Építészet

Álomgyár

Millenáris Park

  • Varjasi Farkas Csaba
  • 2001. július 19.

Képzőművészet

Kicsit megint lejárt, mire utolértük a módit, de rosszabb soha, mint semmikor, úgyhogy ez is kipipálható: van már magyar ipari műemlék újrahasznosítva, vagyis revitalizálva, ahogy az urbanisták szeretik. A Ganz. Veretes, olajszagú, nehézfémtartalmú név - na, nem is ment át a (p)rekonstrukciós arculati szűrőn.Kellett valami szittyább csengésű, ami aktuális is, és ugyanakkor meg emelkedett, mint ahogy mindennek lenni kell, ami közpénzen forog. Így lett

Millenáris

a neve, hogy lehetőleg össze lehessen téveszteni a tucatnyi másik ezredéves projekttel, de legyen benne azért olyan ujjongó ligeti hangulat, ami a végtelenségig fokozható. Mert ha az országimázs-kiskátét lehet hangulatba és programba tuszkolni, akkor megérkeztünk, ez a jövő kapuja, ami tárva-nyitva, és már most lehet döngetni ezerrel, bár még javában betonoznak. A név pedig kötelez, és a hatmilliárd is, amibe mindez került. Mielőtt felszisszennénk: ebben a parkosítás is benne foglaltatik. Márpedig a talaj szennyezett volt, és itt nem tétováztak, leástak a gyökerekig, a sárga földig, és cseréltek. Úgyhogy ez már nem az a szennyezett Ganz, ez már a tiszta forrással bugyogó Millenáris. Pár éve még a kallódó Nemzeti Színháznak is bekínálták a Marczibányi tér indusztriális luxusába ágyazott területet, Bel-Buda ipari vakvágányokkal szabdalt peremkerület-díszletét. Akkor és arra nem kellett, mostanra viszont szép csendesen és tőkeerősen kiforrta magát egy európai makettbe illesztett hungarikum.

Tíz-tizenöt éve sorozatban alakítják át Európában kultúrcentrummá a szennyezett talaját vesztett, még megmenthető ipari objektumokat, lesz belőlük bérelhető stúdiólakás és bulihely (birminghami sodógyár), könyvtár, múzeum és közösségi központ (toulouse-i vágóhíd) vagy yuppie-garzontelep (bécsi gáztornyok). Funkciótól, beruházótól és országtól függetlenül, egy-két közös vonása általában van ezeknek az épületeknek: kortárs rendezvényeknek és közönségnek szólnak, és egyszerű eszközökkel modernizálva őrzik az ipari jelleget, megtartva az eredeti nevet, még ha az kevésbé fennkölt is, mint pl. sertekefekötő üzemegység. A Miniszterelnöki Hivatal hathatós támogatását élvező program ezzel szemben szép díszletként lekezeli a Mammut üzletház mögötti területet, és nagy polgári álmot álmodik oda, ahol eddig megedzették az acélt. Az ipari műemlékeket megmentették, helyreállították, a csarnokokhoz toldottak, összekötő szárnyakat emeltek, és a párhuzamosan sorolt tömböket összefogták egy műtavas sétánnyal. Nincs ezzel baj: igényesek a burkolatok, a térszervezés, a formák, az arányok, az anyagok EU-kompatibilisek, többnyire visszafogottan illeszkednek az ipari alapanyaghoz. Tulajdonképpen az egész komplexum lehetne bármelyik európai városban, hozza az átlagszínvonalat, és ez rendjén is van. A dolog ott kezd megcsúszni, amikor képbe jönnek a

Világraszóló magyarok!

A Millenáris Kiállítócsarnokban lesznek bemutatva nemzetünk nagyjai és az ő alkotásaik a dinamótól a telefonközpontig. Az ezeréves okosság és szépség parkja lesz tehát, minden ízében Európába tartó és magyar, melynek nem titkolt szándéka megmozgatni a magyar népben lakozó alkotókedvet. Vagyis a koncepció átfogó és nagyvonalú, a részletek pedig pocsékok és unalmasak, mint a név, amit kiötlöttek. A Fény utca felőli Fogadó a Millenárishoz például szép arányú, régi téglacsarnok, aminek kipucolták a belső terét, és kis költségvetésű megyei könyvtárnak öltöztették, olcsó hajópadlóval, fehér és fautánzatú laminált lapokkal, kicsipolgári kárpitozású székekkel, csicsás teraszbútorokkal, sziloplaszttal taknyolt vezetékekkel. Nulla hangulat. A vizeldét alsó tagozatosoknak tervezték, ők is fölélőnének. Egy remegő fémtraverzekből szerkesztett teraszról széttekintve, alant, beigazolódik a sejtésünk: ezt mintaszerűen elcseszték. A kevés jóindulattal is kozmopolitának nevezhető komplexumot regék, mondák és agrármítoszok jelképerdejével körítették, hogy megkapja kukoricadercés zamatát. Van itt egy dűlő szőlő, gyümölcsös, aranyló búzatábla, közepén bukszusbokrokkal (örökzöld vetésforgó!), barkácsboltban kapható kerti sörözőpad tucatjával, és persze fajátékok, csodaszarvas, a regejáró csudaprogramok kedvelt helyszíne. Tarkabarka, se füle, se farka - ilyen lehet egy nemezverő nyári tábor Dunaújvárosban.

Álmok álmodói

rakták össze az ezzel a címmel fémjelzett programot, amit négy unatkozó recepciós kislány közül az egyik nyomott a kezünkbe, lassan felfogva, hogy mit szeretnénk: megtudni, hogy mi folyik itt. Beszélni ő sem beszélt, és a nyolcrét hajtott, kapucínerszínű program is csak annyit árul el lakonikusan, hogy "megnyílt a Millenáris". Ilyen programot álmodni sem lehet. Behunyt szemmel is megtalálnánk a gyermekjátszóházat és az internetes kávézót, minden hasznosítási pályázatok alfját és omegáját. Viszont hogy van még mesterségünk címere, kakaóklub, jó ebédhez szól a nóta, nyenyerés folkest és cintányéros cudar világ így egy helyen, az olyan, mintha egy fülledt vakációs kora délután strand helyett, begipszelt lábbal Kuckót néznénk és Csepü, Lapu, Gongyolát a tévében, miközben a konyhában rántódik a hús és középhullámon cicereg a cimbalom. A jövő most van, meg a holnap tegnapja is, és közben egy világraszólót álmodunk arról, hogyan lesz a vas- és acélból savanyú szőlő. Merthogy a Ganznak, ezeknek az épületeknek, az eltalicskázott szennyezett talajnak is van történelme, amit nemcsak átírni, de még megírni is elmulasztottak a közhasznú programcsinálók.

 

Megvalósító: Miniszterelnöki Hivatal, Millenáris Programiroda Kulturális Kht.

Beruházó: Kisrókus 2000 Kft.

Generáltervező: Céh Rt.

Projektvezető: Céh Projekt Kft.

Tervezők: Wéber József Ybl-díjas építész, Benczúr László Ybl-díjas építész, Takács Ákos építész

Figyelmébe ajánljuk