Interjú

"Neutrális, univerzális, unalmas"

Edwin Heathcote, a Financial Times építészetkritikusa
szerző
Kovács Dániel (a hg.hu főszerk
publikálva
2011/48. (12. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Építészként végzett, de néhány év után az újságírásra váltott, és foglalkozik formatervezéssel is. Huszonévesen évekig élt Magyarországon, több mint tíz éve pedig a londoni Financial Times munkatársa, emellett könyveket ír, és Izé névre keresztelt manufaktúrájában kilincseket, fogódzókat, zárpajzsokat és hasonló szerelvényeket gyárt. A hg.hu Design Award 2011 zsűrijének tagjaként érkezett Budapestre.

 



Fotó: Koleszár Adél

 

Magyar Narancs: Hogy kerül egy brit építész a kilencvenes évek Magyarországára?

 

Edwin Heathcote: Az édesanyám magyar, és mindig is meg akartam tanulni valamennyire magyarul. Néhány évig dolgoztam Angliában, Amerikában, Londonban saját praxisom is volt, de a kilencvenes években, a recesszió alatt nem sok munkám akadt. Először építésznek jöttem át ide, talán épp Makoveczhez vagy egy hasonló irodába, de alig tudtak fizetni. Volt, ahol azt mondták: dolgozz csak nyugodtan, de pénzt nem kapsz. Ez persze nem ment, az albérletért nekem is fizetni kellett. Úgyhogy újságíró lettem, itt kezdtem ezt a pályát: angol nyelvű újságoknak tudósítottam, és a Magyar Rádió angol nyelvű szekciójának dolgoztam.

 

MN: Miért éppen Makovecz? 1997-ben könyved is megjelent a munkásságáról.

 

EH: Egy német folyóiratban fedeztem fel a munkáit. Annyira más volt, mint a Nyugaton szokványos, hogy érdekelni kezdett, honnan és miért jöttek ezek a formák. Először az egyetemen írtam egy dolgozatot róla; a könyv tulajdonképpen ennek a bővített változata. Ami Angliából igazán érdekesnek tűnt, az a rendszerrel való szembenállása, ahogyan az építészetéből politikai aktust csinált. Ilyennel kint nem lehetett találkozni, akkor sem, és ez nekem hiányzott. Igaz, hogy a másik irányból jött: én a liberális baloldalhoz sorolom magam, míg Makovecz jobboldali volt. A rendszerváltás után pedig, én úgy látom, antiglobalista-antikapitalista irányba ment el. Azt hiszem, ezzel párhuzamosan kevésbé innovatívak a munkái; amíg a rendszerrel szembeni ellenállónak számított, az mintha nagyobb erőt adott volna neki.

 

MN: Írtál 1997-ben egy másik, Magyarországhoz kötődő könyvet is Budapest 20. századi építészetéről. Az itt összeválogatott, a fővárost reprezentáló épületek között egészen meglepőeket is találunk, például a József Attila lakótelepet, vagy a metrókijáratot az akkor még Moszkváról elnevezett téren.

 

EH: Azért akartam könyvet írni, mert imádtam Pestet. Unikum, amennyire gazdag itt az utcák, épületek formavilága, hogy ennyire gyorsan, mondjuk 1890 és 1970 között ennyi érdekes épület megvalósult. Mindig szerettem a szecessziós és a két világháború közötti modern építészetet. A kilencvenes években már érezhető volt, hogy az emberek kezdenek rájönni Budapesten: a szecessziós épületekre érdemes vigyázni. És pár évre rá ez a Bauhausra is átterjedt. Láttam most az ingatlanhirdetésekben egy "Bauhaus-lakást", ami a kifejezés eredeti értelmében értelmetlen, nevetséges, de legalább jelzőként már értéknek számít! A harmincas évek építészetéért talán már annyira nem kell aggódni. Ami most veszélyben forog, az a háború utáni időszak, a "szocreál". A késő modern építészet itt Magyarországon nagyon profi. Van egy könyvem a hatvanas-hetvenes évek ipari és agrárépítészetéről, nevetséges téma, de hihetetlen épületek vannak benne. Abszolút Mies van der Rohe-féle modernista ház: disznófarm Salgótarjánban. Hihetetlen. Európa más részében ez csak egy doboz lett volna - itt próbálták a legtöbbet kihozni a helyzetből. Persze nehéz dolog, hogy ezek az épületek miért jók. Ha megpróbálnám elmagyarázni a feleségemnek, hogy az a transzformátorház a Dob utcában miért jó, hát, kemény munkám lenne vele... És persze ott a pluszprobléma, hogy az emberek a korszakról a kommunizmusra asszociálnak, ami elég érzékeny téma.

 

MN: Mennyire követed a kortárs magyar építészetet?

