A legtöbb magyarországi - azaz az angolszász kultúráktól eltérően fejlődött - kulturális területet jellemzi a vitahiány. Tömérdek lehetőségük lenne a szcéna szereplőinek, hogy a sorozatosan felmerülő szakmai, politikai és egzisztenciális kérdésekben hosszasan diskuráljanak, használva a nyilvánosság nyújtotta kereteket. Ez azonban rendre elmarad, és ez a hiány halmozottan igaz az építészek közegére. A rendszerváltás utáni korszak bővelkedett a botránygyanús esetekben, mégis: a botrány lehetőségéből meglepően ritkán lett valós, fórumokon átívelő felhördülés és azon keresztül valós vita. Szám szerint háromból: Magyarország 1992-es, a sevillai világkiállításon való megjelenéséből, az új Nemzeti Színházból, és most, a milánói világkiállítás kapcsán. Mindhárom vita fontos jellemzője volt, hogy bár széleskörűen zajlottak, sok tanulsággal szolgáltak, de kirobbanásuk oka végtelenül banális volt: az a dolog, ami politikai elhatározásból, a demokratikus folyamatokat megkerülve, azaz pályázati előkészítés és pályáztatás nélkül épült vagy épült volna - nem tetszett az emberek és főleg az építészek többségének.
Ez a banalitás - hogy az építészek rendszerint ízlés alapján ítélik meg adott építészeti folyamatok etikai vonzatait - könnyen tetten érhető, elég csak felidézni az építészszakma teljes érdektelenségét az elmúlt évek állami beruházásaival kapcsolatban (lásd keretes írásunkat).
Visszásnak hatnak tehát azok a vélemények, amelyek pozitívan, az építésztársadalom példátlan egybekovácsolódásaként értékelik a milánói pavilon körüli botrányt. Hiszen ha ez az egybekovácsolódás létre is jött, és már szinte minden építészeti tömörülés kifejtette véleményét a témáról, bőven lenne még mit kitárgyalni, és felfigyelni arra is, hogy olyanok is felháborodással fogadják a pavilon terveit, akik korábban hasonlóan zavaros módon jutottak építészeti munkához, mint most Sárkány Sándor és Ertsey Attila.
Tovább mélyíti a problémát és az értetlenkedést, hogy a Magyar Építész Kamara állásfoglalása szerint bár a pályázat lebonyolítása jogszerű volt - értsd: a második helyezett terv megépítése rendjén van -, a folyamat közben mégis rengeteg probléma merült fel. Kezdve onnan, hogy a kulturális kormányzat a törvényben foglalt szabályok szerint működő építészeti tervpályázat helyett egy eddig nem létezett, ún. látvány-ötlet pályázatot írt ki a pavilon tervezésére. Ez a lépés egyfelől lehetővé tette nem építészek nevezését is, ami üdvözölendő egy teljes országot reprezentáló épület esetében, másfelől viszont kicselezte a pályázatot a kamarai, azaz a szakmai felügyelet alól, átengedve jobb híján Szőcs Géza hozzá(nem)értésének.
Biztonsági játékA Kossuth tér újratervezésére homályos nemzetbiztonsági okokra hivatkozva nem írtak ki tervpályázatot, így a terveket közvetlen megbízással Tima Zoltán KÖZTI Zrt.-n belüli stúdiója tervezte. Tima Zoltán megbecsült tagja az építésztársadalomnak, hírneve mit sem csorbult az eset óta. A ma még mindig tisztázatlan részletekkel rendelkező, de gőzerővel kivitelezés alatt álló Sorsok Háza terveit a díszlettervezőként befutott F. Kovács Attila jegyzi, de a tervek valójában F. Kovács Attila patronálása alatt készülnek egy sikeres budai építészirodában. A Puskás Stadion tervei egy lezajlott építészeti tervpályázat ignorálásával készülnek a pályázatból egyébként kizárt KÖZTI Zrt. Skardelli Stúdiójában. Hasonló módon születtek meg a debreceni Nagyerdei Stadion tervei is: pályázat nem volt, és egy állami tervezővállalati keretek közé beült építész, Bordás Péter keze alól kerültek ki a stadion tervei, közpénzből. |
Bár ezek a problémák a pályázat kezdetétől fogva láthatók és nyilvánvalók voltak mind a szakma, mind a szakmai képviseletek számára, a pályázatban részt vevő építészek és a zsűri csak utólag ítélkezett róluk negatívan. Hogy ezek a szempontok menet közben, netalántán a pályázati anyag megjelenésekor miért nem voltak támadhatók és megkérdőjelezhetők - rejtély. A vitában megnyilvánulók egymásra mutogatnak, és a szakma belső moráljára hivatkoznak. Eszerint: a szakma érdekei ugyan sérültek, de a Getto Tamás és Hutter Ákos által beadott MALOM-terv első helyezése, azaz a terv esztétikai minősége elcsendesítette a kedélyeket a januári eredményhirdetéstől egészen a május 22-i sajtótájékoztatóig. Utóbbin jelentette be Szőcs Géza, hogy a második terv fog megépülni, amit Milánóban az olasz szervezőknek korábban már prezentáltak is. Mi több, már a pavilon későbbi, szombathelyi felépítéséhez is elhelyezték az alapkövet.
