A szocialista korszak nagy ipari épületeit vagy lebontották Kolozsváron, vagy ott állnak a betonszörnyetegek, és várják a nem érkező enyészetet. Épületet rehabilitálni nemigen szokás, sőt a 19. századi Dohánygyárat is lerombolták. A város egykori szélén, zöldségtermesztéssel foglalkozó kerület közepén húzta fel az iparosítás réme az Ecsetgyárat. Néhány alacsony földészház ma is ott áll a Szamosköz (ma Henri Barbusse) utcában, az Ecsetgyár pedig hatalmas lakótömbbel néz szembe.
Újkori története 2009-ben kezdődik, amikor képzőművészek, galeristák keresnek maguknak olcsó, nagy területet. Hogy ők éppen az egykori Ecsetgyárba költöznek, szimbolikus is lehet, ám az ecset a kortárs képzőművészetnek már alig-alig eszköze, mondják. A magántulajdonostól bérelt 2500 négyzetméterre együtt költöznek be műtermet kereső művészek, galériák, különböző nonprofit előadó-művészeti szervezetek. Belül úgy kapják az épületet, ahogy az utolsó munkás elhagyta 2005-ben. Kívülről a ház azóta is álarcot hord: külső felújítás nem történt. A táj tarkovszkiji, mondhatni.
A hely azonban szimbolikus: a központon kívül eső épület a rehabilitált és újraértelmezett múlt darabja - volt is kiállítása az ipari múlt és munka örökségéről. Az innováció és a helyiség összefonódik. A különböző kortárs művészek, szervezetek, alapítványok, menedzserek - ma körülbelül hatvanan vannak - nem közös projektben dolgoznak, de közösségi energiákból. Ez az első nagyszabású romániai kulturális összefogás. Két színházterem jött létre.
Kolozsvár mintegy 320 ezer lakosú város, plusz a hatalmas, százezer főre rúgó egyetemistapopuláció. Két állami színházával (mindkettő kéttagozatos, drámai és opera), nemzetközi filmfesztiváljával, filharmóniájával gazdag kulturális kínálatot nyújt, csak múzeumai szerények. Az 1997-ben egykori piciny zsinagógából lett Tranzit ház szintén kortárs művészeti központ (volt), ma inkább tetszhalott. Az Ecsetgyár tágas loftterei új tartalmakat és nem utolsósorban új nézőket is hoztak. Lassan az állam, a város kulturális vezetése is tudomást vesz róla, főleg a nemzetközi sajtó hatására: Kolozsvár pályázik az Európa Kulturális Fővárosa címre, így a kultúrára szánt pénz is növekszik, és az Ecsetgyár az egyik kiemelt támogatott.
Tartalmában inkább a Trafóra hasonlít, kortárs tánc, számos független színházi projekt, a Temps d'Images nemzetközi fesztivál itt jön létre. Alakjában, működésében inkább az Artus játszóhelyére, a Gyárra emlékeztet. Hiszen megmaradt civilnek, magánnak, s ez erénye és küzdelme. Több, az alapításkor még jelen lévő előadó-művészeti csoport már nem tag, mert egyszerűen nem tud bért fizetni - mondja Kelemen Kinga, az itt működő GroundFloor Group vezetője. Igaz, nemrég új szervezeteket sikerült bevonzani, mint a bukaresti Táncközpont és a kolozsvári Színművészeti Egyetem.
Nemzetközi szinten az itt működő PlanB vagy Sabot Galery nevű galéria is sikeres, 2014 tavaszán azonban, legalábbis az előadó-művészeti területen, fordulat áll be. A tekintélyes (és meglehetősen konzervatív) román színházi elismerés, a Színházi Szövetség által adományozott UNITER-díj az itt létrejött Parallel című előadást jutalmazza. Majdnem két díjjal.
