Interjú

„Azt kell festeni, amit nem szabad”

Birkás Ákos festőművész
szerző
Dékei Kriszta
publikálva
2017/51. (12. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A kortárs művészet egyik legmeghatározóbb alkotójával a családi gyökerekről, művészetének radikális változásairól és a mai magyar politikai helyzetről a Prima Primissima díj elnyerését követően beszélgettünk.

Magyar Narancs: Nem ez az első díj, amit megkaptál; elsőként 1989-ben Herder-díjas voltál. Erről a díjról mit kell tudni?

Birkás Ákos: Egy hamburgi alapítvány díja, amelyet Ausztriában adnak ki, és osztrák–német nemzetközi zsűri dönti el, hogy kinek. Még a Kádár-rendszer idején ez egy nagy presztízsű díj volt, elsőként talán Kodály Zoltán kapta meg.

MN: 1992-ben elnyerted a francia kulturális minisztérium díját.

BÁ: Az inkább ösztöndíj volt, kombinálva a dijoni művészi főiskolán való oktatással. Vendégtanár voltam, amit nagyon élveztem. Párizsban sokat voltam, de a vidéki Franciaország mindig érdekelt.

MN: Ezek szerint több nyelven is beszélsz.

BÁ: Azt mondanám, több nyelvvel hadakozom gátlástalanul. Németül jól beszélek, franciául és olaszul meg elmegy. Nagyon későn kapcsoltam, hogy az angol a legfontosabb nyelv; 65 éves koromban el is kezdtem tanulni. Biztos csúnyán beszélek, de azért meg tudom magam értetni.

MN: A többi nyelvet gyerekkorodban tanultad?

BÁ: A nagyszüleim neveltek, akik nem voltak magyarok – otthon a nyelv a német volt, olasszal keveredve. Ma is egy osztrákos németet beszélek kicsit olaszos kiejtéssel; amitől Németországban nem tudnak hova rakni – egyik nyelvjárásba sem illek bele. Fiatal koromban, olyan 30–35 éves koromig sokat jártam Olaszországba; nagyon szerettem. De az igazi nagy szerelmem a francia nyelv. Az olasz nagymama, követve a bécsi udvari hagyományokat, úgy tartotta, hogy franciául beszélni az igazi úri dolog. Ezért a rettenetes ötvenes években a nem kevésbé rettenetesen rossz három kölyköt a nagymama hetente kétszer leerőltette az asztalhoz, és franciául kellett tanulni egy elöregedett Berlitz-könyvből, amiből ő tanult még lánykorában. De az alapokat lerakta – később sokat olvastam franciául, s ma már könnyedén tudok beszélni is. Biztos rosszul.

MN: Kaptál Munkácsy-díjat, ami szakmai díj.

BÁ: Igen, de az egy kicsit olyan, mint az érettségi. Aki nem kapta meg, az büszke lehet rá, mert annak valamilyen különleges oka lehet.

MN: Voltál kiváló művész is, kaptál Pro Urbe díjat, elnyerted a Magyar Köztársaság tiszti keresztjét is, most pedig a Prima Primissima képzőművészeti díját. Miben más ez a díj?

BÁ: Érdekes díj, mert a mindenkori kormányzattól független – bár semmi sem független a politikától –, és ha jól tudom, a VOSZ, a vállalkozók szövetsége és főleg az OTP áll mögötte, azaz kapitalisták adják össze rá a pénzt, ahogy ez a művelt Nyugaton is bevett szokás. Tetszik benne, hogy nem kellett pályázni, lobbizni és összeesküdni, s amolyan szenátusféle zsűri dönt. Másrészt egy kicsit furán érzem magam. Megszoktam, hogy én kezdeményezek, döntök arról, mit akarok elérni, s most egyszer csak történt valami az életben, amiért nem is küzdöttem.

MN: Na, és milyen a díjátadó gála?

BÁ: Pazar. Egyébként a helyszínen tudod meg csak, hogy nyertél – az egész az Oscar-díj mintáját követi. Itt is ugyanúgy veszi a kamera a díjazottak arcát, és ugyanúgy kell rövid beszédet tartani, maximum 45 másodpercest.

MN: Észrevettem, hogy a Prima Primissimával szemben a művészeti szakma egy részének fenntartása vagy politikai ellenérzése van. Jól emlékszem még arra, amikor 2011-ben Jovánovics Györgyöt jelölték, aki a támadások miatt végül is visszalépett.