 

EH: Távolról. Meg is lepődtem most a zsűrizés alatt, látva a választékot. Épp az építészet volt a legerősebb. Kellemes meglepetés volt. A borpincék és a feldolgozók építészete nagyon sokat fejlődött. Mintha a magyarok rájöttek volna, hogy a bor mennyire kötődik a földhöz, hogy ez az a műfaj, ami kifejezi a kapcsolatot a föld és az ég, az ország és a nagyvilág, a modernitás és a történelem között. Néhány éve én is voltam egy kiváló Ekler Dezső-épületben Tokajban, a Disznókő-borászatban, most pedig itt láttuk a Füleky-pincészetet és a badacsonytomaji Bazaltbor Borászatot, mindkettő abszolút európai, sőt túlmutat azon. A Füleky valósággal belekötött a földbe, azáltal, hogy egy régi épületet használtak fel az építésénél. A másik ház érdekes keverék, látok benne egy kicsi Herzog & de Meuront, egy kis Álvaro Sizát - a Siza pont ezt csinálja: abszolút modernizmus, mégis van benne valami, ami kötődik a helyhez, Portugáliához, ami csak ott lehetséges. Úgy látom, a legjobb épületek most vidéken vannak Magyarországon!

 

MN: Mit találhat az ember ezeken a házakon, ami magyar? Nincs rajtuk ágasfa, zsindely, zsúptető, semmi olyasmi, amit sokan a magyaros építészetre jellemzőnek tartanak, ami valamilyen történelmi formanyelvből merítene.

 

EH: Tegyük fel, hogy építeni akarok egy házat a faluban. Mit vegyek mintának: a régi, tornácos parasztházat, vagy az ötvenes évekbeli kockaházat, amiből sokkal több van? Melyik a történelmi? A borpincékkel és feldolgozókkal is ez a helyzet. Melyik a magyaros? Van magyaros műfaj? Szerintem nincs. Az a fontos, hogy az épületben legyen a helyhez méltó intelligencia, hogy legyen jelentéssel teli eredete, reflektáljon a történelmére. Ne a semmire, mint egy irodaház. De ehhez nem kell feltétlenül hagyományos alkatrészeket belerakni.

 

MN: 1999 óta dolgozol a Financial Timesnak. Hogyan lesz az emberből építészetkritikus a világ egyik legnagyobb gazdasági lapjánál?

 

EH: Írtam nekik egy levelet. 1999-ben már vagy négy-öt éve nem volt náluk senki, aki akart és tudott volna írni építészetről. Küldtem egy levelet a művészeti szerkesztőnek, és azt mondta: jó, próbáljuk ki. Írtam egy cikket, meg is jelent. Ennyi, azóta. Egyszerű volt. Semmi ismeretség, semmi nepotizmus.

 

MN: Nem lehet könnyű gazdasági lapban építészetről írni.

 

EH: Általában a kultúrmellékletben szerepelek. Az építészet maga még nem elég nagy téma, valamihez kötni kell. Ha egy operaház épül, az érdekes, mert az operalátogatók is elolvassák. Ha egy galéria, azt a művészetkedvelők. Írhatok egy szállodáról, de akkor az az utazási szekcióba kerül, egy lakóházról, de akkor az az ingatlanrovatban szerepel. Az épület maga nem elég, az angolszász kultúrában az építészet még nem érte el azt a státuszt. Van egy másik gond is. A nagy operaházak, galériák, színházak ma sztárépületek. Ha Zaha vagy Norman Foster vagy Richard Rogers épít valami nemzetközi kultúrépületet, akkor semmi gond nincs az újságba kerüléssel; ha egy harmincéves, ismeretlen építész jön a leghihetetlenebb jó kis házzal, nagyon kevés az esélye. Ez torzítja az egész témát: én folyton írok Zaha Hadidról és a Herzog & de Meuronról, ami nekem jó, de nem erről szól a kortárs építészet. Ez csak a 0,1 százaléka.

 

MN: Mik azok a témák, amikről írni kéne, de nem lehet?

 

EH: Azt hiszem, a legérdekesebb az urbanisztika, a városépítészet. Az utca és a fal találkozása, a járda és a ház közötti hely nem a legszexibb téma, de ez az egyik legfontosabb kérdés ma: hogyan fogják túlélni a mai gazdasági helyzetet a kis üzletek, a kirakatok? A jövő csak Tesco és McDonald's, vagy megmarad a városi élet a kávézókkal, a piaccsarnokokkal? Az építészet nem mindig csak az épületről szól, hanem az életről - az utcai életről. Ez ugyanannyira fontos itt Pesten, mint Londonban. Ha én ma itt dolgoznék építészként, a Nagykörút nekem téma lenne. Hogyan lehet ellensúlyt képezni a bevásárlóközpontoknak és a multiplex moziknak, hogy lehet visszahozni az embereket a városba? Persze a romkocsmák környékén van élet, de csak este - napközben mit lehetne csinálni?

 

MN: Ha valami miatt az építészek még a sajtóba kerülnek, az valamilyen jogi vagy egyéb probléma. Az etika manapság forró téma a kortárs építészetben.