A második helyezett elővétele jogi aggályokat nem vet fel. Egyfelől a kormányzat a pályázat öszszes dobogós tervét megvásárolta, másfelől maga Szőcs Géza hívta fel a figyelmet arra a díjátadón, hogy a díjazás sorrendje semmit sem jelent a megvalósulás szempontjából, és a végső döntés az ő hatáskörébe tartozik. Innentől kezdve Szőcs Gézának már
indokolnia sem kellett
volna az első terv félresöprését, ő azonban a vita kirobbanása okán belement ebbe. Nyilatkozatai megannyi kérdést vetnek fel azzal kapcsolatban, hogy mi is történt pontosan a díjátadó januári és a végleges tervek bemutatásának májusi időpontja között.
Egy biztos: az egyeztetések az ALAKOR nevű második díjas pályamű tervezőivel, Sárkány Sándorral és Ertsey Attilával nemcsak a nyilvánosság, hanem a győztes tervezők tudomása nélkül indultak el. A pályázat többi díjazottja még csak hivatalos értesítést sem kapott arról, hogy az ALAKOR valósul meg, nemhogy szakmai indoklást olvashattak volna erről.
| ||
Szőcs Géza és a milánói kivitelezésért felelős állami tulajdonú Carpathia Kft. képviselője, Fórizs Zoltán egy május 28-ai sajtótájékoztatón próbált reagálni a felmerült aggályokra. Azt állították, hogy a MALOM nem lett volna megvalósítható, illetve megvalósítása túllépte volna az állami pénzkeretet. Az ezzel kapcsolatos számítások természetesen nem nyilvánosak, mint ahogyan az sem derült ki, miként készülhettek árbecslések a MALOM-ról a tervezők bármilyen szintű bevonása nélkül. Tovább növelte a zavart, hogy míg az első tervvel kapcsolatban nem merült fel az áttervezés lehetősége, addig az ALAKOR-t - összevetve a pályázati látványterveket a két hete prezentáltakkal - jelentősen áttervezték. Tehát maga az ALAKOR terve sem volt megvalósítható a pályázatra leadott formájában. Akárhogy is történt, Szőcs Géza egy huszárvágással vetette el minden további módosítás és visszatáncolás lehetőségét: ilyesmire a milánói kiállítás szabályozása és az építés határideje miatt már nincs idő.
Sárkány Sándor és Ertsey Attila terve pályázati formájában sem volt különösebben értelmezhető sem a magyar építészeti kánon, sem a nemzetközi építészeti áramlatok felől. Ellenben kétségtelen, hogy keveredik benne mindaz, amit a jelenlegi kormányzat kultúrpolitikája örömmel hív az eleddig elnyomott szemléletnek. Megjelenik benne az ősmagyarnak nevezett, a transzcendentális erőkbe és azok világunkra gyakorolt hatásába vetett mitikus hit, ami keveredik a Makovecz-imposztorok formálódó formai és szimbolikus hagyományaival. Az ALAKOR műleírása ezt a házat kifejezetten a makoveczi hagyományokat megidéző műként említi, amely a sámándobokon keresztül is utal a magyarok ősi gyökereire, valamint ember és természet misztikus kapcsolatára.
Ez a fajta, feltételezhetően az egyébként színházi múlttal rendelkező Sárkány Sándor díszlettervezőtől érkezett építészeti koncepció keveredik majd a pavilonban Ertsey Attila, a fenntartható és passzív építészet magyarországi gurujának szemléletével. És persze ezen szemlélet minden túlzó technicizmusával: a környezettudatossághoz nélkülözhetetlen föld alatti puffertartályokkal, a feltételezhetően német csúcstechnológiát alkalmazó hőcserélő rendszerrel és az elengedhetetlen hőszivattyúval. Mindazzal tehát, amihez nemhogy az ősmagyar építészetnek nem volt semmi köze, de ami még a jelenlegi magyar építészetben is csak korlátozottan jelenik meg. Mindezek tükrében a pavilon talán egy steampunk hagyományokból táplálkozó ősmagyar masinaként lesz értelmezhető mindazok számára, akik méltónak találják majd a művet az értelmezésre.
A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Magyar Narancs közti együttműködésben, az NKA támogatása mellett jött létre.