BÁ: Ez nem egy szakmai vagy egyértelműen politikai zsűri által javasolt díj, mint, mondjuk, a szakmai Kossuth-díj, amelyre az MMA terjeszt fel a megfelelő grémium elé, és sokkal inkább úgy tűnik, hogy folyamatosan keresi a maga útját. Mindezt jól mutatja, ahogy évről évre alakul a díjazottak listája és a díj koncepciójának fejlődési iránya. Sajnálom, hogy Jovánovics nem vette át, mert ez a díj karakterét tudta volna csiszolni. Azért nem egyszerű ez, mert ez alapvetően egy populáris díj, nem elit jellegű. Átvenni vagy nem átvenni, ez önértelmezés kérdése. Én nem érzem magam az elit megtestesítőjének, akármilyen beképzelt is vagyok.

MN: Akkor minek vagy a szószólója?

BÁ: Ha azt mondom, hogy magamnak, az már a beképzeltség felső foka lenne. Talán úgy mondanám: a kommunikáció érdekel a legfőképpen. Erre persze azt lehet mondani, hogy mindenfajta művészetet, még a legarisztokratikusabbat is ez foglalkoztatja. Ha most jössz, és akarsz velem egy interjút készíteni, és egy óra hosszat egy kukkot nem szólok, az is egyfajta kommunikáció, de én amellett vagyok, hogy inkább beszéljünk. Ennek megvan az ára, mert a probléma az, hol szabom meg a határt; mennyire megyek elébe a közérthetőségnek, a közhelyeknek. A leghatékonyabb kommunikáció közhelyeket használ, de ez a művészi igényesség halálát is jelenti.

Ha megnézzük, amit az életemben csináltam, ebben a tekintetben a skála elég különböző fokozatai között vándoroltam, sokféle árnyalatú pozíciót foglaltam el a könnyebb-nehezebb érthetőség tekintetében. Vannak az életművemben tévedések is, amikor túllőttem a célon, de már mindegy. A művészet nem a tökéletes műre törekszik, mint az igazi akadémizmus, hanem – én legalábbis úgy látom – a művészet „trial and error” rendszer lett. Ez a módja annak, hogy az ember ne váljon iparossá; aki már csak az egyszer bevált modellt ismétli. Engem a művészet mint beszéd, mint kommunikáció érdekel, s hát kár lenne tagadni, az ember mondanivalója az élete során sokat változik.

MN: Akkor ennek csak eszköze volt, mikor megjelentek az önmagukban – témájukban – kommunikatív képek, melyek politikai töltésű újságfotókból indultak ki?

BÁ: Igen, azok sokkal kommunikatívabbak, mint az oválok, bár ez is nézőpont kérdése. Másrészt ezek a figuratív képek olyanok, hogy hú, de kommunikatívak, de ha jobban megnézem, akkor magam is csak vakargatom a fejem: mit is kommunikál tulajdonképpen? Ezek a képek sohasem direkten leolvasható üzenetek.

MN: Az idén három kiállításod is volt, az egyik Berlinben, ami kicsit eltér a megszokott kiállítási gyakorlatodtól.

BÁ: Egy nagy absztrakt falfestményt készítettem, és szerepeltek mostani művek, félig absztrakt festmények, amelyeket tavaly nyáron készítettem Németországban, és integráltam őket a falfestménybe, meg régi oválisok is – időben és térben széthúzva. A Galerie Eigen+Art jelentős galéria, amellyel már 25 éve dolgozom együtt, és Berlinben egy bizonyos fokig ismert vagyok. Gondoltam, talán megengedhetem magamnak, hogy a saját életmű­vem­ből/anyagomból állítsak valamit önreflektív installációként össze, ahol a régi és az új munkák egymásra vonatkoznak. Most ilyen kiállításokat szeretnék csinálni; nem olyat, hogy egy képtípust kitalálok, majd azt variálom. Ez érdekes, új összefüggéseket hozhat létre a munkámat illetően. Ezt persze nem én találtam ki, Magyarországon Jovánovics is csinált már ilyet.

MN: Mostanában kisebb képeket készítesz, a modellek pedig többnyire felismerhetők. Az egyik képen nem Nádas Péter van?

BÁ: Ez csak véletlen egybeesés, de készítettem egyszer egy portrét róla, mégpedig megrendelésre; a Petőfi Irodalmi Múzeum íróportré-archívuma számára. Öröm volt Nádas Péter arcát festeni.

MN: És modellt is ült neked?

BÁ: Nem. Egy rakás fotó alapján dolgoztam. Végül egy fiatalkori és egy mai képe szerepel, a fiatalkori kicsit sötétben, a mai, tűnődőbb az előtérben.

MN: Készítesz a festményeidhez vázlatokat is?

BÁ: Igen, szoktam rajzolni – ezek csak ötletek, vagy újságokban talált vagy fotókról készült képek. Van olyan is, amit önmagamról készítek.

MN: Mint a meztelen aktos sorozatod. Honnan jött az ötlet, hogy pucéran jelenjél meg a festményeken?