Valami a szélekről - színházi értelemben - a központba kerül - vagy majdnem. A majdnem két díj: hogy majdnem jelölték, mint az évad legjobb előadását, bár ez több vitát és indulatot váltott ki, mintha tényleg bekerült volna; független előadás még sosem volt jelölt sem. Debütdíjat kapott azonban a darab egyik színésze és egyik rendezője. Ez szintén borzolja a kedélyeket: a másik színészt (összesen ketten vannak a színpadon) azért nem ismerik el, mert nincs színészi diplomája.
Színházi értelemben az Ecsetgyár az állami színházi rendszerhez képest be- és kilépőhely egyszerre; a Parallel című előadás rendezője, Sinkó Ferenc, a kolozsvári színház színésze gyakran koreográfusként is dolgozik; itt, a GroundFloor produkciójában pedig szabadon kereső alkotó. A független színház helyzete Romániában egyszerre rosszabb és jobb, mint Magyarországon: 1990-ig nem volt függetlenség, azóta lényegesen kisebb támogatással, de jóval kisebb állami kontrollal is működik, sokkal függetlenebbül. Nem hoztak létre olyan nagy társulatokat, mint nálunk, hoztak viszont más formákat: dokumentarizmust és az identitások keresésének színházát. A függetlenség itt hely, működés, de elsősorban tartalom.
A Parallel az identitások, elsősorban a nemi identitások előadása: két színész teszi benne próbára a női és férfi társadalmi nem konstrukcióját, a nemi szerepeket, sztereotípiákat. A test, a szexualizált (szexussal ellátott) test problematizálása, de akár queer vagy inkább drag king show-ként is nézhető. Két rendező, Leta Popescu és Sinkó Ferenc, valamint két színész: bodoki-halmen kata (így) és Lucia Marneanu állnak a színpadon; a performerek szövegeiből, zenéjéből születik a darab - angolul.
Ha a nevekből nem tűnne ki, két magyar és két román művész találkozik egy darabban. Nem a politikai korrektség nevében; az Ecsetgyárban ezek az identitások már-már ideális módon őrződnek meg, és válnak ugyanakkor nyitottá. Úgy esett, hogy ez a négy művész talált és lett kíváncsi egymásra.
A darab első jelenetében fitneszedzés folyik; a szereplők igyekezete, nem profi táncos tudása és energiája lendületes, humoros. Az edzés lassan valami (férfias?) erőfitogtatássá változik. Aztán a szinte meztelen testek saját magukat, közvetlen, komplex lényüket teszik megtapasztalhatóvá. Az előadás vicces drag king show-ba torkollik, amely elsősorban női performerek játéka férfiruhában a férfisztereotípiákkal. Egyikőjük a leszbikus identitás közhelyeit mondja, elnyomó vicceket mesél (ezzel tudatosítja a nézőben saját előítéleteit, skatulyáit), a másik szereplő harsány, a szexualitást tematizáló fellépőruhában énekli - egy ukulelével - saját dalait a szerelemről. A darab személyessége, gondolkodásának finom árnyalatai, humora, nyitottsága magával ragadó.
Az Ecsetgyár nyitása óta öt év telt el. Az előadó-művészetben nem vált sem megélhetési formává, sem biztos tereppé. A Parallel első verziója például nem tudott megszületni támogatás hiányában. Nincs biztonságban a munka, nincs garancia rá, hogy a következő darab sikerülni fog. Ilyen működés elképzelhetetlen az üzemszerű színházi struktúrában. A művészek, legalábbis a színháziak, máshol dolgoznak, pénzt keresnek, itt pedig rengeteget dolgoznak (gyakran a családi kassza kárára), keresnek és néha találnak is - önmagukat, egymást.
Ottlétemkor valaki bent alszik a gyárban, mert épp nem tud lakást fizetni. Egy német lány dolgozik a bárban gyakornokként, lelkesen. Egy nagy testű, háromlábú kutya köszönt, a gyár kedvence és lakója, némiképp válaszul a borzasztó román állattörvényre, amely az utcakutyákat elaltatja. Mindig van másik, párhuzamos világ.
