Bár idén harmadik alkalommal választják ki demokratikus módon a legrégebbi képzőművészeti (a köztes években pedig a jóval fiatalabb építészeti) szemle kiállítóit, az egyre-másra előkerülő problémák csak az idén kezdték el feszegetni az eddigi eljárásrendet. Tavaly tisztább volt a helyzet, amikor a felhívás nem izgatta fel kellőképpen az építészszakmát - mindössze két, kifogásolható színvonalú pályázat érkezett -, és Petrányi Zsolt, a Műcsarnok főigazgatója, egyben nemzeti biztos saját hatáskörben jelölt ki kurátort. Akit végül csak a papírformához igazodva nevezett meg; valójában teammunkában készült a kiállítás, aminek sikere egy lehetséges új alternatívát is felvillantott. A két évvel ezelőtti képzőművészeti pályázat furcsasága a művészettörténész-kurátor elsőre lényegtelennek tűnő, ám szakmai berkekben érzékeny megkülönböztetéséből fakadt (a művészettörténészséghez kell diploma, Magyarországon a kurátorsághoz "elég" az ötlet). 2005-ben a MEO volt igazgatóját, Kováts Lajost azért zárták ki, mert a kiírás művészettörténészeknek szólt, ő pedig "csak" kurátor volt. Erre az idei kiírás reflektált, már Kováts is illetékes lehetett. A három évvel ezelőtti építészeti pályázatnál volt az első olyan balhé, amit nem az állandó likviditási probléma szült: ekkor néhány induló az eljárás nem kellőképpen nyilvános volta miatt fordult az adatvédelmi biztoshoz (azóta sem ismeretes, mikor milyen szakmai érvek szólnak egy pályázat mellett vagy ellen).
Lebegtetés
A képzőművészeti pályázatok sorában idén először szembesült a zsűri erőtlen mezőnnyel. Mivel központi témája az idei biennálénak sincs (beszédes alcíme: Művészet jelen időben), tartalmi megkötések nélkül lehetett indulni. A beérkezett rekordmennyiségű tizenkettő közül a nyolc érvényes pályázat egyike sem hengerelte le a zsűrit (András Edit, Boros Géza, Nemes Attila, P. Szűcs Julianna, Páldi Lívia), ezért a Műcsarnok honlapján olvasható hivatalos összegzés szerint a négy formailag hibás munka közül választottak. A zsűri Maja és Reuben Fowkes angol kurátorházaspár és Nemes Csaba képzőművész anyagát "a nemzeti biztosnak felterjesztette további bírálatra illetve döntésre", aki pedig "egyeztetési kötelezettségére" hivatkozva a biennálét finanszírozó Oktatási és Kulturális Minisztériumhoz (OKM) fordult. De előbb még magabiztosan lenyilatkozta az MTI-nek, hogy konszenzusos döntés alapján ez a projekt nyert, és már csak a minisztérium bólintása van hátra. A tárca azonban, amelyet Schneider Márta kulturális szakállamtitkár személyesített meg, nem kívánt formailag hibás pályázattal Velencébe indulni - így a hivatalos verzió -, és visszautalta a döntést Petrányihoz - aki újból összehívta a zsűrit, melynek tagjai a hibátlan, ám korábban érdektelennek talált, Ausztriában élő Andreas Fogarasi és kurátora, Tímár Katalin munkáját választotta ki, egy új szempontot, a beadványokban rejlő "lehetőségeket" is mérlegelve. A projekt "szubjektív dokumentumfilmes" műfajban budapesti művelődési házakat mutat be, amivel a szerző a kultúra szerkezetének átalakulására reflektál - magyarázta a kurátor a Narancsnak. A hat-nyolc videót a szecessziós magyar pavilon nehezen kiaknázható tereiben önálló szobrokként is értelmezhető dobozokban installálják.