BÁ: Valahogy belesodródtam. Érdekelt, milyen messze tudok elmenni; öreg férfi meztelenül, zokniban, vagy öreg férfi meztelenül, zokni nélkül, cipőben fekszik a földön… Amikor Lipcsében kiállítottam egy ilyen képet, egy tekintélyes német művészkolléga azt mondta, ilyet nem szabad festeni. Persze világos, hogy azt kell festeni, amit nem szabad.

MN: Kétségtelenül ez egyfajta provokáció is.

BÁ: Magamat provokálom, a saját bőrömre megy a játék. Persze ez elég szerény provokáció ahhoz képest, amit Lucian Freud egy éle­ten át csinált; ám világos, hogy az egy más attitűd: egy gátlástalan, de nemesen tűnődő, pesszimista emberlátás. Talán van nálam egy szerény utalás Freudra is, de az önaktjaimat mindig kontextusba helyezem. Valamilyen ellentétet vagy hatást akarok ezzel fokozni. Mint amikor a fürdőkádban dagonyázok, és a csempe Gerhard Richter színmintáit visszhangozza.

MN: Ami 2015-ben a veszprémi Csikász Galériában volt kiállítva…

BÁ: Igen, ott mostani meg hetvenes évekbeli festmények és fotók, szövegek, sőt más, egész pontosan Méhes Lóránt (Zuzu) munkái is szerepeltek. Meg maga Méhes is egy 1973-ban készült festményen, romantikus és bohém pózban; a kép címe: Polgári Magyarország. A Kádár-kor közepén egy beates fiatalember dandyattitűddel, az 1700-as és az 1800-as évek fordulójának divatja szerint öltöztetve, mint a polgári kontesztálás megtestesítője. És ennek párja a fürdőkádas kép; hogyan néz ki most az eszmény, amikor éppen vadul megvalósulóban van a polgári Magyarország.

MN: Bécsben is volt egy kiállításod, ahol az 1975 és 1978 között készült fotómunkáidat mutatták be. Csinálsz manapság még fényképet?

BÁ: Nem, legfeljebb telefonnal, vázlatként a festményekhez. A fotózás mint koncepció számomra elmúlt, s ennek is van egy története; egy anyag, amit 1979–1980-ban készítettem. Ebben anarchikus és zűrzavaros módon leszámolok a fotóval. A múzeumban fotózott, tükrözéses munkáim nagyon fegyelmezettek és gondosan szerkesztettek voltak; de egyszer csak elegem lett a fegyelemből. Az új anyag egy véletlenszerű fotókból és szövegekből képregényszerűen összeállított, ironikus hangvételű és abszurd saláta volt, amit egy under­ground újságnak képzeltem el. De hamar rájöttem, hogy a festésben sokkal erőteljesebben tudom kiélni a jelentések bonyolultsága iránti éhségemet, és inkább festeni kezdtem.

MN: Úgy tűnik, veled sokszor megesik, hogy radikálisan leszámolsz dolgokkal. Most nem az ovális/figurális váltásra gondolok, hanem amikor 1971-ben az összes, korábban megfestett portrédat begyömöszölted a laká­sod előtti kukákba, és csak pár darabnak kegyelmeztél meg.

BÁ: Hát igen, hajlamos vagyok ilyen lépé­sekre. Például a hetvenes években egyszer csak rengeteg könyvet adtak ki; hirtelen kapható volt Szent Ágostontól kezdve Kanton keresztül David Riesmanig szinten minden. Nagy volt bennem a mohóság; új könyvespolcot építettünk, ami két év alatt tele lett könyvvel. Egyszer csak elegem lett belőlük, de mivel könyveket nem dobunk ki, így mindegyiket bekötöttem újságpapírba, majd visszatettem a polcra. Baromi szép lett, de nem volt praktikus; akkoriban előadásokat tartottam, meg cikkeket is írtam, amihez, ugye, kell a könyv. Egyszer csak rájöttem, mindegy, nem kell keresgélni; akármelyiket veszem le, mindig találok benne idéznivalót bármelyik témámhoz.

MN: Idén szeptemberben volt még egy két hétig nyitva tartó kiállításod a Knoll Galériában. Mi volt ez?

BÁ: Egy kisebb installációt készítettem, ami kimondottan a politikai opponálás lehetőségére, illetve ennek a szcénának a mai állapotára reflektált.

MN: Hogyan?