 

EH: Nemrég írtam egy cikket ezzel kapcsolatban. A kiindulópont Rem Koolhaas volt és a pekingi épülete, amit a Kínai Központi Televízió, a CCTV számára tervezett. Egy jó kritikus, Michael Sorkin azt mondta erről: különbség van aközött, ha az ember iskolát tervez Kínában, meg ha propagandaminisztériumot. És a CCTV végül is az utóbbi. Rem azt gondolja, hogy Kína változni fog, és ha az ember egy-egy épülettel nyugati gondolkodásmódot plántál a városba, akkor az segíti a változást. De nem vagyok benne biztos, hogy ez elégséges indok. Viszont szerintem a kínaiak kicsit szégyellik is magukat a CCTV miatt, azt gondolják, ehelyett a rendkívül látható épület helyett talán inkább egy névtelent kellett volna választani. Szóval az is lehet, hogy Remnek van igaza: ha egy nagyon látható épületbe rakja a propagandaminisztériumot, akkor azok úgy érzik, láthatóbbá válnak, odafigyelnek rájuk az emberek. Nem egyszerű a kérdés. És nem csak Kínáról van szó, ott van Szaúd-Arábia például... Hogyan lehet munkát vállalni Szaúd-Arábiában, ahol a nők nem vezethetnek autót? Nem mehetnek ki férfiak nélkül az utcára! De az építészeknek meg is kell élniük valamiből, ők nem filozófusok. Mit lehet csinálni, ha Szaúd-Arábiában, Dubajban meg Abu-Dzabiban van munka? Ez a szituáció is érdekes lehet itt Magyarországon - nem tudom, milyen szemmel néznek most a szakmában arra, aki építészként az előző rendszernek dolgozott, beadta a derekát. Angliában ilyesmivel nem nagyon foglalkoznak. Talán azért, mert végül is egy külföldi nyugodtan mondhatná, hogy ő nem praktizál Angliában, mert részt vettünk az iraki háborúban. Vagy egy kínai építész is mondhatná, hogy ő nem fog Angliában dolgozni, ahol privatizálják a kórházakat...

 

MN: ...és királynő van.

 

EH: Pontosan, nincs igazi demokrácia, azaz népuralom. Minden nézőpont kérdése.

 

MN: Te is több nézőpontból szemléled a szakmát, hiszen kritikusként jól megkritizálod az építészeket, aztán üzletemberként, az Izé tulajdonosaként és kreatív igazgatójaként felkéred őket, hogy tervezzenek neked.

 

EH: Igen, skizofrén világ... És nem mondom, hogy problémamentes, de próbálok valamilyen egyensúlyt tartani. Annyira más világ a manufaktúra, mint a kritika, hogy azt hiszem, ez sikerül is.

 

MN: Hiányzott a gyakorlati oldal, azért vágtál bele a saját vállalkozásba az újságírás mellett?

 

EH: Egy német cégnek dolgoztam marketing-tanácsadóként, azt kellett kideríteni, mire vágynak az építészek a kilincsek és zárak terén. Az volt az ötletem, hogy úgyis mindig valami spécit, egyedi dolgot akarnak, miért ne lehetne épp ez az? A kilincsöntés nem egy high-tech világ, sőt a gyártási módszer elég primitív. A németeknek nem tetszett az ötlet, úgyhogy megcsináltam én magam, egy ismerősömmel. Most már persze értjük, ők miért nem akarták, nem sok haszon van benne, viszont munka rengeteg, és a gyártás sem annyira egyszerű - low-tech, de mégsem könnyű. Most itt öntünk egyébként, Csepelen, és van egy saját gyárunk Angliában.

 

MN: A gyakorló építészként és kritikusként szerzett tapasztalatokhoz mit ad hozzá az Izé?

 

EH: Mint kritikus próbálok nagyobb képet látni, holisztikus nézőpontot felvenni. A kilincsekben pont az ellenkezője van, egy mikrokozmosz. Nagy-kicsi, egész-részlet. Építészként mindig azt gondoltam, az egész a fontos, az emberek túl sokat foglalkoznak a részletekkel. Pedig azok is nagyon fontosak. Ahogy megfogod a kilincset, az az első fizikai kontaktusod a házzal. Egy finn építész, Juhani Pallasmaa azt írta egy helyen: a kilincs kézfogás az épülettel. Ezt nagyon szeretem.

 

MN: Makovecz tervezett is neked kéz alakú kilincset.

 

EH: És úgy, hogy előtte nem is hallott a Pallasmaa-idézetről, teljesen véletlenül! Persze azért is mondom, mert az én üzletem, de tényleg úgy gondolom, hogy fontos, hogyan érinted meg az épületet először. Most majdnem minden új épületen rozsdamentes acéltubusok vannak. Ez elég jó képet ad a kortárs építészetről: neutrális, modern, univerzális és unalmas. Ennél azért lehetne jobban csinálni.

 

A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.

szerző
Kovács Dániel (a hg.hu főszerk
publikálva
2011/48. (12. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Ugrás a semmibe
Mi lesz a Néprajzi Múzeummal?
Veszélyes takarékoskodás?
Vita a rákgyógyszerek finanszírozásáról
Interjúk
Péterfy-Novák Éva, Thierry Frémaux
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...