Az eljárás hivatalos tálalása azonban távolról sem volt meggyőző. Például felmerült - először éppen Fowkesék részéről, nyilvános levélben -, hogyan kerülhetett formailag hibás pályázat a zsűri asztalára. Logikus a biztos válasza, hogy új pályázat lefolytatására nem lett volna idő, hiszen a kiállítás megvalósítására is alig marad: mivel csak decemberben derült ki, mekkora az idei keret, az eredményhirdetés február elejére csúszott, a kiállítás pedig már június 10-én megnyílik (a várható időhiánynak Petrányi egy augusztusi tájékoztató levéllel próbált elébe menni). Tekintettel a hiba természetére, felmerülhetett volna a pályázatoknál általános hiánypótlási lehetőség, amivel viszont nem éltek. Petrányi szerint erre a kiírás nem adott lehetőséget, míg Boros Géza, az OKM művészeti főosztályán dolgozó művészettörténész szerint, aki egyben a zsűri tagja is volt, ez csak arra lett volna jó, hogy a vesztesek közül valaki "menetrendszerűen" megtámadhassa a pályázatot. A Fowkes házaspár vétke, hogy a kortárs művészeti gyakorlatban bevett módon együtt pályázott, holott a magyar kiírás (merő adminisztratív okokból) tiltja a "többes kurátori pályázatot" - csakhogy ők úgy értelmezték a fordulatot, hogy egy kurátor több pályázattal nem indulhat.
Ez a komolytalan formai hiba akár kapóra is jöhetett a minisztériumnak, hiszen Nemes Csaba animációs filmjét az őszi zavargások ihlették, s elképzelhető, hogy a tárca az országimázst nem ezzel kívánta építeni Velencében. A feltételezést természetesen nem erősítette meg Petrányi, Boros pedig, aki a szakállamtitkári konzultáció harmadik szereplője volt, cáfolta azt. "Végül szabályos döntés született. A formailag hibás pályázatot nem lehetett volna bevállalni" - mondta Boros, pedig zsűritagként ő is azt tartotta a legjobbnak.
Lebegés
A Műcsarnokban a helyzet tisztázására rendezett beszélgetésen sok fiatal kurátor jelent meg, ami szemléltette az elmúlt években lezajlott generációváltást, de azt is, hogy a nagy öregektől elhódított játszótéren az új generáció képviselői gátlástalanul képesek egymás torkának esni. A hisztériába fordult vitán végig ott lebegett a levegőben egy kiszivárgott homályos epizód a minisztériumi konzultáció és a zsűri visszatrombitálása közben eltelt néhány órányi időszakból, amikor Petrányi úgy gondolta, idén is él azzal a jogával, hogy a pályázaton nem induló művészt jelöl ki. (Ekkor informálisan felkért egy képzőművészt, aki el is vállalta a szereplést.) Petrányit ettől a döntésétől - vélhetőleg - több pályázó folyamatos, az eredményhirdetési határidőre hivatkozó telefonálgatása, majd egyiküknek egy szakmai testülethez intézett levele tántorította el. Ebben a szerző a szakma "megalázását" vetette Petrányi szemére az antidemokratikus döntés miatt - olyan érv volt ez, amelytől a nem nyertes pályázók részéről később visszhangzott a Műcsarnok előadóterme.
Tehát így született meg a sorban a harmadik, hivatalos és végleges - Andreas Fogarasit favorizáló - eredménye a képzőművészeti pályázatnak. Fowkesék levelükben a zsűri döntésének mellőzéseként értékelték a minisztériumi vétót, és felvetették, miért volt szükség a tárca hozzájárulására, miközben a nemzeti biztos hatalmazta fel a zsűrit arra, hogy a hibás pályázatokat is érvényesnek tekintse. Hasonlóan vélekedik Bencsik Barnabás - korábbi zsűritag -, aki szerint megengedhetetlen, hogy a nemzeti biztos kiengedje a kezéből a szakmai döntést. "Mivel sem a pályázat tényét és lebonyolításának menetét, sem a döntéshozatalban részt vevők kompetenciáját nem rögzíti semmilyen írásos szabályozás, az aktuális szereplők ad hoc ötleteire és szeszélyére van bízva az eredmény."
