A roma holokauszt emléknapja (augusztus 2.) után három nappal az ózdi önkormányzat túlzó mértékűnek ítélte a cigánytelepen élők kánikulai vízfogyasztását, és elzárta a köztéri csapokat, vagy csökkentette a víznyomást, hogy lassabban teljen meg a vödör.

Az indoklás financiális jellegű, ami nem egyszerűen az antihumánus jobboldal, hanem a kapitalizmus érvrendszerének logikájából következően a föld, a levegő és a víz használatának ingyenességét számolta fel nagyon régen. Az esetet voltaképp nem témának, hanem illusztrációnak szánom annak megértéséhez, hogy milyen radikális mértékben képes az etikai és társadalompolitikai valóság relativizálni az amúgy is marginális művészet lehetőségeit (hiszen a vízelzárás miatti tiltakozás lényegesebb, mint a kiállításkritika), ebből következően pedig azt, hogy egy konkrét kiállítás esetén a roma művészet vonatkozásában mennyire definiálhatatlanná válnak az esztétikai kérdések a társadalmiakhoz képest.

A Mátyás téri Gallery8 csoportos kiállítása, amelyet a roma holokauszt emléknapjára rendeztek, első névsorolvasásra azért tűnik érdekesnek, mert együtt szerepelteti a mainstream kortárs művészet alkotóit azokkal a roma művészekkel, akik valamilyen okból nem kerültek (még) bele a kánonba. Az interkulturális tudatosság természetesen a nemzetközi kurátori gyakorlatból következő módszer és attitűd, de ettől még nem kevésbé újszerű a magyarországi kiállítási praxisban, és olyan szokatlan kombinációkat eredményez, mint például Vojnich Erzsébet festményének együttes szerepeltetése Lakatos Erika vegyes technikájú installációjával. A kánon újraírása tehát nem is tűnik olyan bonyolultnak, ha már rendelkezésre áll az erre kitalált kulturális tér, és ha a roma művészetet (kurátori pozícióból) evidensen a kortárs művészet integráns részének tekintjük.

Ebből az interkulturális szempontból tehát a kiállítás remekül működik, és ha vannak vele problémák, azok vélhetőleg nem a specifikumok (a roma művészet és a mainstream kultúra viszonya), hanem a politikai relevanciájú művészet tartalma és minősége közötti konfliktusban kereshetők. Úgy is mondhatnám, a szolidaritás és az esztétika konfliktusában. Ami viszont a kortárs művészet bonyolult problematikája, legfeljebb csak árnyalva azzal a kérdéssel, hogy ha a roma művészet - más európai népek művészetéhez hasonlóan - nem etnikumi jellegű, akkor mi biztosítja azt a specifikumát, amely miatt érdemes fönntartania önmaga megkülönböztetését. De a lényeg most talán mégsem ez tehát, hanem hogy a művészet miként képes reagálni tematikus felvetésekre anélkül, hogy szem elől veszítené az etikai szempontokat (az emlékezés és a szolidaritás fontossága), illetve az esztétikai vonatkozásokat.

A kurátor mint megrendelő ebben az esetben a témájához kívánja csatolni azokat a műveket, amelyeket az intuíciója által kiválasztott művész erre az alkalomra készít el. Aztán van úgy, hogy a kurátor munkamódszere nem egyezik meg a művész gyakorlatával, mint Vojnich esetében, aki Barakk című, már létező művét adta a kiállításra. Itt egy kissé mindenki kiszolgáltatott: a kurátor a művésznek, a művész meg a témának, ebből adódik a tematikus kiállítások iránti - ámbár jogos - fenntartás. Itt a téma nem is csak egy fénykép, ahogy a kiállítás ismertető szövegében hangsúlyozzák, hanem egy azonosító, pontosabban elkülönítő igazolvány. Horváth Erzsébet 24 éves napszámos "cigányigazolványa", rajta a személyes adatokkal, szemszínnel, fogak állapotával, azokkal a tulajdonságokkal, amelyekre a hatóság zsidók, kommunisták, melegek, romák stb. esetében deportálás előtt általában kíváncsi volt. Ez a kiállításon is szereplő dokumentum szolgáltatta a kurátori motívumot, amelyre - benyomásom szerint - meglehetősen mechanikus válaszok érkeztek a művészek részéről.

A "mechanikust" nem úgy értem, hogy nem kellően megalapozott, sőt, a probléma éppenséggel a túlzott emocionális azonosulás meghaladásának képtelensége, ami egy ilyen téma esetén természetesen nem meglepő. De a művek jelentős része - ezt különösen a szöveges tartalmak teszik nyilvánvalóvá - nem képes kialakítani azt a distanciát, amelyre bármely műalkotásnak szüksége van ahhoz, hogy valóban releváns művé válhasson. Horváth Erzsébet nem metafora ebben a kiállításban, hanem egy személy, akinek a portréja Nemes Csaba művén realisztikusan, Esterházy Marcellén konceptuálisan, Bogdán János Amigó performanszában grafikusan jelenik meg, de aki az általam ismert művészek közül egyiket sem tudta kizökkenteni a saját nyomvonalából. Talán Esterházy Marcell jutott a legmeszszebbre abban, hogy Horváth Erzsébet történetén keresztül a roma holokauszot és a vele járó traumát ne elszigetelt társadalmi jelenségként fogja fel, hanem a történelem osztályalapon szerveződő konfliktusainak integráns részeként, amivel megteremtette videoműve szellemi alapját.

A művészek többségét azonban túlságosan megköti a gyász és az emlékezés társadalmi minimuma, vagy például (Lakatos Erika esetében) a túlságosan erőltetett igyekezet, hogy a tematikus elvárásnak megfelelően gondoljon újra egy egyébként szerves, addig jól működő műcsoportot. A roma holokauszt vizuális értelmezése - ebben a körben legalábbis - nem tudja saját eszközökkel helyettesíteni a társadalmi fogalmakat, amelyek éppen ezért kibillentik a kiállítást az esztétika szférájából. Helyette viszont nyerünk egy imaginárius közösségi teret egy nagyon is valóságos, városi térben, ahol a hierarchiát a gondolkodás, a kísérletezés és a kultúrák párhuzamossága helyettesíti. Aztán mehetünk tüntetni.

Gallery8, Bp. VIII., Mátyás tér 13., nyitva október 2-ig