A honi gyermekszegénységről Láthatatlan Magyarország címmel jelent meg „élményesszéje” L. Ritók Nórának. Tizenévesen anyává lett vagy prostituálódott lányok, gyerekhalál, patkányokkal viaskodó családok a történetek szereplői. A szerző 18 éve viszi az Igazgyöngy Alapítvány munkáját Kelet-Magyarország egyik hátrányos helyzetű térségében, Berettyóújfalu környékén, és minden létező fórumon fellép a nyomor újratermelődése ellen.
A csütörtökön megjelenő Magyar Narancsban olvashatják Götz Eszter interjúját vele, most jöjjön egy kis ízelítő.
L. Ritók Nóra: Azért készült könyv a blogbejegyzéseimből és más írásaimból, hogy azok, akik messze vannak mindattól, amiről írok, elgondolkodjanak róla. Nem irodalmi igénnyel készült szövegek, csupán egy szociális munkát is végző pedagógus mindennapos tapasztalatait rögzítik. Messziről könnyű mondani, hogy a szegénységért maga a szegény felelős. Miért nem művel kertet, miért nem keres munkát, miért nem tanul? A legtöbben még mindig a 19. századi, úgynevezett tisztes szegénységképpel élnek, mondván, hogy a nagymama is kevésből élt, de egész nap dolgozott, és mégis tisztán járatta a gyerekeit stb. Jó lenne már elengedni ezt a régi szegénységképet, a „kuncogó garasok” ideáját. A 21. század a fogyasztói társadalomról szól, aminek a hatása a szegénységben élőket ugyanúgy érinti, mint a többieket. Teljesen más a kor üzenete, lássuk meg végre. És gondoljuk át, hogyan hat a közbeszédben elhangzó minden negatív megjegyzés, hogyan építi a falat, amely ezeket az embereket kizárja a társadalomból. Előbb-utóbb teljesen leszakad a szegénységben élő észak- és kelet-magyarországi rész – akkor mi lesz? Errefelé nem autógyárak épülnek, hanem – a sportlétesítmények mellett – börtönök Ózdtól Kunmadarason át Kemecséig, végig az elszegényedő térségekben. Milyen üzenet olvasható ki ebből?
| ||
Magyar Narancs: Vajon a mai értelmiség hajlandó lesz kilépni a komfortzónájából és szembesülni a szegénység egyre nagyobb problémájával?
LRN: Nem tudom. Nekem a legfurcsább, hogy a vidéken élők ennyire csöndben maradnak. Budapesten talán érzékenyebben reagálnak, de vidéken nagyon erős a bezáródás, az egzisztenciális függés, nem figyelnek kifelé, nem mutatnak reakciót. Még egy Facebook-lájkolással sem akarják felhívni magukra a figyelmet. Holott együtt erősebbek lennénk, ez a civilség lényege. De amíg félnek, addig nem mozdulnak.
(…)
És ma már nemcsak a generációs mélyszegénységről beszélünk, hanem azokról a rétegekről is, amelyek próbálkoztak, de bebukták a lakáshitelt, elvesztették a munkájukat, megbetegedtek, és csúsznak lefelé menthetetlenül, teli szégyenérzéssel. Nemrég bejött hozzám egy idős férfi, és szemlesütve kért segítséget: beteg a felesége, elromlott a húszéves mosógép, adjak munkát neki, hogy megoldhassa ezt. Közösségi adománygyűjtésbe kezdtem, és a Facebookon alig egy órán belül összejött egy új mosógép ára, egészen csodálatos élmény volt.