Az alapító okiratban foglaltakon kívül, vagyis hogy a Műcsarnok a felelős a lebonyolításért, "semmi nincs szabályozva" - erősíti meg Petrányi. Ha lebonyolította a pályázatot, megvalósult a kiállítás, és elszámolt a pénzekkel, akkor betöltötte a küldetését, de tartalmi kérdésekbe nincs beleszólása - mond ellent korábbi kiszivárgott döntésének. Így aztán egyéni megítélés kérdése, hogy a nemzeti biztos szeme előtt egy kiállítás vagy a legjobb kiállítás megvalósítása lebeg.
A hűhó egyébként egy olyan megjelenési lehetőségért folyik, amit a szakmabeliek nagy többsége anakronisztikus szellemű, fásult nemzeti kirakodóvásárnak tart. Presztízse messze elmarad a Documentán vagy a Manifestán való szereplés szakmai értékétől, ahol kurátori koncepció alapján válogatnak, és nem nemzeti jogon, valamely sosem értelmezett országreprezentáció érdekében jár a fellépés. Magyar képzőművészeket ezen eseményekre elvétve hívnak meg, s általános szakmai tapasztalat, hogy nagyon nehéz mérvadó nemzetközi képzőművészeti eseményekre bejutni - amiben könnyű felfedezni a magyar képzőművészet és a képzőművészeti diskurzus mérhetetlen hiányosságait. Ezért marad a Velencei Biennále a legmeghatározóbb nemzetközi szakmai megmérettetés és kommunikációs lehetőség, melynek kiaknázása a pályázati rendszer bevezetése előtt sem kevésbé szalonképtelen módon, de a háttérben zajlott - akkor a konzervált tekintélyek és aktuális politikai kapcsolatok rendszerében.
Az nem vethető a pályázók szemére, hogy a pénzért menne az acsarkodás. Idén harmincmillió forintos a büdzsé, amibe beleértendő a kiállítás megvalósítása, a háromnyelvű katalógus, a szállítás, a szállás és a rezsi is. A megszorítások előtti évben harmincötmillió, három éve negyvenmillió volt a keret - ebből a kurátornak nagyjából egymillió forint honorárium jut legalább félévi munkáért, miközben folyamatos harcot kell vívnia a szinte mindig későn érkező pénzért. 2003-ban Bencsik és Petrányi (utóbbi kurátorként) például hitelből finanszírozta a KisVarsó művészcsoport kiállítását, amit aztán nem volt könnyű behajtani a Műcsarnokon. Amikor a nemzeti biztos volt a kurátor - ld. Fabényi Júlia 2001-ben -, akkor nem volt likviditási probléma.
Mi sem tűnne tehát egyszerűbbnek, mint rögzíteni, ki meddig mehet el. Boros Géza - akinek egyébként fontos szerepe volt 2002-ben a nyilvános pályázati rendszer bevezetésében - azonban úgy ítéli meg, hogy a kiírás a jelenleginél nem lehetne akkurátusabb, viszont a kurátori pályáztatás nem váltotta be a reményeket. "Valójában nem kurátort, hanem egy sikeresnek ígérkező kiállítást keresünk. Ha ennyit bír a felszínre hozni egy pályázat, akkor egy hatékonyabb kiválasztási metódusra van szükség." A pályáztatás nemzetközi gyakorlatára nem lehet hivatkozni, a biennálén szereplő országok többségében ugyanis nem ez honos. Boros szerint elképzelhető, hogy a nemzeti biztos maga legyen a kurátor, vagy a biztos által felkért szakmai grémium egy meghívásos pályázat keretében válassza ki a művészt. Petrányi viszont ragaszkodik a pályázathoz (s ebben élvezi a szakma támogatását), mégpedig differenciált kiírásokhoz, melyek figyelembe veszik, hogy az építészeti más elgondolásokat kíván, mint a képzőművészeti. "Abban érdekelt a szakma, hogy ez a demokratikus vívmány fennmaradjon. Ha kell, a pályázati rendszer összes momentumának, a nemzeti biztos jogkörének és lehetséges döntéseinek szabályzatban rögzítésével. Legközelebb nem szeretnék azon gondolkodni, hogy mit tehetek meg, vagy mit nem." Lehet, hogy a végső szót most is a tárca mondja ki.
