esett áldozatul. Elmondása szerint a forgatókönyv számos bekezdésnél homályosan fogalmazott; az évtizedek múltán visszaemlékező díva nyilván azokra a történelmi felvilágosító részekre gondolt, amelyek (pl. a meztelenkedéssel tarkított csonkolások - csak hogy egy szalonképesebb epizódot kiemeljünk) oly nagy sikert arattak az amerikai filmszemét európai felvevőpiacain. Noha Németországban Ilsát betiltották, Nyugat-Európa más országaiban, illetve Kanadában nagy keletje volt az SS telt keblű farkasának, akinek minden kínzóeszköz - egy elektromos sokkolóként használt vibrátort is ideértve - remekül állt a kezében. A megkésett amerikai bemutató alkalmával a New York Times és a Variety is kiemelt oldalain kérte ki magának e rettenetet, amivel sikerült felkelteni az értelmiségi közönség érdeklődését: Ilsa ezzel végképp révbe ért, s noha a film végén halállal lakolt bűneiért, a folytatásokban többek között olajsejkek háremfelügyelőjeként és Szibéria nőstény tigriseként tért vissza eredeti szakmájához. Õ a mi Kennynk - jegyezte meg elégedetten Friedman úr, utalva a South Park minden epizódban elhalálozó karakterére.
Európai rajongói közül Ilsa megbecsülésében az olaszok mentek a legmesszebb: ők nemcsak átvették a megbotránkoztató szabadalmat, de a náci-sexploitation helybeli hajtásai (olyan őszinte címekkel, mint a Lager SSadis Kastrat Kommandatur vagy a Gestapo's Last Orgy) még le is iskolázták az alulmúlhatatlannak hitt ilsai rossz ízlést. Noha a műfaj hamarosan elvirágzott, az SS nőstény farkasát övező kultusz a mai napig töretlen. Ékes bizonyítéka ennek, hogy amikor a Tarantino/Rodriguez-féle Grindhouse kapcsán a berlini Central Kinóban (a belváros kuriózumokra mindig fogékony, bevállalós artmozijában) Grindhouse-napokat rendeztek, a Rosenthaler strassei kultmoziban táblás ház várta, hogy elinduljon az Ilsa megsárgult kópiája. Miként a filmet felkonferáló mozivezető megjegyezte: van abban valami bizarr, hogy ennyien gyűltünk ma itt össze Berlin közepén, egy szexéhes, szadista SS-vezérről szóló 30 éves film vetítésén. Az értelmiségi színezetű közönség vette a lapot, és felszabadultan nevetett. Utoljára az este során.