BÁ: Nagyon egyszerű installáció volt: ugyanazon fal két oldalára készült, és ugyanaz a téma „jelent meg” két nézőpontból. A nézőpont volt fontos, a címe is az volt, hogy Vázlat a hátsó bejárat felől. A fal egyik oldalát egy nagyjából párhuzamos vonalháló borította, mint valami folyam, amelyet egy esetleges ponton sodródó paralelogramma alakzat szakított meg. A vonalrendszert tehát megzavarja egy üres folt, egy hiány, valami integrálhatatlan. A fal másik oldalán ennek a hiányfoltnak egy papírra vastagon felfestett, barnás „kakafolt” felelt meg. Mellette egy, a kilencvenes évek végéről származó festményem volt kirakva. Ezen négy kicsi, nagyon égővörös ovál látható egy hosszúkás és álló, fanyarszürke felületen; a nőiség sémáját ábrázoló sztélé – arccal, cicikkel, puncival. Emellett meg egy hulladék kartondarabra festett szép női kéz, ami a nagy piros körmökkel éppen bemutat. Egy megrekedt szisztéma és a lehetséges kiút. A fal két oldala nem nézhető össze.

MN: Hát ennek van politikai olvasata is. Mit gondolsz a mai politikai helyzetről?

BÁ: Van min gondolkodni. Sokat nézek tévét, és többet olvasok is a mai magyar politikáról, mint eddig bármikor. Tulajdonképpen szórakoztató lehetne. Csak hát ez egy szörnyű kínlódás. A Fidesz is kínlódik; különben nem beszélne ilyen vad dolgokat. Mindenki fába szorult féreg, s ebből akarja magát kidumálni. Ha ez például a kirgiz politikai élet lenne, s az lenne a mániám, hogy ezt figyeljem, akkor hallatlanul mulatságosnak tartanám, hogyan lehetséges a tévedéseknek, hazudozásoknak, tehetetlenségeknek, öngólözönrúgásoknak ez az abszurd kutyakomédiája. Végül is az egész egy életidegen, önmagát hergelő káosz, és nem is érthető, miről van szó tulajdonképpen.

MN: Már a színfalak mögött?

BÁ: Igen, utólag majd egyszer – talán – kiderül, hogy ezekben az években valójában mi történt. Most csak azt tudjuk, hogy a társadalom gonosz megosztása által el vagyunk vakítva. Mindenkinek kötelező ide vagy oda, vagy amoda állni, gyűlölködni és ezzel szimplán kezelhető képletté válni. De kétlem, hogy az ember szimpla lény lenne. Nekem például egyrészt van egy radikális és baloldali lényem, igazán ezt szeretem és ápolgatom. De van másik oldalam is, egy konzervatív, amit a gyerekkori erős vallásosság alapmintái is átszőnek. Ezért ugyanolyan meghitt nekem Marx káprázatos elemzése, mint Eckhart mester lenyűgöző szövege. Sokáig nem értettem, hogy van ez, ma már egyszerűen elfogadom: mint az emberek általában, én is vegyes képlet vagyok. Nos, a radikális énem tud mulatni, néha hangosan röhögni ezen a karikatúraországon. A konzervatív énem az, ami mélyen meg van bántva a Fidesz politikájától és torz következményeitől, kompromittálva érzi magát. Szégyellem magam, és úgy érzem, megalázottan kell itt élnem.

Az lenne szép, ha az Egyesült Európai Államok tagja lehetnénk. Akkor is kurva nagy problémáink lennének, de kicsit intelligensebb lenne a diskurzus. Egyszerűen nem engedhetnék meg a magyarok, hogy ezt a slampos, odakent, indulatos, sértődött és álravasz beszédmódot használják. Sajnos úgy látszik, épp most játszszuk el véglegesen ezt a lehetőséget.

névjegy

Birkás Ákos 1941-ben született, s a külföldön is ismert – és jegyzett – kortárs magyar festők egyike. Tanulmányait 1959–1965 között a Képzőművészeti Főiskolán végezte. A hatvanas években expresszív portrékat készített, stílusa később hiperrealistává vált. A hetvenes évek közepétől fotóval és filmmel foglalkozott; ezekben a kép és a keret problémája, a kép múzeumi státusának kérdése foglalkoztatta. A nyolcvanas évek elején újra festeni kezdett, s kialakította jellegzetes fő témáját, a gyakran kettős képtáblára festett, absztrakt és fejformára emlékeztető oválisokat. Az ezredforduló körül, elhagyva a tojásfejeket, a figurális ábrázolás felé fordult, amihez máig társadalomkritikus szemléletmód társul.

 

szerző
Dékei Kriszta
publikálva
2017/51. (12. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 1 FGy8
    FGy8
    2018. január 29., hétfő 15:03
    Esetleg egy kép a cikkhez, ha már végig képekről van szó?

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Győri Péter-portré
Közös jelölt Józsefvárosban
Interjúk
Mohácsi János, Robert Menasse, Bartók Imre
Melléklet a Balatonról
Olaszrizling, kisvasút
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...